Bő négy évvel ezelőtt, a New Religion lemezzel eléggé megtévedt a Primal Fear. A dallamosabb, epikus, kísérletezős anyag már megjelenésekor sem nyerte el tetszésemet, és az idő sem szépített rajta semmit. Az egyetlen lemezük, amit gyakorlatilag sosem hallgatok. Utódja, a 16.6 már jobb volt, de a régi színvonalat nem érte el, és bár akadtak rajta erős nóták, összességében inkább csak korrektnek volt nevezhető. Idei, kilencedik anyagával azonban úgy tűnik, a deutsche Judas Priest végre visszatalált ahhoz a vonalhoz, ami igazán fekszik nekik. Az Unbreakable ugyanis egy hamisítatlan power metal lemez horzsoló riffekkel, dallamos szólókkal és Ralf Scheepers metsző vokáljaival.
Az intro után berobbanó Strike rögtön egy olyan zúzós, húzós darab, ami mai napig kedvenc Primal Fear korongomat, nevezetesen az 1998-as debütöt juttatja eszembe. Semmi cicoma, semmi szinti, csak színtiszta power metal. Szerencsére a tendencia az Unbreakable végéig változatlan. Vendégénekesnő sehol, és monumentalizmus, illetve billentyű is csak elvétve akad. Helyettük finom dallamos szólókkal felvértezett Primal Fear bombák sorjáznak, ahogy a régi szép időkben megszokhattuk, meglepetések nélkül. Merthogy a Primal Fear pontosan az a zenekar, akiktől nem akarok zenei kísérleteket hallani. Nyomják azt, amihez értenek, a művészkedést meg hagyják másra, vagy épp éljék ki máshol.
A Strike-kal és a Give Em Hell-lel alaposan beindítják a lemezt a fiúk, a nyitó két gyors nóta után azonban visszaveszünk a tempóból. A klipesített Bad Guys Wear Black egy középtempós, ökölrázós, himnikus darab, melynek hallgatása közben szinte látom magam előtt a hangjaira Wackenben magasba lendülő söröskriglik erdejét. Ebből a szempontból a már címében is beszédes Metal Nation a kistestvére a lemezről. Bár zeneileg az Unbreakable-t nem bonyolították túl, Randy Black (lásd még Annihilator) húzós dobolására, valamint Magnus Karlsson (Allen / Lande, Starbreaker, Last Tribe stb.) és Alex Beyrodt (Silent Force, Voodoo Circle, Sinner stb.) remek szólópárbajaira érdemes odafigyelni. Topmuzsikusok alkotják a Primal Feart, ebben nem is lehet vita, és a sorból a veterán bőgős Mat Sinner sem lóg ki, bár az ő játéka sokkal kevésbé hangsúlyos, mint társaié. Hangszeres játék és a dalok szempontjából is egységesen magas tehát a színvonal, érdemes azonban kiemelni az And There Was Silence-et, ami a jófajta germán metal hagyományoknak megfelelően íródott, így ha eltekintünk Ralf agresszívebb vokalizálásától, akár Helloween dalnak is maximálisan megfelelne. Kifejezetten jó még a nyolcperces power ballada Where Angels Die is, amely hossza ellenére sem válik unalmassá.
Egyetlen dal akad, ami picikét kilóg a korongról, mégpedig a Born Again, amely a New Religion dallamosabb dolgait idézi meg némi epikus szintiszőnyegezéssel megtámogatva. Nem kiemelkedő darab, de bőven elmegy, főleg, hogy ez az egyetlen ilyesfajta téma a lemezen. Az pedig külön örvendetes, hogy a végére sem fullad ki a cucc, hiszen a záró Conviction egy kifejezetten izmos dal, mely ugyanúgy a legjobb pillanatok között van, mint a nyitó Strike, a Where Angels Die vagy akár a címadó Unbreakable (Part 2).
Az Unbreakable a bizonyíték arra, hogy nem kell mindig mindenkinek megváltania a világot. Szerencsére ezt a Primal Fear idejében belátta, így némi kis eltévelyedés után ezúttal egy olyan anyaggal rukkoltak elő, amellyel minden régi szimpatizánsuk maximálisan elégedett lehet. Power metal fanoknak a szintén meglehetősen izmos új lemezét turnéztató Brainstormmal közös április 4-ei buli egyértelműen kötelező.
