Shock!

Tarjával valahogy felemás a viszonyom, ugyanis annak ellenére, hogy nagyon szeretem a hangját, és túlnyomórészt a Nightwishsel készített lemezeit is, szóló-cuccai sajnos sosem kaptak el igazán. Az aktuális The Shadow Selffel is próbálkoztam becsülettel, de igazán ezzel sem győzött meg. Élőben azonban ennek ellenére bármikor vevő vagyok rá, így nem is volt kérdés, hogy ezúttal is itt a helyem. Február elsejét ugyanakkor borzasztó sűrűre sikerült összeszerveznem, így az is kérdéses volt, hogy eljutok-e egyáltalán Tarja budapesti koncertjére, mely a The Shadow Shows turné nyitánya is volt egyben. A Barba Negrába végül megérkeztem ugyan, viszont pont Tarja első nótájának kezdetekor estem be, így sajnos mindkét előzenekar, azaz az AnVicion és a Devilfire műsoráról is lecsúsztam.

Legutóbb két éve, Fehérváron láttam a szimfonikus metal finn nagyasszonyát, az akkori buli pedig a mai napig úgy él emlékezetemben, mint egy tökéletesen felépített, azonban spontaneitástól teljesen mentes one man show. Ehhez képest a Barba Negra színpadán sokkal inkább egy igazi zenekar volt látható, azaz ha az ember ismeretlenül tévedt volna le erre a bulira, valószínűleg meg nem mondta volna, hogy Tarja mellett a többiek (talán az egy szem Max Lilja kivételével) bármikor lecserélhető epizodisták. A csellista Lilja az egyetlen konstans tényező az énekesnő mellett, a többiek ugyanis időről időre cserélődnek. Ezúttal sem Mike Terrana, sem Doug Wimbish nem tartott a turnéval, helyüket pedig többnyire rutinos, de még az undergroundban sem túlzottan ismert muzsikusok vették át. A bőgős Kevin Chown (lásd Artension, Magnitude 9 és Tony MacAlpine band) és a gitáros Alex Scholpp (Farmer Boys és Sinner, illetve számos Tarja-dalban is közreműködött már) mindketten hatalmas fazonok, igen komoly rocksztár-potenciállal, így ezeken a posztokon túlzottan nem is hiányoztak a nagy nevek. Mike Terranát viszont nem könnyű pótolni, és fiatal Timm Schreiner nem is birkózott meg a feladattal. Nem dobolt ugyan rosszul a srác, de kifejezetlen sótlannak és szürkének tűnt az öreg mohikán helyén.

A kifejezetten lelkes Lilja, illetve Christian Kretschmar billentyűs társaiknál sokkal kevesebb teret kaptak, de becsületesen tették a dolgukat ők is, a fontos azonban sokkal inkább az, hogy egy laza, jó hangulatú zenekart láttam a színpadon, ahol nyoma sincs azoknak az igen komolyan vett pozícióknak, amikről a fezenes buli kapcsán írtam. A Tarja-band tehát csapatként funkcionál, ahol még szólisztikus részek is jutnak a muzsikusoknak, hogy Tarja is fújhasson kicsit. Szüksége is volt némi pihenőre, hiszen a ráadásokkal együtt tizenhat tételesre hizlalt program egészen pontosan két órát tett ki, ennyit végigénekelni pedig valóban embert próbáló feladat.

Mivel ez volt a turné első koncertje, benne volt a pakliban, hogy lesznek apró bakik, pontatlanságok, hiszen még egy összeszokott bandának is szüksége van néhány bulira, hogy összerázódjon a produkció, ha pedig részben új felállású zenekar kíséri a főhőst, mindez hatványozottan igaz. Ennek ellenére semmi ilyesmi nem történt, a zenekar végig feszesen és pontosan játszott, senki nem lépett be rosszkor és még a háttérben futó kisfilmek sem fagytak le egyszer sem. Tarja pedig természetesen hibátlan és bájos volt; annak a jégkirálynő-attitűdek, ami a Nightwishben jellemezte, mára nyoma sincs. Mikor pedig olyanokat mondott nekünk magyarul, hogy „Jó látni benneteket!" meg „Fantasztikus!", akkor tényleg már-már annekei magasságokba emelkedett a cukiság-mérő.

A minden tekintetben grandiózus program döntően a The Shadow Selfre épült, amelynek tizenegy tételéből kilenc került napirendre, kiegészítve a Colours In The Dark mára megkerülhetetlenné vált slágereivel, a 500 Lettersszel, a Lucid Dreamerrel és a Victim Of Rituallel, illetve egy-egy tétellel a My Winter Stormról és a What Lies Beneath-ről. A Nightwish-érát mindösszesen egy négy dalból összerakott medley (benne a totál meglepetés Tutankhamennel és az instru The Riddlerrel) képviselte, illetve volt egy jópofa akusztikus blokk is, többek között I Walk Alone-nal.

Tarja tehát zenéjének valamennyi oldalát megmutatta ezen az estén, annak ellenére, hogy a turnét nyilvánvalóan legutolsó lemezére hegyezte ki. Emellett sokat beszélt arról is, milyen sokat jelent neki az, hogy zenét írhat, dalait pedig élőben is előadhatja, az a végtelenül szimpatikus személyiség, amelyről pedig tanúbizonyságot tett, rendkívül sokat tett hozzá az este hangulatához. A Barba Negrát csaknem csurig megtöltő, kifejezetten heterogén közönség maximálisan kiszolgálhatva érezhette magát.

Fotó: Barba Negra