Shock!

Tizennégy évvel a zenei brutalitás egyik mesterműveként számon tartott Annihilation Of The Wicked után lemezkészítő felállását tekintve is ismét négytagú lett a Nile. Ez így önmagában talán nem valami egetrengető hír, főleg, hogy a márkanév a kezdetektől Karl Sanderst takarta, ő a fém, a jelzés és a patina is egyben. Néha azért a főnök engedélyezett egy kis kreatívkodást a társainak is, de lényegében a Nile mindig is Sanders agymenésének számított. Azonban az utóbbi lemezeken a George Kollias / Dallas Toler-Wade páros is mindinkább kezdett előlépni hűséges ipari munkás státuszból a sokkal barátságosabban csengő szerzőtárs kategóriájába, ami előbb jobbnál jobb, majd utóbb érezhetően gyengébb albumokat szült. Toler-Wade végül dobbantott, helyére pedig Sanders egyszerre két új muzsikust is bérelt magának. Sőt, elmondása szerint rögtön oda is engedte a két nebulót a kondérhoz, hadd szórjanak kedvükre fűszert meg egyéb hozzávalót a rotyogó bográcsba.

Néha egész jól működik a kollektív alkotói demokrácia, de a Nile annyira egy bizonyos tematikára épülő zenekar, mind dizájnban, mind zenében, hogy tényleg csak úgy képzelhető el működőképes produkcióként, ha minden tag tökéletesen ugyanazon a hullámhosszon üzemel. És ehhez nem elég a death metal szeretete, valamint a magasszintű hangszeres tudás. Sandersnek van egy jellegzetes stílusa, ami mélyen a közel-keleti, főként egyiptomi és észak-afrikai zenékből táplálkozik, kezdettől ez határozza meg a Nile-t, és mi ezért szeretjük őket. Na és azért is, mert ezt a hangulatot ilyen intenzitással és masszív komplexitással más zenekartól nem hallani. Vagy ha mégis, ott csak jobban sikerült másolatról beszélhetünk.

És pontosan ez a problémám az új lemezzel. A Vile Nilotic Rites számomra igencsak egy ilyen pofás kópiabanda benyomását kelti. Nem tudom, mi ennek az oka, de több olyan témát, illetve irányt is ki vélek hallani a lemez dalaiból, amelyeken nem érzem a markáns Nile-stílust, Sanders zsenijét, van viszont számos egyéb, jóval szokványosabb megoldás és téma. A gondok egyébként már a hangzással kezdődnek. Az új album hangkaraktere, főként gitárok terén, leginkább talán az At The Gate Of Sethuéra hajaz, vagyis erőtlen, olcsó hatású, hiányzik belőle az a falszerű, úthenger-jellegű brutalitás, ami a legtöbb Nile-albumra jellemző. Talán furcsának tűnhet, de emiatt (is) ezt a lemezt volt a legkönnyebb kiismernem a Nile repertoárjából. Korábban egy-egy Nile-mű olyan élményt adott, mint beletrappolni egy sűrű meteoritzivatarba: minden lépésért meg kellett küzdeni, viszont ettől csak még értékesebbé vált a felfedezés, és hát egy Black Seeds Of Vengeance-en vagy egy Those Whom The Gods Detesten volt is mit felfedezni. A Vile Nilotic Rites már csak meteorszállingózás: az alázuhanó lángoló szikladarabokat könnyű kikerülni, a ritkásan hulló lángcsóváktól könnyedén belátni a kietlen tájat, alig van rejtély, ismeretlen szeglet, így izgalom sincs.

Az a helyzet, hogy a hangzás még nem is volna annyira nagy gond, ha a témák, riffek nagyrésze nem lenne annyira arctalan, és ez bizony nálam még tovább erősíti az ál-Nile jelleget. A nyitó Long Shadows Of Dread még a jobb szerzemények sorához csapható, hangulatos, masszív darab. Aztán az arc elhalványul a folytatásban. A The Oxford Handbook Of Savage Genocidal Warfare-t meglepően jellegtelennek találtam: ha nem tudnám, hogy ez itt a Nile, tán rá sem jövök, és valami épp futó tucatdeath-brigádra tippeltem volna. És itt nem arról van szó, hogy a csapat megújult, és húzott egy váratlant. A dal, bár jó, mégsem üti meg nálam a Nile-szintet, túl sótlan. A címadónál valamennyire javul a helyzet, de ez meg mintha a megfáradás jeleit mutatná, nem is igen tart sehová, a végére szétesik kicsit, mintha a csapat nem tudta volna pontosan, hogyan zárja le rendesen.

De hogy ne csak fanyalogjak: a That Which is Forbidden pofátlanul fogós főriffjével hengerel, ügyes témahalmozásával és tempóváltásaival végre felráz az egykedvűségből. Csakhogy ilyen pillanatokból keveset találni. A Snake Pit Mating Frenzy villámtámadása is hatásos, mint ahogy a majd' 9 perces, a Godzilla főcímzenéjének variációjával indító Seven Horns Of Warban is akadnak bitang jó ötletek, bár a hosszát nem látom indokoltnak. Máskülönben meg ha a pőre hangszeres teljesítményeket nézzük, ez még mindig csúcsliga. Kollias most is egy százkarú természeti erő, és az új emberek, Brad Parris basszer és Brian Kingsland gitáros is eleresztik hörgésorkánjukat Sanders mellett, ezzel olyan fajta változatosságot hozva a vokálmunka terén, amely mind a mai napid ritka a zsánerben. De sajnos akkor is kevés érdekes témát találok, nincs elég merész ötletesség, olyan csavarok, amik mondjuk az Ithyphallicra vagy az említett Those Whom The Gods Detestre voltak jellemzők. Még azt a nyers őserőt sem találom a friss műben, amely csaknem szétvetette a legendás debütöt vagy az In Their Darkened Shrinest. Viszont még mindig ez a legjobb Nile-kópia, amit eddig hallottam.

Nálam a Nile eddigi mélypontját az At The Gate Of Sethu jelentette, persze szigorúan csak a csapat karrierjét nézve. Jó lemez az is, de keveselltem a kiemelkedő dalokat. A Vile Nilotic Rites egyelőre minőségben szerintem azzal a lemezzel mutat rokonságot, csakhogy összességében a szerzemények kevésbé tűnnek karakteresnek, mint a Sethun. Nem tudom, Sanders részéről fogyott ki a muníció, vagy a nagy alkotói demokratizálódás sült el balul, de egy-két daltól eltekintve nálam aligha fog gyakran előkerülni ez az album. Azért a szimpátiám továbbra is töretlen a zenekar iránt, így képtelen vagyok pontozásban hetes alá süllyedni.