Shock!

„Azt hiszem, az Endorama az egyik legerősebb Kreator-lemez mind közül, csak sok ember nem igazán érti, hogy mit is akartunk csinálni akkoriban. Nagyon mély az a lemez, rengeteg a melódia rajta, egy nagyon melankolikus anyag. Benne van az az érzés is, amit a millenniummal kapcsolatban éreztem. Senki sem tudta, mi fog történni, és ez hatott ránk is akkoriban. Olyasmi volt az az anyag, mint egy búcsú a régi évezredtől" – nyilatkozta 2005-ben Mille Petrozza a Shock!-nak, mikor a Petőfi Csarnok backstage-ében beszélgettünk az akkor friss Enemy Of God megjelenése kapcsán. Ebben az összegzésben gyakorlatilag minden benne van, amit az Endoramáról tudni kell, én pedig maximálisan egyet is értek vele.

Mivel a számomra legkedvesebb három Kreator-album közül (a másik kettő a Coma Of Souls és a Cause For Conflict) ez az egyetlen, amelyről még nem emlékeztünk meg a Klasszikushock rovatban, úgy gondoltam, hogy a közelgő, Biohazarddal, Sacred Reichhal és számos további, kiváló bandával közös augusztusi buli jó apropót szolgáltat, hogy a jövőre egyébként huszonöt éves jubileumot ünneplő Endoramát is leporoljuk.

A Kreator aranykora a közvélekedés szerint 1990-ig tartott, mikorra is a csapat fokozatosan építkezve és látványosan fejlődve, a Coma Of Soulsszal feljutott a csúcsra. Utána jött a true thrasherkörökben az útkeresés, a kreatív válság és a tanácstalanság kifejezésekkel aposztrofált, nagyjából egy évtizeden át, 2001-ig tartó korszak. És bár az útkereséssel maximálisan egyet is értek, a '90-es évek anyagai kapcsán kreatív válságról egyáltalán nem beszélhetünk, sőt: szent meggyőződésem, hogy a Renewal és az Endorama közötti közel tíz év a Kreator legkreatívabb időszaka volt, amikor a rajongói elvárásokra fittyet hányva, sok esetben saját gyökereiket is félretéve, szimplán csak azt a muzsikát játszották, ami épp jött belőlük. Volt, amikor elektronikával, netán indusztriális elemekkel, máskor meg goth- és darkhatásokkal színesítették dalaikat, de született totál elborult, depresszív anyaguk is, ha meg épp úgy alakult, az agresszivitás potméterét a szélsőségekig kitolva pakoltak le egy rideg, hideg, nehezen emészthető, pusztító lemezt.

Az experimentális, kísérletezős korszak utolsó darabja az Endorama volt 1999 őszén, ami másodikként érkezett a sorban Tommy Vetterli csatlakozása és a bandából akkoriban ki-be mászkáló, alapító dobos, Jürgen „Ventor" Reil visszatérte után. Bár akkoriban sokan a svájci kultthrasher Coronerben Tommy T. Baron művésznéven pengető figurát tették felelőssé a ′97-es Outcasten kezdődött dallamosodásért és egyszerűsítésért, a helyzet az, hogy Vetterlinek vajmi kevés köze volt ehhez. Mille: „Hallottam, hogy a Coroner feloszlott, így még az Outcast megjelenése előtt felhívtam Tommyt, lenne-e kedve csatlakozni hozzánk, és szerencsére igent mondott. Nagyon örültem neki, mert ő volt az egyik legjobb gitáros a színtéren akkoriban. Az Outcasten hallható dalok viszont közel sem tükrözik annyira Tommy hatását, mint sokan gondolják, mivel csak a dalszerzési periódus végén jött el Svájcból, hogy csatlakozzon hozzánk."

