Személy szerint imádom az újraértelmezéseket. Amikor egy jól ismert dallamot vagy dalt másfajta zenei közegben, hangszerelésben vagy megközelítésben hallok, mindig eszembe jut, hogy a zene az élet egyik leghatalmasabb „játszótere" és egyben végtelen lehetőségek tárháza is, hisz minden művész tudja, hogy végleg befejezett alkotás valójában nem is létezik. Egy lemezbe préselt dal is csupán egy korszak, egy pillanat lenyomata, amely jobb esetben örökérvényű igazságokat és tartalmakat közvetít. Egészen biztos vagyok abban, hogy a Pain Of Salvation zenei agya és lelke, Daniel Gildenlöw hasonló életfilozófiával tekint eddigi zenei munkásságára, ugyanis legújabb akusztikus albumukon zenésztársaival együtt gyakorlatilag önmagát dolgozta fel.
Mindenek előtt örüljünk, hogy Daniel túlélte azt a cseppet sem veszélytelen betegséget, amelyet nem mindenkinek sikerül leküzdenie, és ünnepeljük is meg őt ennek a „visszatérő" kiadványnak a többszöri újrapörgetésével. A zenekarnál persze nem ez az első alkalom, hogy akusztikus hangszerelésben nyomulnak, hiszen a 2004-es, 12.5 című élő albumon is hasonló koncepcióval játszották el a korábbi nótáikat, és koncertjeiken és rendre előkerül az „áramtalanított-blokk". Természetesen számítottam rá, hogy az átértelmezéseknek nem lesz sok köze a lemezen hallható verziókhoz, de még ennek ellenére is meglepődtem egyes dalok hallatán. Persze nem is Gildenlöwékről lenne szó, ha ez másképp lenne, és a legnagyobb döbbenetet valószínűleg az okozta volna, ha csak simán eljátsszák akusztikusan a korábbi dalaikat... Ennél azonban sokkal különlegesebb, izgalmasabb lett az anyag, és nem is az volt a cél, hogy valami tipikusat alkossanak. Az egyik meglepetés a sok közül például az, hogy nagyon is túlsúlyban hallhatók itt az újabb keletű dalok, aminek én speciel még jobban is tudok örülni, hiszen az egyszerűbb megközelítésű, letisztultabb nóták, elvileg sokkal jobban működnek az alapra vett zenei közegben. Ezt talán a csapat is így gondolta, de azért hálistennek nem feledkeztek meg a Remedy Lane és a The Perfect Element hidegrázós pillanatairól sem.
Sőt, az elsőként felcsendülő Stress mindjárt a bemutatkozó Entropiáról származik, és az új billentyűs, Daniel „D2" Karlsson a Led Zeppelin örökérvényű Immigrant Songjának bevezető motívumaival adja meg hozzá az alaphangulatot. Robert Plant zseniális melódiái nem csak a Hammond orgonát élesztik fel, de a zenekar is abszolút élettel teli, betegségnek még csak a nyomát sem érezhető módon tolja el az elsőlemezes számot. A srácok már itt is kikacsingatnak másfajta stílusok felé, de a legváltozatosabbra mégis talán a DIO Holy Divere sikerült, ugyanis a swingesen ringatózó kezdés után nem elégedtek meg azzal, hogy reggae-sen elnyomják a középrészt, hanem ennek tetejébe még a Roger Öjersson turnégitáros által elnyomott szólót is olyan jazzes motívumok közé ültették, hogy hirtelen még Allan Holdsworth agymenései is beugrottak. De ne ugorjunk ennyire előre. A legtöbbet megidézett Road Salt One / Two-érából a To The Shoreline például úgy hangzik ebben a környezetben, mintha valami westernfilmet néznénk Ennio Morricone aláfestő zenéjével, de a 1979 gyönyörű melódiáit is stílusosan, a '70-es években használatos orgonahangszínekkel varázsolták még retrósabbá, ha úgy tetszik. Csupán az ilyen és hasonlóan egyszerű megoldásokkal is sokkal izgalmasabbá tudják tenni az összképet, ami miatt az ember újra és újra kénytelen elővenni a lemezt.
A She Likes To Hide mágikus dallamainál már egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne nyúljak az akusztikus gitárom után, annyival magával ragadó ez a nóta, és ebben a formában még talán tökéletesebben is működik. Hogy még véletlenül se unatkozzunk, egy dal erejéig megidézik a több mint csodás Remedy Lane-t is a Chain Sling képében. A csajmágnes, igazi viking névvel és kinézettel megáldott Ragnar Zolberg gitáros meglepően jól énekli Daniel egykori énektémáit, és ebben a verzióban akár főszereplőnek is nevezhetjük őt a teljesítménye miatt. A következő feldolgozás Lou Reed gigaslágere, a Perfect Day, amit eddig ugye csak nagyjából egymillióan dolgoztak fel, de a svédek verziója természetesen még az eredetinél is jobban sikerült. És akkor jön a Scarsick megidézése három dal erejéig, amelyek közül a Spitfall sikerült talán a legjobban azokkal a hipnotizáló, pulzáló verzéivel és katartikus, drámai refrénjével. A The Perfect Element King Of Lossa pedig még mindig a nehezen emészthető kategóriába sorolandó, de ettől vált idővel élvezetessé és értékessé. Utolsóként a címadó Falling Home hangzik fel, ami egy vadiúj szerzemény és természetesen ez is hozza az elvárható minőséget.
Kivételesen szívesen meghallgattam volna akár egy dupla albumot is ezekből az örökérvényű nótákból, és lenne is egy-két ötletem, hogy melyekből lehetett volna még akusztikus verziót faragni. A Rope Ends, a Cribcaged vagy akár a Mortar Grind is tökéletesen működött volna, de igazából bármelyiket említhetném, mert ez a zenekar szinte mindenből csodát teremt. Egy kicsit talán elfogult is vagyok velük kapcsolatban, és még ha akarnám, sem tudnék rosszat írni róluk, ezért a pontozást is teljesen feleslegesnek tartom. Ez az anyag tökéletes pótlék a következő album megjelenéséig, ami súlyosabbnak és lendületesebbnek ígérkezik, mint ahogy azt Daniel is elmondta nekünk a legutóbbi, vele készített interjúban.
A főszereplő körül szinte majdnem teljesen lecserélődött gárda engem teljesen meggyőzött, és már most biztos vagyok abban, hogy a következő albumon is változatos, különleges és sokszínű muzsikát fogunk hallani tőlük.
Hozzászólások