A Body Counton kívül nem tudok egyetlen olyan zenekart sem mondani, amelynek a visszatérés utáni lemezei egyértelműen ütik a régi anyagokat, Ice-T és kompániája esetében azonban kétségkívül ez a helyzet. Persze, mint oly sokan a korosztályomból, én is az első BC-n nőttem fel (többek között), az Evil Dick, a KKK Bitch meg a Cop Killer pedig nyilván alap, ettől még azonban az az anyag sokkal inkább kultikus, mintsem igazi mestermű, a meglehetősen középszerű folytatásokról már nem is beszélve. Ehhez képest a 2014-es, visszatérő Manslaughter ellentmondást nem tűrően izmos volt, egyben messze felülmúlták vele még a legoptimistább várakozásokat is, majd három évvel később a Bloodlust is csont nélkül hozta a szintet. A Body Count tehát ma egyértelműen jobb és erősebb, mint bármikor korábban, és ebbe a képbe a Carnivore is abszolút beleillik. Még akkor is, ha egy árnyalattal szürkébbre sikerült elődeinél.
|
megjelenés:
2020 |
|
kiadó:
Century Media |
|
pontszám:
7,5 /10 Szerinted hány pont?
|
Persze komoly baj most sincs, hiszen itt van minden olyan összetevő, ami az újkori BC-anyagokat jellemezte, és úgy tűnik a klasszikus cuccokon még viszonylag nagyobb teret kapó, komolytalan vadhajtásoknak végleg búcsút mondtak. A 21. századi Body Count tehát már nem csak hobbiprojekt, hanem a régi szép idők teljesítményénél minden szempontból kiérleltebb, zeneibb és összeszedettebb produkció. Ill Will dobos és a Steel Prophetből is ismert bőgős, Vince Dennis bőven magasabb ligát képviselnek, mint a klasszikus ritmusszekció mára sajnos elhunyt tagjai, és persze azt se felejtsük el, hogy Ernie C mellett a másfél évtizede szintén halott D-Roc helyén az a Juan Garcia penget, aki az Agent Steelben és az Evildeadben mindent megtanult a horzsoló riffelésről.
A Carnivore-on pedig Ice-T mellett ők is ismét bedobnak mindent, ami miatt az utóbbi évek Body Countja olyannyira meggyőző tud lenni. Már a Manslaughter is egyértelműen sötétebb, borultabb volt a régi cuccoknál, a Bloodlust pedig még egy lapáttal rátett erre, és a Carnivore is ugyanezen irányt követi. Nem hogy új Evil Dick, de még csak egy 99 Problems-jellegű, könnyedebb téma sincs rajta: az egész lemez kifejezetten súlyos úgy zeneileg, mint a szövegeket tekintve is. A jól megszokott, szinte már kötelezőnek is nevezhető vendégsereg, illetve feldolgozás ezúttal sem marad el, egy dolgot viszont kifejezetten hiányolok a Carnivore-ról, és ez az oka annak, hogy számomra ez a leggyengébb az újjászületés utáni anyagok közül: míg a Manslaughteren ott volt a Talk Shit, Get Shot, a Back To Rehab vagy a Get A Job, a Bloodluston meg a Black Hoodie vagy a The Ski Mask Way, addig a Carnivore-on mindössze egyetlen olyan ellentmondást nem tűrően karakteres „sláger" szerepel, ami felér ezekhez. Ez pedig a Bum-Rush, amely ugyan fentiekhez hasonlóan simán ott van a legjobb BC-tételek között, a Carnivore azonban több ilyen erős pillanatot sajnos nem rejt.
A nyitó, sötéten és szaggatottan hömpölygő címadó sokadszorra sem tudott eltalálni, a Power Trip-énekes Riley Gale-lel eltolt, legszebb LOG-hagyományokat ápoló Point The Finger viszont már kifejezetten erős, az izgága Bum-Rush pedig – ahogy már írtam – messze a legizmosabb cucc a lemezen. A BC-sített Ace Of Spades meg sem közelíti a Manslaughter Suicidal Tendencies-átiratának zsenialitását, a meglepően dallamos, Jamey Jastával felvett Another Level viszont megint csak meglepően jól áll nekik. Akárcsak az Amy Lee-vel duettben előadott, a tavaly áprilisban meggyilkolt Los Angeles-i rapper, Nipsey Hussle emlékére írt When I'm Gone, ami ugyan nagyon más, mint bármi, amit eddig csináltak, de működik. Szintén király a lazább Colors 2020 is, amely egy 1988-as Ice-T dal újragondolása (annak idején a Machine Head is feldolgozta), és mint ilyen, nyilván ez áll legközelebb a klasszikus Body Count világához, de az arcba mászó Thee Critical Breakdown vagy a slayeresen vészjósló indítás után aprító Hate is Real is kifejezetten erősek a lemez végén, szóval tulajdonképpen nincs komoly baj a mindössze 35 perces, tömény anyaggal. Épp csak kicsit több most a töltelék, meg az egész valahogy egy leheletnyivel kevésbé karakteres és ellentmondást nem tűrő, mint két elődje volt.
A Carnivore dupla CD-n is megjelent, ami elsősorban a csak ezen fellelhető 6 In Tha Morning, valamint az All Lives Matter és a Black Hoodie koncertfelvétele miatt lehet érdekes, de hozzácsapták a teljes lemezt instrumentálisan is.
Hozzászólások
Nekem nagyjából fej-fej mellett van a két album, van, amiben az egyik jobb, van, amiben a másik. De mindig azt szoktam mondani, hogy az ideális Bio-lemezen az Urban Discipline dalai szerepeltek volna a State megszólalásával .
Ez egyértelmű, és ebben a cikkben is szerepel. :) Az a lemez akkor és ott nem azért volt fontos meg úttörő jelentőségű, mert zeneileg előrehaladott lett volna, hanem azért, hogy egyáltalán elkészült, meg amit képviselt.
Megjegyzem, a Biohazard nem feltétlenül a legjobb példa, mert ott is kellett egy Ed Stasium, hogy harmadik nekifutásra tényleg elkészüljön egy profi lemez. Akármilyen megkerülhetetle n az Urban Discipline minden hibájával együtt, a hangzása szar, a feljátszásban ott is bőven akadtak problémák (messze nem annyi, mint a Body Countnál, de hát na), satöbbi. Akkor már a RATM-et mondanám inkább ellenpéldaként, mert az tényleg az első pillanattól kezdve vérprofi volt minden tekintetben.
Ontopik: nem gondoljátok, hogy az első BC-nak pl nagyobb a füstje mint a lángja? Borzasztó keménycsávós kamumetalnak tartom, szemben pl a korabeli Biohazarddal, aminek egyszerű de pozitív üzenete is volt, és jobb zenészek alkották (és a szappanoperák nem érdekelnek, mielőtt felmerül)
Szerintem is a legjobb...Nem is értem a három csillagot. Na mindegy.
Még azt említettem volna meg, hogy a Colorsban fantasztikus ugrás következik be a dobolásban, ugyanis azt nem más műveli, mint Dave Lombardo. (A vége tiszta Slayer :)