Shock!

Az európai vonalas tradicionális heavy metal vonalán az őszi etapban egyértelműen az újra ereje teljében lévő Stratovarius és a régi önmaga felé lépegető Sonata Arctica közös turnéja volt a legnagyobb dobás. Magam is vártam ezt az estét, úgy is, hogy mindkét csapatot számtalan alkalommal láttam már, az ő párosuk 2023-ban is vonzó összeállítás, ráadásul mindkettő régi ismerős, nálunk is sokszor megfordult, nagy visszatérők. A lelkesedés mindkettejük jó formájának is köszönhető, ugyanakkor jelzésértékű is talán. Sold out ugyan nem volt, de végül fél- és háromnegyedház körül állhatott meg valahol a nézőszám, ami a Barba Red színpadán így is szép, ráadásul se nem néz ki rosszul, se nem élhetetlen. Szépen be is csusszantunk bal oldalt előre, egészen a második-harmadik sorig. Plusz pont az értő közönségnek ráadásul, amiért nem csak a Sonata kezdésére, de már a nyitó csapat, az Induction műsorára is a tett helyszínén volt a nagyobb részük.

Az Induction egyébként egy relatív fiatal csapat, két EP-vel meg egy teljes albummal a tarsolyban, és azon túl, hogy zenei értelemben tökéletes helyen voltak, azaz egy Sonata-Strato bulin teljes spektrumon a potenciális célközönségüknek játszhattak, arról lehet talán azonosítani őket, hogy itt gitározik Kai Hansen fia, Tim Kanoa Hansen. Aki amúgy még csak 24 éves, ugyanakkor az alma nem esett messze a fájától, neki is jó keze van, ráadásul szimfonikus hatásokkal tűzdelt, progresszív power metaljuk stílusában sem vadhajtás a fater útját tekintve. Ennyit a vérségi kapocs kényszeres felemlegetéséről, becsületükre legyen mondva, hogy nem is próbálnak ebből különösebb tőkét kovácsolni.

A csapatban egyébként játszik még egy ismerős arc: az a Marcos Rodriguez, aki a Smolski-éra után lett a Rage gitárosa (egészen 2020-ig), játékával pedig már ott meggyőzött, talán épp azért is, mert nem kis űr betöltésére vállalkozott lényegében sikeresen. Mindezzel együtt az Induction bemutatkozása itt inkább csak kellemes volt, mint lehengerlő, stílusban ugyan nyitott fülekre találtak, de a valóban lehengerlő dalok nem bukkantak elő, inkább remek stílusgyakorlat volt ez, mint kiemelkedő produkció. Az alig bő félórás szettbe beszuszakolt dobszólóért viszont simán kijár nekik a sárga lap... Elsőlemezes csapatként, egy nagy turnén lehetőséget kapva öt dal mellé egy hatodik helyett dobszólót tenni bizony teljes tévút. A lemezt egyébként (töredelmesen bevallom) a buli előtt még nem hallottam, de kapni fognak esélyt, már csak fent említett nevek miatt is. Meg azért, mert ezen a vonalon jómagam hajlamos vagyok a másodvonalat is szeretni.

A Sonata Arctica eddigi útja nem volt sasszéktól mentes, és bár minden korszakukat/lemezüket kedvelem alapvetően (melyiket jobban, melyiket kevésbé, de mégiscsak), az újabb albumok tekintetében velük kapcsolatban is hasonló érzésem van, mint például a Nightwish esetében. Ahogy ott sem érdemes egy-egy új lemeznél az ahhoz az euro-szimfonik heavy metalhoz való visszatérést várni, amit a korai albumok hoztak, cirka huszonöt évvel az indulás után ugyanígy nem tűnt már érdemesnek az Ecliptica vagy a Silence szaladós true heavy metalját várni egy-egy új Sonata-műtől. Ez volt eddig legalábbis az én kis analógiám, aztán a programválasztás meg ezzel most simán szembement. A Talviyö albumot például teljes mértékben ignorálták, holott mégis az a legfrissebb, és összességében is retro-lelkületű programmal léptek fel, best of szettel meg ugye nehezen lehet mellélőni, szóval hurrá, ennek mindig örülünk. Nyáron egyébként a cseh MOR fesztiválon már láttam őket, szóval mindez azért nem volt teljes meglepetés, de ott betudtam annak, hogy új anyag nélkül a fesztiválkörben szimplán a biztonsági zónában maradtak. Az jobban meglepett, hogy ez a lelkület megmaradt erre az őszi, kvázi co-headliner turnéra is. A nyári programhoz képest minimális változással álltak ki: itt is, ott is tizenkét dal, de itt Last Drops Fall nem volt, volt helyette Tallulah, a Pariah′s Child albumos X-Marks The Spot helyett pedig az október közepén kijött vadonatúj dal hangzott el, a First In Line, ami egy Tony Kakko által jegyzett igazi régisulis, szaladós téma legszebb korai hagyományaik szerint. Ha ez tényleg irányadó a készülő új albumhoz, a régi fanok már most dörzsölhetik a markukat!