A Cause For Conflict szuperszonikus, technikás thrashelése után az Outcast gyökeres változást hozott, és bár ez az új vonal nem jött be túlzottan a rajongóknak, Mille nem tágított. Még annak ellenére sem, hogy a kiadójuk, a GUN a lemez relatív sikertelensége miatt ki is dobta őket. Mille: „A GUN hatalmas nyomás alatt tartott minket. Mivel igen sok pénzt invesztáltak a bandába, komoly kereskedelmi sikert vártak el tőlünk, amit persze végül nem tudtunk hozni. Egy csomó marketingötlettel álltak elő, amik között akkora hülyeségek voltak, hogy sokszor azt hittem, csak viccelnek. Mivel a menedzserünk, Wolfgang Funk egyike volt a kiadó alapítóinak, azt hittük, megúszhatjuk a kirúgást, de tévedtünk." Mindez persze nem tántorította el a csapatot, haladtak tovább a megkezdett úton. Mille: „Olyan bandák hatottak ránk akkoriban, mint a Fields Of The Nephilim, a korai Siouxsie & The Banshees vagy a The Cure. Ebből pedig egy nagyon fura mix alakult ki, ami súlyos, de darkos is volt egyben."

Mille fenti nyilatkozata alapján világos és érthető, miért különbözött az Endoramán hallható muzsika mindentől, ami korábban Kreator név alatt megjelent. Ráadásul ebben a lemezanyagban már Vetterli keze is alaposan benne volt, hiszen a svájci gitáros a Passage To Babylon, az Entry és a Tyranny kivételével minden dalban társszerző volt Mille mellett. A lemez végül 1999. szeptember 28-án jelent meg a Drakkar kiadó gondozásában, és már első ránézésre egyértelmű volt, hogy a korábbi anyagokhoz képest nem stimmel vele valami. A Markus Mayer által készített borító a kiszáradt talajból sarjadó fával és az apácával egyértelműen a zenekar legjobbja volt (és mai napig is az), viszont nem szerepelt rajta semmi a szokásos metálklisék közül. Ráadásul, ha az ember fellapozza a bookletet, ott azt látja, hogy a csapat egy sárga fal előtti zöld kanapén ül, miközben a háttérben lévő ablak mögötti vörös égbolton madarak szállnak. Mindez gyökeres ellentétben állt a talpig feketébe öltözött tagok szerelésével, és egyben utalt a zene megújítására, illetve annak sokszínűségére is.

A nyitó Golden Age középtempós, darkos, minimalista riffelése, illetve az alatta hallható hangeffektek például kapásból heves homlokráncolásra késztették a már eleve megcibált idegrendszerű régi rajongókat, majd hogy teljes legyen a sokk, megérkezett Mille minden korábbinál dallamosabb éneklése. Ha viszont az ember hajlandó elvonatkoztatni attól, hogy ettől a zenekartól csakis a Pleasure To Kill-jellegű thrashgránátok elfogadhatóak, nem kétséges, hogy a Golden Age kiváló nóta, remek refrénnel és valóban satuegyszerű, de óriási gitártémával. A kettes, a csapat rajongóinak ajánlott címadó már full goth metal, olyan, mintha egy súlyosabb Sisters Of Mercy-dal lenne, ráadásul a színtér egyik ikonja, a Lacrimosa-frontember Tilo Wolff vendégeskedik benne, aki duettet énekel Millével. A két fickó hangja remekül kiegészíti egymást, a dalhoz pedig készült egy, a gótos-vámpíros vonalhoz tökéletesen passzoló videóklip is, melyben egy láthatatlan veszély elől menekülni próbáló lányt követhetünk végig. Happy end természetesen nincs. (Tizenhárom évvel később egyébként Mille visszafizette a kölcsönt Tilónak, vendégszerepelt ugyanis a Lacrimosa 2012-ben megjelent, Revolution című albumán.) Tilo Wolff: „Imádom a zenét, így ha valakinek a muzsikája megérint, nincs is jobb dolog, mint beszállni hozzájuk. Az Endoramával is pontosan ez volt a helyzet.″

