Van az úgy, hogy a tulajdonképpeni főétel valójában csak az extra csemege szerepét hivatott betölteni valami igazán húsbavágó élmény mellett. Így volt ez számomra a Nadir és a The Wounded Kings esetében, ahol a főzenekarral csupán az utolsó percben ismerkedtem meg, míg a Tauszik Viktorékra egyre meggyőzőbb stúdiós teljesítményük okán kimondottan vadásztam már egy ideje. Nem tartom magam sem rajongónak, sem önjelölt hozzáértőnek a doom metal műfajában, ahogy a stílust, úgy ezt az estét is az érdekessége, a komplett zsánert belengő masszív underground hangulat miatt választottam a bőséges októberi koncertkínálatból. Ekképpen szült, visszafogott reményeimet az este azután minden téren túlteljesítette.
A létezésének harmadik évtizedébe lépett Nadir meglátásom szerint egyszerűen hibátlanul produkál ebben a fura death/doom/HC-hibridben, amit saját maguknak kifejlesztettek. Legutolsó teljes értékű sorlemezük, az Exitus már produkciós szempontból is egy tökéletesen felnőtt bandát mutatott, ahol végre minden kisebb-nagyobb mértékű kötözködésre alapot adó körülményt sikerrel gyomláltak ki az egyenletből, és szállították a 2012-es év egyik legerősebb albumát. Az állatvédő mozgalmakhoz kapcsolódó, felesleges pózoktól mentes és mégis minden fronton megnyilvánuló „háttértevékenységük" mindenkor kalapemelésre késztetett, de az utóbbi években már tényleg a nagy képen is összeérni láttam a muzsikájukban rejlő erővonalakat.
Viktorék élőben is úgy harapnak, ahogy az az utóbbi lemezeiken is mutatkozik, így aztán hiába igyekeztek tempóban lelassulni a főzenekarhoz, még ekkor is lényegesen nagyobb fordulatszámon pörögtek. A vastaps a kihallható megközelítésbeli differenciák ellenére is tökéletesen jogos volt persze (a koncertet lefülelő mocsárlakóktól is), olyan lendület és erő sütött az előadásból. Az estét eleve a nézőtéren kezdték, majd a műsor végére szivárogtak csak vissza a Trafik miniatűr színpadára, hogy minden érdeklődő a lehető legközelebbről kaphasson képet róluk. Az érdeklődésre pedig nem lehetett panasz, a lehetetlen időpont és a lassacskán összeálló technika ellenében is megtalálta a srácokat a közönségük. Egy Altamirának vagy egy Feed On Me-nek nem is igen lehet ellenállni, a komplett program pedig amúgy korrekt válogatást volt minden korszakból, tömény, jó hangzással, folytatólagos elismerésre méltón.
A The Wounded Kings ellenben mindjárt a legelején meglepetéssel kezdett, hiszen frontemberként néhány hónapja újfent az első két album vokalistája, George Birch áll náluk a mikrofon mögött. A Consolamentumon is hallható, boszorkányos női hang gazdája tehát tovatűnt, és ettől mindjárt felkavarodni látszottak körülöttük a sötét, mély vizek – de a valóságban végül nem ez a verzió élt meg. A színpadra vonuló társaság láttán az ember önkéntelenül elcsodálkozott, hogyan képesek ennyire megkínzott fejű és testű humanoidok még hangszert is akasztani a nyakukba: tény, hogy Alex Kearney gitárosnál és Al Eliadis bőgősnél nem sok rosszabb arcú zenész koptatja ma a deszkákat. A hitelesség már hanghordozón is megtapasztalt aurája viszont élőben még látványosabban tapintható, az ötös döbbenetes beleéléssel tálalta a tekervényes, de vegytiszta doom témákat, olykor három gitárral.
A szemüveges főnök, Steve Mills egy hamisítatlan doom-ikon a színpadon, ékes ellentéte a Mario Duplantierre (Gojira) hajazó fazonú és habitusú Mike Heath dobos, aki mindvégig lenyűgöző vehemenciával ütötte az alapot a tánchoz. Birch teljes természetességgel hozta az eltávozott Sharie Neyland frazírjait is, idegbeteg kiállásával is rádobva még az összhatásra. Szerencsére egy pillanatig sem akartak másnak látszani, mint ami mellett elkötelezték magukat, így az elismerő tapsokból a zömmel 30+-os férfi közönség soraiból bőven jutott számukra is. Bő másfél órás műsorukat személy szerint meguntam egy idő után, mégis – eredendően statikus kiállásuk ellenére – mindig akadt figyelemre méltó történés a színpadon. Már önmagában az, ahogy ezek a szőrrel bélelt, rosszarcú fazonok összemosolyogtak olykor az elmélyült zúzás közepette, megérte a látogatást a nyócker pincéjének mélyén.
Nos, így telt egy vérbeli underground este a Trafikban. Folytatása következzék!
Fotók: Horváth János