Mindehhez adalék, hogy a nyolc-tíz évvel ezelőtt rövidkés, vörös hajú, identitászavarosnak tűnő Kakko is visszatalált önmagához, és szerencsére öltözködni is újra megtanult, így az összkép is egy valódi metal zenekart tükrözött. A kor előrehaladtát talán csak erősen őszbe forduló haja mutatta, ami így, hosszan hagyva még szembetűnőbb volt. Mellékszál, de egy ilyen jellegű (vagy tulajdonképp bármilyen jellegű) metálzenekarnál számomra plusz pont, hogy még az idő előrehaladtával sem koptak el a nagy hajak – bírom, ha valaki önazonos marad, akárhány éves is. Azt nem mondanám, hogy dúvadként lakták be a színpadot, de ez a visszafogott karakter számomra nem volt sértő, jelenlétük így is betöltötte a színpadot. Az előzenekarnál pedig még óvatos arány-problémákkal bíró hangzás is kisimulgatott, ott, ahol én álltam, teljesen jól szóltak. (Ez utóbb a később a Strato esetében is állt.) A Fullmoonnál persze ezúttal is rábízták a refrént a nagyérdeműre, és a Don't Say A Word lezárása utána szokásos vodkázós outro is megvolt, amúgy menetrend szerint. Kiváló formában vannak, várom az új albumot!

Ami a Stratovariust illeti, az ő kálváriájuk jól ismert, a lassan, de biztosan felépülő karrier, ami az Infinite / Elements idejében csúcsosodott, aztán Timo Tolkki kiválása/ámokfutása, az azt követő újjáépítős évek során most először éreztem azt, hogy tényleg maximálisan jó úton vannak, és valójában is sikerült visszakapaszkodniuk arra a nívóra, ahol annak idején az a bizonyos törés jött. Ennek legjobb bizonyítéka a legutóbbi nagylemez, a Survive, dekádok óta nem jelent meg ilyen erős és egységes albumuk. Szerencsére ez a lelkület, ez a lendület és ez az energiaszint a turnén is velük jött. A címadó dal pole pozícióba kerülése nem is lehet meglepetés, sőt, az sem lepne meg, ha az Unbreakable mellett ez lenne az a dal, ami a késői/másodkorszak újabb slágernótájává nőné ki magát.

A program persze az ő esetükben sem nélkülözhetett ultimatív klasszikusokat, nincs fellépés Hunting High And Low, Eagleheart vagy épp Black Diamond nélkül, a súlyozás pedig nagyjából fele-fele arányban oszlott meg a régebbi és újabb koraszakos albumok közül, utóbbi esetében lemezenként szigorúan maximum egy dal lemezenként, szigorúan a bevált tuti koncertdalok. Az új album turnéja lévén inkább azt tolták meg, értve ez alatt az onnan kiszemezett négy talán legerősebb dalt. A látványvilág a minimálra vett vetítéseket leszámítva itt sem állt fókuszban, ahogy a Sonata esetében sem erre irányoztak, a dalokra és az előadásra lehetett koncentrálni.

És, mint említettem, ők is remekül szóltak. A ráadásban menet közben még egy kis szülinapi mókázás is belefért, Jens Johansson billentyűsnek ugyanis épp szülinapja volt (egész pontosan másnap, de akkor épp nem volt koncert), így társai a színpadon is felköszöntötték, bevonva a nagyérdeműt is persze némi obligát „happy birthday" éneklésbe. Jens egyébként most lett 60 (!!!) éves – amivel elég durva volt szembesülni, valahogy mindig képtelen voltam koros zenekarként tekinteni rájuk, talán mert egy évtizeddel később törtek be a kollektív tudatunkba, mint más hasonló korú zenészek csapatai). Ami pedig a zenén is túlmutat: jó hangulatú, egységes zenekart láttunk, a belső egyensúly pedig kifelé is jó hatással van. Kotipelto amúgy is külön kiemelendő, kiváló formában énekelt végig, szintén korát meghazudtoló mód visszahozva a huszonévvel ezelőtti Strato-koncertek mágiáját. Igaz, ő még csak 54 múlt, haha.

Soha rosszabb téli szezonnyitó metal bulit. Őszintén bízom benne, hogy a Sonata jövőre a friss albummal önállóan is visszatér majd!

Fotó: Barba Negra