Shock!

Nem pontosan vagyok képben azzal kapcsolatban, kik, miért és hogyan hozták vissza az ikonikus és emblematikus Headbanger's Ball márkanevet (nincs is különösebb jelentősége), de tény, hogy remekül cseng turnéelnevezésként is, pláne ilyen erős összeállítással. Így bármennyire le is fáradt már az ember lelkileg-szellemileg-fizikailag az egész éves hajtástól meg az évvégi kiégéstől, és nem vágyik már másra, mint hogy étel- és alkoholmérgezésben agonizálva pihenje ki az évet családi-baráti körben, még egy utolsó thrashelés adhat elég lendületet a „békesség-szeretet-ádvent" túléléséhez, mielőtt „kimondják ránk az áment". Mert valljuk be: ha valami ütős csomag volt idén, akkor ez a fenti összeállítás, még akkor is, ha a Death Angel alig egy éve, az Exodus meg egyenesen idén nyáron járt nálunk legutoljára.

Thrash metallal egyszerűen nem lehet mellényúlni se koncertszervezői, sem nézői szempontból: legyen az fesztivál, klubbuli, arénakoncert, tavasz, nyár, ősz és tél, nélkülük nem fújhat itt a szél. Már meg sem említem, hogy megint csak gumithrashert tudtunk delegálni „szerény" személyem révén, igaz, Kiss kolléga igazoltan távol épp Berlinben aprított a Slayer minifesztiválján – nem kicsit pikáns tehát, hogy az ott pengető Gary Holt saját bandájával egyszerre lépett fel. Időben ugyanakkor, térben teljesen máshol.

Sokszor méltattam már én is a neothrash-hullámot, ami mostanra eljutott a serdülőkorba, ezek a zenekarok sem feltétlenül számítanak tehát már ifjoncnak, ez pedig legtöbbjük koncertteljesítményén is egyre jobban meglátszik. Igaz, ebben a stílusban kezdőként is fontos a lendület, de az évekkel tényleg egyre több a rutin, profibb a hangszerkezelés és természetesebb a színpadi munka; a lemezen nem túl eredeti, de ütős dalok pedig nyilván hatásosak élőben is. A Suicidal Angels például talán kissé túl sokat hallgatta a Reign In Bloodot – de hát ki nem? Mindenesetre kedvenc görögjeink hozták a papírformát, gyalultak ahogy annak rendje és alaposan bemelegítették a csipegetésre vágyó, a főbandák thrashklasszikusaira éhes iszapszeműeket. Jópárszor jártak már Magyarországon, biztos jönnek is még, headliner bulira is szívesen mennék akár egy évben többször is – a The Dead Daisiest például sokallom harmadjára, de ebből a zenéből tényleg sosem elég.

Többen kevesellték a Death Angel játékidejét már a tavalyi alkalommal is, ez jogos, hiszen tényleg szívesen hallgatná az ember őket hosszabban, és – mivel legendásan zseniális koncertbanda – persze nézné is. Az is igaz viszont, hogy ezek a dupla-tripla turnécsomagok pont attól ütősek, hogy gyors egymásutánban kapunk kisebb adrenalin-dózisokat, szóval az élmény nem csorbult, legfeljebb több dalt hiányolhattunk a már a visszatérés óta is terjedelmes életműből. Valóban, ilyenkor sok banda best of-jellegű fesztiválprogram-műsort nyom, ezt tették a (már rég nem annyira) filippínó thrasherek is, emellett pedig én éreztem rajtuk némi enerváltságot is, amit leginkább annak tudtam be, hogy nagyon a turné elején voltak még, nem melegedett be a tagság. De mindez csak az első kábé tíz percre volt érvényes, utána szakítottak, mint rendesen. Kurva jó banda voltak, vannak, lesznek.

