Shock!

Manapság az ember már eleve idegrángást kap egy új all-star projekt hírének hallatán, pláne, ha lemezüket a Frontiers adja ki, de azért vannak üdítő kivételek, és persze némi elfogultság is befolyásolhatja elvárásainkat. A Spirits Of Fire esetében nekem még csak nem is a Ripper Owens-Chris Caffery-Steve DiGiorgio kombó volt érdekes, hanem az, hogy Mark Zonder lett a dobos, akit nemcsak a Fates Warning, hanem a Warlord klasszikus és közelmúltbeli tevékenysége miatt is rengeteget méltattam (vájtfülűek pedig a Slavior-lemezre is emlékezhetnek). Imádom a csávó stílusát, remekük érvényesült a Fates agyas, komplex zenéjében és a kőmetál témákat is remekül feldobja bárhol. Sajnos azonban az első Spirits-lemezen nekem kissé hiányzott a Zonder-spiritusz, mert bár volt pár emlékezetes megnyilvánulása, keveselltem ezeket – szerencsére a többiek is tettek annyit az összképhez, hogy így is korrekt lett a végeredmény.

Talán a gyenge hangzás is hozzájárult ahhoz, hogy valamennyire csalódást okozott a lemez: hiába harangozták be nagy dérrel-dúrral, hogy Roy Z-vel dolgoztak, szerintem a fickó csak a nevét adta némi borravalóért, és nem csinált az anyaggal semmit (miért is ne létezhetne a mai világban ilyen alapcsomag), vagy csak elfelejtette, hogyan kell retrósan modern-modernesen retró heavy metal soundot kreálni (ez esetben pedig inkább élessze fel újra a Tribe Of Gypsiest).

Ennek megfelelően nem is különösebben hozott lázba a kettes lemez híre, ugyanakkor megjelenéskor azért csak belefüleltem, és valahogy első pillanatban sokkal jobban meggyőzőtt. Érdemes egymás után meghallgatni a kettőt, ég és föld a különbség a megszólalást illetően, ami nyilvánvalóan jót tesz a daloknak, melyek – tegyük hozzá – a debütön sem voltak rosszak, sőt. Viszont itt már nemcsak Zonder cincisszegéseit, hanem DiGiorgio bőgőjének röfögését is frankón lehet hallani. A lemez hossza persze itt is kissé elszaladt, valamiért sok banda gondolja azt, hogyha zenéje kicsit komplexebb, megtekertebb az átlagnál, akkor muszáj 60 perc fölé lőni a játékidőt. Na de mindegy is, alapvetően élvezetes hallgatnivalóról beszélhetünk, ami heavy metal, és 2022 tekintetében mindenképpen nagy dolog, még ilyen hétpróbás gazemberektől is.

Érdekes módon csak sokára jutott eszembe, hogy Chris Caffery szólódolgaival is érdemes párhuzamba állítani a Spirits Of Fire-t, talán azért, mert totál elfeledkeztem ezekről, pedig a maguk idejében hallgattam pár lemezt, és ott mindig is nagyon tetszett az ittenihez hasonló zene. Aztán bejött az ének, és csak néztem, hogy az igen széles szakmai baráti körrel rendelkező Chris hogy az ördögben nem tud megkérni egy vagy akár több igazi énekest, hogy hozzájáruljanak amúgy egyáltalán nem rossz dalaihoz. Lehetséges, hogy 15+ év után ő maga is belátta, hogy nem kéne erőltetni a vokalizálást, és ennek is köze van a Spirits létrejöttéhez, mindenesetre Ripper pont az egyik olyan név volt, akire annak idején magam is gondoltam volna. Tim ugyanakkor mostanra már leköszönt, de azt kell, hogy mondjam: Fabio Lione még nála is jobb megfejtés, még az előzetes fenntartások ellenére is, ugyanis itt morcosabb énjét vette elő, és ezt vegyíti már jól ismert stílusával. Rögtön a nyitódalban (A Second Chance – micsoda áthallás!) olyan rekesztős, szívmelengető metálripacskodást ad elő, hogy nincs az a farmermellény a szekrényben, ami nem kezd mocorogni. Tudtuk persze, hogy nem idegen tőle az acsarkodósabb stílus, de míg korábban ezt főleg színesítésre használta, most ez a domináns stílus. Számomra tényleg nagyon kellemes meglepetés volt, abszolút nem hiányzik Owens, sőt.

A fentiek alapján pedig minden rutinos power metal szimpatizáns (ki más jutott volna eddig az olvasásban?) számára sejthető lehet, hogy milyen is a feltálalt 64 perc. A kései Savatage felől nézve nyilván továbbra is kicsit nyers, de ha a hőskort vesszük alapul, annál sokkal modernebb a megközelítés, szóval tényleg vehetjük úgy, hogy ilyenek lettek volna a Caffery-szólóalbumok rendes énekkel. Az mindenesetre biztos, hogy aki szereti a technikás, de azért kellően tradicionális gyökerű, erőteljes, riffcentrikus és szólókban gazdag fémet, széles vigyorral hallgatja majd az olyan témákat, mint a Shapes Of A Fragile Mind, a Resurrection, a Wildest Dreams vagy a Hearts In The Sand vagy bármelyiket (kinek hogy, nekem az Into The Mirror lett például nagy kedvencem), hangulattól függően mindig lehet más csúcspontot találni. Az Out In The Rain zárás is kellően ütős, itt epikusabb húrokat pendítenek a spiritiszták és ami kimondottan örvendetes: összességében is kevés a leülős, lírai pillanat.

Sokat hallgatós, elmerülős anyag, a hosszúság is relatív, nem feltétlenül szántam kritikának a játékidőre vonatkozó megjegyzést, de fáradtan, időhiányosan nyilván nem annyira jön át, máskor nagyon is, viszont nem ezzel a lemezzel érdemes egy péntek esti bulira hangolódni. Na de az iszapszeműek úgyis értik a lényeget: a parázs nem hunyt ki, a tűz nem alszik el, bármikor fellobbanhat.