Lemez-turné-turné-lemez-turné-turné. Számtalanszor hallhattál már az évekkel ezelőtt állandósult körforgásról, amelybe egyre több zenekar kényszerül a zeneipari változások miatt. Lemez nélkül nincs turné, turné nélkül pedig nincs miből megfinanszírozni a következő anyagot. Bizonyos szint alatt ráadásul egyikben sincs túl nagy zseton, a mókuskerék így csak forog tovább, az adott csapat pedig szép lassan kiég, jobb esetben pedig szimplán csak beleszürkül önmagába. És nyilván nem véletlen, hogy ezt a rövid kis merengőt pont az idei Primal Fear nagylemez kapcsán olvashatod, a németekkel ugyanis pontosan a fenti történt.
Míg a Judas Priest megteheti, hogy évtizedenként egy-két nagylemezt ad ki, addig a deutsche verzió beállt a kétévenkénti megjelenésre, ez pedig esetükben ezúttal sajnos együtt járt némi minőségcsökkenéssel. Ralf Scheepers, Mat Sinner és társaik persze vannak annyira rutinos, öreg rókák, hogy bármikor simán összedobnak egy korrekt lemezt, és ez a jelző az Apocalypse esetében is maximálisan áll. Épp csak a tizenkettedik Primal Fear-korong pontosan ennyi, és semmi több. Rutinmunka, ami tulajdonképpen simán bejöhet annak, aki most találkozik velük először, hiszen Ralf németes sarkossága ellenére még mindig kifejezetten jól énekel, és dalokat írni sem felejtettek el a srácok.
Ha viszont velem együtt te is a megalakulás óta követed őket, azaz pontosan emlékszel mondjuk a Nuclear Fire vagy a Devil's Ground anyagokra – de tulajdonképpen bármelyiket írhattam volna a Seven Sealsszel bezárólag –, akkor valószínűleg úgy leszel az Apocalypse-szel, hogy pár hallgatás után megy a polcra, ahonnan jó eséllyel évekig nem is fog előkerülni. Míg ugyanis mondjuk az előző Rulebreaker a mai napig eszembe jut, ha Primal Feart akarok hallgatni, ez a lemez garantáltan nem fog. Túl kevés ugyanis rajta az igazán kiemelkedő momentum. A kissé túlnyújtott intró után érkező New Rise, illetve The Ritual még hozza az elvárt szintet, utána viszont sajnos leül a lemez. Számomra a himnikus Blood, Sweat & Fear, illetve a monumentálisnak szánt Supernova is unalomba fullad. Sajnos már itt elfogy a lendület, és ekkor még mindig csak a lemez felénél tartunk. A második adag dal aztán a Hounds Of Justice, a The Beast és a Fight Against All Evil kivételével eléggé összefolyik, így mikor a bónuszokkal együtt tizennégy tételesre hizlalt korong véget ér, túl sok mindent nem is tudok visszaidézni belőle, még sokadik hallgatásra sem.
Természetesen az sem véletlen, hogy ennyivel megjelenése után olvashatsz az Apocalypse-ről: igyekeztem ugyanis esélyt adni neki, de sajnos csak nem ért be a dolog. A Primal Fear tehát összehozta idén pályafutása tán leggyengébb nagylemezét, így csak reménykedni tudok benne, hogy sikerül majd kiszakadniuk a fentebb említett mókuskerékből, mielőtt még igazán nagyot zuhanna a színvonal.
Hozzászólások