Shock!

Ahogy korábban már többször is írtam és valószínűleg még fogom is: szeretem a jól összerakott, kedvező ár-érték arányú csomagokat, hiszen kimondottan jó érzés értéket kapni a pénzünkért és tartalmas programmal elkulturálódni egy estét, amely aztán minket is feltölt és kellemes emlékeket hagy bennünk. Jó borok baráti beszélgetéssel és finom vacsorával, egy filmélmény vagy színházi előadás, ami megérint és elszórakoztat, és persze az élő zene bármilyen formája, kiváltképp ha kedvelt zenekar játszik aznap este – rohanó világunkban megannyi lehetőség arra, hogy egy pillanatra kiszálljunk a mókuskerékből. Persze még mielőtt hű olvasóinkon teljesen eluralkodik a sok modorosság által kiváltott facepalm-szindróma, jegyezzük meg: a szeretetteljes irónia mögé bújva valóban így gondolkodom erről a kellemes tavaszi estéről: megérintett, feltöltött, kikapcsolt.

Olvastam persze olyan véleményeket is, hogy Geoff Tate miért megy el „bohóckodni" egy másodvonalbeli, középszerű turnéra előzenekarnak, mikor a Gondolkodó Ember Metal Zenekara Magnum Opusának Harmincadik Évfordulóját méltóképp kellene megünnepelni, nem pedig úgy, ahogy az Operation: Mindcrime formáció teszi. Persze nem teljesen világos, hogy jelen helyzetben ezt mégis miként tehetné, hiszen épp csak megolvadni látszik a jég az excentrikus frontember és egykori zenésztársai, tehát a klasszikus Queensryche-felállás tagjai között, ugyanakkor Scott Rockenfield helyett kurtán-furcsán Casey Grillo ugrott be dobolni nemrég a nevet megtartott bandába, és ne feledjük: tíz éve sem durrant akkorát az OM 1-2 tematikus turné, mint azt sokan szerették/gondolták volna. Az akkori fullos színpadra vitelt igazából nemigen lehet/érdemes űberelni (valljuk be, minden zenei zsenialitása ellenére sem egy Broadway-kompatibilis műről van szó), tehát ha már a bíróság Dzseff javára döntött a teljes mű egy az egyben előadása tekintetében, akkor fogadjuk el a dolgokat így.

Szerintem legalábbis nagyon fontos, hogy 2018-ra az énekes nemcsak hangilag van nagyon rendben (nem sok 60 körüli legenda tudja így hozni a saját brutálnehéz egykori témáit), hanem szemmel láthatólag önmagával is. Ez a joviálisan mosolygós, Mikulás-szakállú, középkorú úriember (nem volt nehéz a Halford-féle „szerethető bácsi" karakterrel párhuzamba hozni), aki a Barba színpadára fiatal kísérőivel ezen az estén kiállt, köszönőviszonyban nem volt azzal a nem feltétlenül szimpatikus, atlétatrikós, kigyúrt, kissé levitézlett, de még mindig karizmatikus egykori rocksztárral, akit 2010-ben láttunk a PeCsában egy amúgy baromi jó klubbulin; de azzal a kissé kelletlen magánemberrel sem, akivel a 2008-as Bang Your Head alkalmával fotózkodtunk a balingeni főutcán. A nagy művészek persze mind nehéz emberek, de valahogy most tényleg azt lehetett érezni, hogy Tate elengedte a görcsölést – jobb későn, mint soha –, és maximálisan arra koncentrál, hogy a színpadon és azon kívül is jól érezze magát, elvégre az élet rövid. Családi vállalkozásban viszik az O:M zenekart (lánya árulja a merch-cuccokat és játssza Mary nővért, ami Pesten speciel kimaradt, veje az egyik gitáros, és persze felesége a menedzser), az idei év pedig nyilván az évfordulóról szól majd, utána pedig készülhetnek 2020-ra, az Empire jubileumra, amit ki tudja, talán már valami reunionféle is övez majd. De igazából kit érdekel ez, az élet megy tovább, a „másik" Queensryche is aktív, és mindenki jól elvan.

Ami a sok vitát kiváltott lemeztrilógiát illeti, egy egyben felvett és részenként kiadott anyag kapcsán nemigen tudok mit kezdeni azzal, ha valaki az első részt „kiváló"-nak, a harmadikat meg egy rakás szarnak mondja, de igazából ha Tate 2012-es szólóalbumát, a Kings And Thieves-t elővesszük, máris nem akkora para az egész. Elvégre innen indult az O:M projekt, csak persze ugye a rajongók memóriája legalább olyan rövid és szelektív, mint az egyszeri választópolgáré. És ha már szólólemezeket emlegetünk, ebben az életszakaszban, ezzel a még mindig fantasztikus hanggal szerintem valami olyasmi zene állna igazán jól Geoffnek, mint ami 2002-es első anyagán hallható. Élőben is érdemes lenne több „nem-rock" bulit tolni, akusztikusan, intimebb környezetben. Ilyeneket egyébként ezen turné közben is be-beiktattak, remélem egyszer egy teljes kör belefér majd, pláne hogy azok a setlistek a pálya teljes keresztmetszetét lefedik.

