Shock!

Néha arra gondolok, hogy a markáns stílusú, gyakran lemezt kiadó bandák esetében elég lenne minden második anyagról megemlékezni, úgysem tűnik fel senkinek, hogy egy kimaradt. Mint ahogy nekem is kimaradt, hogy az előző Firewind nem maradt ki nálunk, bár persze a 2020. tavaszi megjelenések 99,9 százaléka ugyebár ment a levesbe úgy, ahogy volt. Más kérdés, hogy én abban a hiszemben voltam, hogy kábé egy-másfél-max. két éve jött ki az érdekes módon öndefiniáló nevet kapott utolsó album, tehát amikor szerkesztői felvetés formájában értesültem az újról, természetesen az első dolog, ami eszembe jutott, a szokásos „mármegint?″ volt. Még a Saxon esetében is kissé felhúztam a szemöldököm legutóbb, mert a Carpe Diemet is mintha csak fél évvel követte volna az új.

A három-négy évvel ezelőtti események persze minden mással együtt időérzékünket is összezavarták, úgyhogy némi mérlegelés után mégiscsak rávettem magam a Stand United recenzálására, és végső soron nem bántam meg. Sőt, az előző lemezt is most hallgattam át rendesen, tehát tulajdonképpen mintha egy dupla anyag érkezett volna. Van is ebben ráció, mert a 2020-as album volt Herbie Langhans debütje, mostanra pedig ennek a felállásnak is volt módja jobban összeérni. Nem bocsátkoznék jóslásokba, találgatásokba, hogy Herbie mennyi ideig tud majd lehorgonyozni Gus G mellett, lévén elfoglalt session-énekes (az Avantasia turnézenekar tagja is többek között), de végül is, ha az emberi kapcsolatok működnek, mindez csak szervezés és logisztika kérdése, hasonló kaliberek pedig ha nem is teremnek minden bokorban, de azért szép számmal leledzenek Nyugat-Európában, pláne Latin-Amerikában.

Az biztos, hogy az új Judas Priest kapcsán kibontakozott, végtelenül unalmas, fárasztó és érdektelen „vita″ követése helyett sokkal értelmesebb tevékenység mondjuk simán csak hallgatni az előző anyagot és emellett akár a Stand Unitedet is lepörgetni párszor, elvégre a jóféle heavy metal élvezete elsősorban kikapcsolódás, nem világmegfejtés. És bizony, kikapcsolódni itt aztán lehet: Gus G. és társai most is mindent elkövetnek, hogy mind az európai, mind az amerikai power vonal hívei széles vigyorral, léggitárt azonnal előkapva bólogassanak a nappaliban az új dalokra, ezúttal 43 percben. A tökéletes időtartamért ma már nem jár pluszpont, tekintve, hogy újra divatba jött a 40-45 perces lemezhossz, de enélkül sem fogjuk lehúzni az anyagot.

Persze a Priest egy műfajteremtő, úttörő, 50+ éves zenekar, ami a Firewindről természetesen nem mondható el. De ezer közül felismerhető stílusuk alapján simán van bennük is újabb húsz év, és – némileg ironizálva – énekesből is akad még bőven a színtéren: lehet, hogy majdani legjobb frontemberük most még csak a csattogós lepkét tologatja. Ami Herbie-t illeti, karcosabb iskolát képvisel, mint közvetlen elődje, Henne Basse, de ennek nincs különösebb jelentősége, a zene ugyanaz. Persze Bob Katsionis távozásával már legutóbb is kevesebb lett a billentyű, manapság már inkább csak időnként előforduló háttérszínezésként hallható – igaz, régen sem puhított semmit az alapvetően harapós metálon. Mert természetesen metál az van minden mennyiségben, tehát ha valaki korábban szerette a Firewind zenéjét, most sem fog csalódni.

Jól felépített a lemezanyag ezúttal is, lendületes, európaibb hangvételű, de húzós zsizsivel indítunk (Salvation Day – itt különösen Gus refrénben hallható díszítéseit zártam a szívembe), majd felpörgeti a tempót a címadó dal és a menetrendszerinti ökölrázós sláger (Destiny Is Calling) is megérkezik harmadiknak. Innentől már nagy baj nem lehet, sorjáznak a feszes metálalapok, melyekre imádnivalóan morcos riffeket és brilliáns szólókat pakol Gus barátunk, és a Herbie által szállított remek énekdallamok is emlékezetessé teszik őket. Ismét csak a tökéletes arányérzék az, amivel megvesz kilóra a Firewind, meg persze az energia, amivel mindezt elővezetik. Persze nem minden dal telitalálat, a The Power Lies Within miatt például nem sírtam volna, ha lemarad, de lehet, hogy másnak pont ez a barázdabillegető málházás lesz az egyik kedvence – nem beszélve arról, hogy akár címadó-esélyes is lehetett a lemez készültekor. Nem ájultam el a Come Undone sablon-eurospeedjétől se, annál jobban tetszik viszont a Fallen Angel, az ozzys riffekre épülő, de teljesen más világú Land Of Chaos és az Öt éjszaka Freddy pizzázójában című videójáték-horrorból is ismert Talking In Your Sleep feldolgozása. De a legjobb a záró Days Of Grace, ami kicsit olyan, mintha Ronnie James Dio munkássága előtt akarnának tisztelegni a kissé erős Children Of The Sea-áthallásokkal. Viszont a nóta második fele teljesen más irányba viszi a dolgokat, és tökéletes lezárást ad a lemeznek. És ha már emlegettük a Priestet, a Chains címe sem lehet véletlen: annyira Screaming For Vengeance-érás a főriff, hogy még akár oda is írhatnák elé, hogy (Take These) – mindezzel együtt mégis mindkét dal hamisítatlan Firewind, és pont ez a lényeg.

Ahogy fentebb mondtam, a mai heavy metal lényege hallgatói szempontból annyi, hogy dőljünk hátra és élvezzük. Alkotói szempontból pedig, hogy a meglévő alapanyagokból a jól ismert recepteket felhasználva élvezeteset főzzünk – vérprofin elővezetve, de szívvel-lélekkel elkészítve.