Shock!

Három különböző generáció három teljesen más zenét játszó, egyben a színtéren jól csengő nevű csapata fogott össze, és bár nyitóbandáikat ezúttal sem sikerült elcsípni, kellően tartalmas estével szolgáltak, amely a Pestilence-bulihoz hasonlóan ismét bebizonyította, hogy az extrémebb metal élőben az igazi. Egyébként a nézőszámot tekintve ezt az eseményt is talán jobb lett volna a Dürer nagytermébe tenni, de távolról sem voltak kínosan kevesen a Barbában sem – pláne, hogy a sold out vagy annak ígérkező bulikat igyekszem itt kerülni. Szerencsére ugyanakkor a már kissé elkiabáltan kedvezőbbre fordult időjárás a szokásos barbás fűtési hiányosságokat is feledtette valamelyest, a körülmények tehát közel ideálisnak bizonyultak egy jó kis vasárnap esti zúzáshoz.

Lassan már kezdem kellemetlenül érezni magam amiatt, hogy a Nervosa házi szerzője vagyok, de hát sajnos durvazenei felelőseink ezúttal is kihúzták magukat a részvétel alól, pedig akárhonnan is nézzük, ez a hármas igen meggyőző csomagnak ígérkezett kedvező áron. A kiváló Narcos sorozatot néha kritizálják a valóság elferdítése vagy a valós események nem megfelelő megjelenítése miatt miatt, egy dolgot azonban mindenki egy életre megtanulhatott belőle: a kemény latináktól még a legkegyetlenebb drogbárók is tartanak, legyen az feleségük, barátnőjük vagy akár az anyjuk. És ha mindezt thrashsel vegyítjük, akkor aztán tényleg minden (magát) macsó(nak gondoló) jobb, ha összehúzza magát. Még akkor is, ha a Nervosa félórájára ezúttal nem igazán sikerült belőni a hangzást: Fernanda acsarkodásából az elején semmi nem hallatszott (mondjuk így a jellegzetes mimika annál kifejezőbb volt), a tamok a pergőhöz képest túl voltak hangosítva, de legalább az egyetlen gitár nem veszett el. Persze a már most kultikus tavaly nyári fellépésükhöz képest istenes viszonyok uralkodtak, és akármennyire is nem az ő estéjük volt, a thrasherek vették a lapot. De hát ilyen energiabomba esetében hogy is lehetne ez másképp? Sok minden múlhat a nyáron érkező új lemezen, én baromi kíváncsi vagyok rá, hogy van-e a lányokban több zeneileg, de ha tökugyanazt a vonalat folytatják is a következő hat albumon, élőben mindig jó lesz őket megnézni. A közelmúltból kiindulva, erre mindig lesz is alkalom ezután is.

A death metal mindig is szupernépszerű volt az erre fogékony körökben, ugyanakkor recept itt sem volt a sikerre: vagy rákattant a nép egy bandára egy ponton, vagy nem. Elemezgethetjük utólag, hogy kit miért kapott fel a hullám rövidebb-hosszabb időre, ki volt úttörő, ki volt követő, mely esetben számított többet a fogósabb zene vagy a körítés, de igazából nincs jelentősége. Jó harminc éve tényező ez a műfaj, kitermelte a maga fősodrát, nagy klasszikusait, megkerülhetetlen alapbandáit és egy erős másodvonalat is, ahogy az összes többi underground stílus is. És valóban: vannak, akik népszerűség tekintetében többet érdemeltek volna, de nem így alakult – mégis, megbecsült státuszuk ma már stabilitást ad és a kultikus tisztelet révén újra és újra felfedezhetőek. Ilyen banda a Suffocation is: New York-iak, nem floridaiak, és 1990-ben alakultak, nem pár évvel korábban. Talán a zenéjük is kicsit túl komplexnek bizonyult a hőskorban, illetve a Death addigra már elindult hasonló ösvényen – nem beszélve arról, hogy egy bizonyos Cannibal Corpse addigra már befutott New York környékéről indulva. De akárhogy is, 2018-ban a Suffocation gépezete ugyanolyan gyilkos, mint bármelyik pályatársáé, az én laikus ízlésemnek pedig még az arányok is megfelelőbbek: van darálás, de változatosabb a zene, néha lassabb, néha thrashesebb – őszintén szólva, nekem a Nile ennél sokkal öncélúbbnak tűnik, a Corpse jóval fárasztóbb, ugyanakkor itt is vannak virga szólók és ugyanúgy megvan a szuggesztív frontember, mint mondjuk a legutolsó időkig a Morbid Angelnél. Igaz, utóbbit jelenleg pótember helyettesíti, de Ricky Myers aligha okozhatott csalódást a turnézás helyett a civil megélhetését választó ősarc Frank Mullen helyén: egyrészt kábé három méter húsz centi magas, másrészt – bár ismertebb bandákban nem „énekelt" – vokalizálása is tiszteletet parancsoló volt. Egy szó mint száz: szívesen megnézem őket bármikor újra, akár headlinerként, sőt, ha ezen a ponton bármilyen okból haza kellett volna mennem, nem távoztam volna elégedetlenül.