A címadó volt egyébként az első dal, amely elkészült a lemezhez, hiszen még az LP kiadása előtt napvilágot látott egy egyszámos maxin, melyen a dal úgynevezett club mixe kapott helyet, illetve nem sokkal később egy Sodommal közös split-kazettán is kijött a Pavement Music gondozásában (csakúgy, mint az Everlasting Flame). A harmadikként érkező Shadowland egy klasszikus, kétlábdobos Kreator-téma, amiben remekül illeszkedik a gyors riffelésre Tommy Vetterli dallamos díszítése és a melodikus refrén. Ettől függetlenül a leginkább hagyományőrző darab a lemezen, ami kisebb tűréshatárral ugyan, de akár a Coma Of Soulson is megjelenhetett volna. A Chosen Few aztán ismét visszatér a lemez alapkoncepciójához: ez szintén darkos, borongós dal Mille kiváló, suttogó énektémáival, a refrén meg talán a legfogósabb mind közül. Míg az Outcast cím a metálbandák kitaszítottságára utalt, úgy tűnt, hogy az Endorama megjelenése idején Mille már elfogadta ezt a kívülállóságot; ahogy a Chosen Few-ban is énekli, „a new era has begun″. Ez az új korszak pedig olyan, amiben a banda bátran felvállalja a saját maga által választott utat. Így tehát az a luxus is belefért, hogy bár egy olyan kiváló gitáros is a fedélzeten volt, mint Tommy Vetterli, a lemezen mégis alig szerepelnek klasszikus értelemben vett gitárszólók. A Chosen Few-ban például egy elcsendesedett, hangulatfestő rész érkezik helyette, ami szépen átúszik az Everlasting Flame zongorás felvezetésébe, majd jön Mille akusztikus gitártémákra érkező, melodikus éneklése. A bridge-től kezdve remekül építkezik a dal, melynek csúcspontja a refrén után következő, vonósokkal színesített résszel érkezik el. Ha az eddigi dalok hangzása furcsán hatott a Kreatortől, mit mondjunk erre az akusztikus, szimfonikus megoldásokkal cimboráló darabra? Tulajdonképpen mindegy is, mert tény, hogy ez a vonal is nagyon jól állt nekik, a vonósokra érkező ikergitáros rész pedig felteszi a dalra a koronát.

A nagyzenekari hangszerelést ebben, illetve a később érkező Entryben is egy bizonyos Christian Wolff végezte, aki később dolgozott a Within Temptationnel, a Rage-dzsel és Axel Rudi Pellel is. Mille: „Ami a riffelést illeti, annak komplexitásából alaposan visszavettünk ezeken a lemezeken, a dalok zöme inkább az énektémákra koncentrált, azok köré íródtak a számok." A pulzáló basszustémára épülő Passage To Babylon a nyitó kettős hangulatát hozza vissza azzal, hogy itt Mille hangját egy kis effekttel még sejtelmesebbé tették. A berobbanó, dühös bridge, majd a visszafogott refrén ismét csak telitalálat, majd jön az egyenesebb vonalú, gyors, de modernebb köntösbe burkolt Future King. Az Entry rövid, zongorás, nagyzenekaros, instrumentális hangulatfestés, ami után komoly váltást hoz a zajos, kétlábdobos Soul Eraser. Utóbbi a Shadowland mellett a régi rajongók kedvence lehet az albumról, de Mille torzított énekével és a dallamosabb gitárdíszítésekkel az Endoramáról sem lóg ki. Tommy Vetterli unikumnak számító gitárszólója külön feldobja, majd az utána érkező, göteborgi hatású gitártéma már azt is előrevetíti, mivé fog fejlődni néhány évvel később a csapat a Violent Revolutiontől kezdődően.

A Willing Spiritet Gustav Meyrink okkult regénye, A fehér dominikánus inspirálta, melynek történeteiben az önmagunkra találás, önmagunk megismerése és megváltása a cél. Az elején hallható gitártéma megint csak teljesen szokatlan tőlük, később azonban beérkezik egy középtempós thrashriff, majd az Endoramán ekkorra már akár megszokottnak is mondható, darkos refrén. Összességében ez talán a legszürkébb szerzemény a korongon, de refrénje ettől még egyszerűsége ellenére is kifejezetten erős. A Pandemonium sodró lendületű összefoglalása az Endoramán hallható zenei világnak: újdonságot már nem hoz, de kifejezetten jó dal, majd az 50 perces lemezt a szinte rockos énektémákat hozó Tyranny zárja. Az 1998. október 26. és 1999. január 19. között a svájci Powerplant és Hithead, valamint a német Principal stúdiókban felvett Endoramába rengeteg melót ölt a csapat. Amellett, hogy a komplett dalszerzés mellett Tommy és Mille a produceri teendőket is magukra vállalták, a lemez keverésében, illetve ilyen-olyan munkálataiban további tizenegy ember vett részt. Emellett Millét az énektémák rögzítésében egy bizonyos Gudrun Laos nevű énekesnő is segítette, aki egyébként civilben nem más, mint Jörg Michael (lásd Saxon, Rage, Mekong Delta, Axel Rudi Pell, Headhunter stb.) dobos felesége.