Valahol meglepő, hogy az Angra még sose járt Magyarországon, hiszen nálunk azért alapvetően mindig is népszerű volt az elmúlt húsz évben csúcsra járatott szimfo-epic-megalomán metal zene, ehhez képest viszont relatíve kevesen voltak jelen a Barbában. Érdekes ez, hiszen kábé a brazilok a hiányzó láncszem a Helloween és a Rhapsody között, és mindkettőt imádják a magyarok – ha csutka teltházra tehátt nem is, de mindenképp nagyobb érdeklődésre számítottam volna, pláne, hogy itt is Fabio Lione az énekes. De úgy látszik, mindig ez az úttörő, a szokványostól kissé eltérő zenekarok sorsa: el tudom képzelni, sőt, megértem, ha egy helloweenesnek túl progos, egy rhapsodysnak meg túl súlyos az Angra zenéje. De sebaj, az ettől függetlenül még egy elismert, népszerű zenekarról beszélünk a nemzetközi színtéren, és sokak számára pont tökéletesen eltalálták a keveredő stílusok arányát. Én is ezen hallgatók közé tartozom, innentől kezdve tehát semmi gond nem volt az estével, pláne hogy az O:M-mel szemben itt első pillanattól fogva megdörrent a cucc, még a sűrű hangszerelés ellenére is.

Apropó, hangszerelés: érdekes módon itt két gitár-szinti-némi sampler összeállításban is hitelesen tudják megszólaltatni a dalokat, gyakorlatilag lemezminőséget biztosítva. A Rhapsody erre teljes pályafutása alatt képtelen volt – ezért is fogadtam annak idején fenntartásokkal Fabiót, de ő már az előző lemezzel meggyőzött, ezt pedig idén is megismételte az Omnival. Az élő találkozás persze egész mostanáig váratott magára, de nyilván nem voltak kétségeim afelől, hogy ütős lesz a banda – láttam koncertfelvételeket korábban, és Fabióhoz is volt már szerencsém, soha nem ő volt az oka annak, hogy anyazenekara felemás koncertélménnyel szolgált. Legutóbbi fellépését ugyanezen deszkákon ő maga is megemlítette, ezen nem voltam jelen, de a vélemények megoszlottak a Rhapsody Reunion-buliról. Nos, most senkinek semmi hiányérzete nem lehetett, megkockáztatom, Fabio itt még sokkal jobban is teljesít, jobban helyén van, a hagyományosabb metalkoncert-jelleg miatt nem vész el a sok bába (értsd: a hatvanezer kórus) között a gyerek. Ez már csak azért is jó, mert a faszi vérbeli előadóművész, és mivel vélhetőleg már a Rhapsody-idők előtt Angra-fan lehetett, teljesen magáénak is érzi a produkciót.

Kiko Loureiro ideiglenes (?) Megadethbe távozása kapcsán biztos sokakban felmerült, hogy a váltás esetleg alapjaiban rengeti majd meg a zenekart, de ahogy azt sejteni lehetett, inkább előtérbe került a tény, hogy a banda lelke a másik gitáros, Rafael Bittencourt, aki nemcsak konferált, de külön akusztikus blokkot is énekelt, egyvelegszerűen régi nótákkal. Az utóbbi lemezeken szeretem a hangját, de ez kicsit már túl sok volt belőle, mindazonáltal ötletként abszolút megállta a helyét – hatalmas életművel rendelkezve így legalább jut is, marad is, ahogy a Totónál láthattuk legutóbb. A gitáros-összhang egyébként nagyon működött: a Kiko helyére beállt Marcelo Barbosaról senki meg nem mondta volna, hogy „beugró", annyira profin, rutinosan és természetesen hozta a villantós és súlyosabb témákat egyaránt – nem mellesleg kiállásra is megnyerő és meggyőző az arc. A ritmusszekció sem akárhogy tartja össze az egészet: Felipe Andreoli basszer a második oldtimer a zenekarban Rafael mellett, pedig ő is „csak" 18 éve angrás – érdekes kontraszt, hogy Bruno Valverde dobos viszont kábé akkor született, amikor a banda formálódott (ez is élcelődés tárgya volt többször). Érdekesség, hogy billentyűsként Bruno Sa játszott velük, aki Tate zenekarában is ugyanezt a posztot tölti be, gitározással egybekötve, de itt még a fuvola is előkerült a végefelé a Rebirth dal elején. Műsorilag igyekeztek a teljes repertoárból szemezgetni, de a fentebb taglalt egyveleges megoldással együtt sem könnyű ez ma már, főleg hogy az Angra sosem utazott a háromperces slágerekre, sőt.

Ezzel együtt szerintem sokatmondó, ha a ráadás előttre új dalt tehet egy zenekar és mi tagadás, a Magic Mirror van is olyan jó, hogy később se kopjon ki a műsorból – persze, ha úgy vesszük a Rebirth is „későbbi" dal és az pedig már a visszajövetel után csendült fel. Az Angra tehát a tisztes kor ellenére sem épít pusztán a nosztalgiára, még akkor sem, ha az ilyen-olyan jubileumokról (például idén a Fireworks húszéves) azért mindig esik szó. Egy szó mint száz: előttünk van még a fezenes Helloween-buli, de én már most a braziloknak adományozom az év power/speed-eseménye titulust.

Fotó: Polgár Péter