Persze szó nincs arról, hogy a Venom Inc. ne hengerelt volna. És hogy mostanra már belőlük is kettő van, hát végül is ebben sincs semmi meglepő: ha már egyszer Cronos megszerezte az eredeti nevet, és jogilag lehetséges egy komoly reklámértékkel bíró ráutaló elnevezéssel kompromisszumot kötni, miért is ne? Pláne, hogy ebben a Venomban mégis csak egy hangsúlyosabb tag, Mantas a főnök, akinek a klasszikus riffeket köszönhetjük, míg – ha úgy vesszük – az üvöltözés kevésbé fontos, illetve a '80-as évek végi, '90-es évek eleji Venomban szintén megfordult Tony „Demolition Man" Dolan ezt legalább olyan jól tudja hozni, mint Cronos mester, emellett pedig fazonra se semmi az arc. Igazi brit futballhuligán – mi lehetne ennél hitelesebb Anglia egyik legősibb kaotikus zajbrigádjában? A turné előtt még az eredeti dobos Abaddon is ennek a formációnak volt a tagja, magyarán pusztán morális szempontból az „Inc." toldalék sem lett volna indokolt – igaz, ő sajnos idejekorán kikopott a gépezetből. Ha viszont tényleg annyira béna volt világéletében, ahogy a legenda tartja, ez a legjobb, ami történhetett, mert bizony ezen a turnén, ezekkel a társakkal jó hetven perc precíz, pontos és dinamikus játékra van szükség – ezt Jeramie Klingtől meg is kaptuk, ráadásul a srác mindezt még extra lelkesedéssel is feldobta.

Egyszóval igazán ütőképes trió szólaltatta meg a Venom-klasszikusokat és az Inc.-lemez három dalát – őszintén szólva én ezekből szívesen hallottam volna négyet-ötöt is akár, mert egyrészt valahogy nagyon elkapott az anyag, köszönhetően Mantas remek riffjeinek; másrészt mert be kell valljam, a régi dalok nekem félóránál hosszabb tálalásban picit egykaptafa szerkezetűek, még így, „jól" eljátszva is. Értem, érzem, mitől volt anno zseniális a Venom, leborulok úttörő mivoltuk előtt, de ismerjük el, nagyobb adagokban azért kultikusból is megárt a sok. Ez azért nem a Motörhead, ahol az egykaptafa jelleg mellett zeneileg is érdekes tud lenni a történet – tény viszont, hogy jól lőtték be a műsoridőt, ezért szinte végig szórakoztató tudott maradni a Venom Inc. is. Emellett hozzá kell tenni, hogy kiállásra, színpadképre vonatkozóan is jól összeértek, mint csapat, legalábbis amennyire a még Mpire Of Evil néven, Obituary előtt adott koncertre vissza tudok emlékezni. Nekem ott is, itt is tetszett a produkció, itt érthető módon egy fokkal még jobban is.

Még sok hasonló csomagot a pesti klubokba, fesztiválokra!