A megjelenést követően a zenekar a Moonspell-lel turnézott Európában, ez a körút 2000 elején Budapestet is elérte. Mint várható volt, az album a belé fektetett munka ellenére sem aratott osztatlan sikert a rajongók között, hiába próbálták még egyszer megpörgetni a Chosen Few maxival is, rajta egy Children Of A Lesser God című kiadatlan nótával, valamint a címadóval és két videóklippel. Tommy Vetterli 2017-ben így emlékezett vissza erre az időszakra a Shock!-nak adott interjújában: „Igyekeztem egyedi ízeket vinni a játékommal a zenébe, és ezek között kezdettől fogva akadtak melodikusabb megoldások, Mille pedig nem félt ezeket még tovább vinni a későbbiekben, amiért maximális tisztelet illeti. Az Endorama a maga melankolikus, dallamos, sötét atmoszférájával roppant bátor és kockázatos lépés volt a Kreatortől, de Mille akkor ezt érezte helyesnek, így bevállalta. Tény, hogy sok rajongó kiakadt az albumon, zeneileg viszont nagyon komoly dolgok voltak ott." Mille: „Néhányan csalódottak voltak, másoknak viszont tetszett az anyag. Sokak számára kihívást jelentett, hogy megértsék, mi vitt rá minket arra, hogy ilyesmit csináljunk, így kemény kritikákat is kaptunk az Endorama megjelenése után. Viszont sokan meg is szerették ezt a hangzást, és örültek, hogy egy magunkfajta zenekar is kísérletezik, igyekszik új dimenziókat feltárni. A Kreator név nemcsak az agresszivitást jelenti, hanem a kreativitást is."

Még ugyanezen év karácsonyára kihozták a Past Life Trauma válogatást, ami december 26-án jelent meg, majd 2001-ben, a Violent Revolution már egy bizonyos Sami-Yli Sirniövel tért vissza a hagyományosabb, thrashesebb vonalhoz, és jelentette egyben a csapat második aranykorának kezdetét. Az egyre inkább elismert stúdiós szakemberré váló Tommy ekkora tehát már kikerült a bandából. Mille: „Tommy az Endorama megjelenése után más dolgokra akart koncentrálni. Nem volt oda a turnézásért, inkább a stúdiójában dolgozott, és ezt nem lehetett összeegyeztetni a zenekarral. A Kreator sokat turnézó zenekar, így döntenünk kellett, ami marha kemény volt, mert Tommy az egyik legjobb gitáros, akivel valaha dolgoztam. Viszont ez a szituáció nem volt jó a zenekarnak, és ő sem volt boldog, így végül elváltak az útjaink."

A Kreator vitatott korszaka tehát az Endoramával és Tommy Vetterli távozásával lezárult, az azóta eltelt időszakban pedig a banda kiegyensúlyozottan és talán egy kicsit kiszámíthatóan is működik. Ha viszont minimális nyitottság is van benned a thrash metal zenekarok kísérletezősebb anyagai iránt, a Kreator '90-es években kiadott lemezeit, és így az Endoramát sem szabad kihagynod. És ha már ezt a visszaemlékezést egy Mille-idézettel kezdtük, zárásként is álljon itt egy pár sor a főnöktől, 2001-ből: „A legjobb dalaink némelyike ezeken a kísérletezős lemezeken hallhatók, amik ugyan nagyon fura anyagok, de ettől még igazi Kreator-lemezek. Egy más kor, más korszak szülöttei, másfajta gondolkodásmóddal, megközelítéssel. Különösen az Endorama albumra igaz, hogy akkor írtam, amikor nagyon magam alatt voltam. Az a lemez bizonyos szempontból intellektuálisabb volt: a szívet és az agyat akartuk kombinálni vele, míg korábban, és azóta is inkább csak a szívre hallgattunk."

A Kreator augusztus 1-jén Budapesten, a Barba Negrában koncertezik a Biohazard, a Terror, a Sacred Reich, a Remorse, az AMD és az Archaic társaságában. Részletek itt.