Shock!

Bő négy év alatt három nagylemez meg egy tripla live-cucc: igen komoly fokozatra kapcsolt tehát az Annihilator Dave Padden távozását követően. Ráadásul 2017 óta változatlan felállásban nyomják, ami azt mutatja, hogy a főnök, Jeff Waters talán most rátalált a megfelelő irányra és gárdára, így a csapat kiegyensúlyozott működtetése hosszú távon is biztosítható. Bár Padden hiánya sokak számára a mai napig fájó pont, azt gondolom, aki látta élőben a csapatot mostanában, annak nem kérdés, hogy az Annihilator köszöni szépen, jól van. A hangulat láthatóan kiváló a zenekarban, a koncertek színvonala alapján pedig kétségtelenül helyük van a thrash metal topligájában.

A magam részéről pedig a lemezekkel sincs bajom: a Suicide Society dallamosabb, régisulis megközelítését kifejezetten imádtam, és ugyan a folytatás For The Demented egy árnyalattal szürkébbre sikerült, komoly bajok azzal az anyaggal sem voltak. Idén pedig megjelent a harmadik post-Padden nagylemez, a Ballistic, Sadistic, aminek indítása hallatán azok fognak leginkább örülni, akik a modernebb, brutálisabb Annihilatort sírták vissza az elmúlt években. A nyitó kvázi címadó Armed To The Teeth egyes részei, illetve refrénje például a talán legjobb paddenes lemezt, a Feastet idézik, a The Attitude-ról meg a kisé stílusidegenre sikeredett, brutál Waking The Fury is beugrik. A lemez felvezetőjeként szolgáló Psycho Ward aztán komoly váltást hoz, ez ugyanis egy, a Set The World On Fire hangulatát idéző, rendkívül fogós, dallamos darab.

Az I Am Warfare és az Out With The Garbage aztán megint brutálisabb, de szerencsére később is felbukkannak lazább, melodikusabb cuccok, a lemez erejét pedig pont e két megközelítés ízléses vegyítése adja, bár az egyértelmű, hogy ezúttal a csapat súlyosabb oldala domborodik ki. Persze tagadhatatlan, hogy Jeff Waters és így az Annihilator is túljutott már a kreatív csúcson, de a jó dalok megtalálásához azért még mindig nem kell nagyító. Ilyen például a lemez vége felé a King Of The Kill hangzásvilágát idéző, egy kifejezetten meglepő, akusztikus-vonós középrészt is felvonultató One Wrong Move vagy a záró, szélvész End Of The Line is.

Jeff pedig mindeközben persze megint úgy gitározik, ahogy csak ő tud. Az apró kis finomságokat, díszítéseket, a nyakatekert szólókat és ötletes riffelést – azaz már a debüt Alice In Hellen is full egyéni watersizmust – ezúttal is élmény hallgatni. Ez pedig még akkor is így van, ha a főnök néha bizony elég konkrétan újrahasznosít saját magától. A Dressed Up For Evil riffjét konkrétan hallottuk már, a Lip Service pedig annyira Knight Jumps Queen, hogy nyugodtan meg lehetett volna jelölni Pt. 2.-ként. Érthető persze, ha valaki ezeket kifogásolja, nekem viszont ennyi múltidézés még éppen belefér.

Jeff a lemez megjelenése előtti interjúkban a klasszikus anyagok modern formában történt újragondolását említette a Ballistic, Sadistic koncepciójaként, amiben van is valami. Az azonban mindenképpen túlzás, hogy az új dalcsokor egyike lenne a három legerősebb Annihilator-cuccnak. Ettől még azonban egy élvezetes, jó anyag, ez nem is kérdés.