Az este nagy érdekessége volt számomra a Sodom, mert őket egyrészt kevésbé is ismerem, másrészt még soha nem sikerült koncerten összefutnunk. Magyarországi jól megalapozott népszerűségük ismeretében (a kultikus papucsos pesti koncert ugyebár) kissé amúgy meg is lepett, hogy nem ők headline-oltak, ahogy feltételezésem szerint német nyelvterületen biztosan, merthogy leginkább itt érződött a sold out-közeli feeling. Tetszett a koncert, mert bár a Grosser Dreier közül az ő zenéjük a legtufább, nagyon is profin vezetik elő azt, tekintélyt parancsoló a kiállás (leszámítva, hogy a frissen visszatért „Blackfire, a szőrös fémember″ nem feltétlenül kéne, hogy félmeztelenül álljon ki), és impozáns a látvány. Utóbbit sikerült provokatívra is venni kicsit: a keresztek előtt álló, azokat talán szimbolikusan őrző Sodom-figurák kapcsán nehéz nem aktuálpolitikailag áthallásosnak érezni a dolgot, ami persze tökéletes összhangban van Tom bácsi lemmysen Ruhr-vidéki „nép egyszerű fia" imázsával. És bőven bele is fér, Onkel Tomot nyilván nem lehet a berlini szuper-PC körökbe sorolni (pofán is vágna ezért a söröskupájával), és nem is szofisztikált mondanivalója miatt szeretik a németek (meg mi). Személy szerint továbbra is a Destruction a kedvencem a germán nagyok közül, és maximálisan megérdemeltnek tartom, hogy a Kreator a legsikeresebb, de a Sodom ősprimitív bányászthrasher zúzdái is kedvemre valók, legyen szó a jövőre jubiláló, ezért a műsorban kiemelten szereplő Agent Orange lemezes klasszikusokról vagy a két új dalról, amelyek semennyire sem rontották az összképet, sőt.

Az Exodus kapcsán szóról szóra elismételhetném az Ádám által írottakat fél évvel ezelőttről, csak a helyszín nevét kéne megváltoztatni. Tény, hogy a Dürerben forróbb hangulatúak voltak a bulik az intimebb, Barbánál jóval kisebb ottani nagyterem miatt, de nagyon jól áll nekik a méretesebb színpad is. Az amerikai thrash jónéhány legokosabb riffjét sikerült anno a H-Teamnek megalkotnia, és amikor Gary Holt egyedül maradt, majd Lee Altus került a képbe, ez mit sem változott. Manapság pedig a jól ismert okok miatt őt magát is helyettesíteni kell, de Kragen Lum is biztos kezekkel hozza amit kell. Lényeg a lényeg, ezek a riffek minden körülmények között működnek és ennek a szintén kissé rövidebbre szabott, többször kihangsúlyozottan old schoolra vett programú estének tényleg külön pikantériát kölcsönzött az a körülmény, hogy a Slayer ugyanabban az időben Berlinben játszott.

Persze kicsit csaltak az old schoollal, mert a vége felé még bejött egy Blacklist is (nekem amúgy a Tempo Of The Damned a magnum opuszuk), igaz, az „új" korszak nyitánya is tizenöt éves, Klasszikushockba kívánkozó anyag már. Sajnálatos, hogy addigra érezhetően megcsappant kissé a nézőszám (teltházasnak lehetett azért nevezni akkor is a rendezvényt), kíváncsi lennék, hogy ez a fáradtságnak tudható be (hiszen akkor már jó három-négy óra thrashelés volt mögöttünk), vagy a sodomiták számára esetleg túl agyas zenének. Én mindenesetre pozitívan fogadtam, hogy több helyünk lett, és hogy ismét egy tartalmas estét tölthettem négy teljesen különböző stílusú, de ízig-vérig thrashbandával. Remélem, a pesti Slayer-bulira is beraknak még pár komolyabb kaliberű partnert, akár az itteniek közül csemegézve.

Fotó: Barba Negra Music Club (Exodus, Sodom) / Polgár Péter (Death Angel)