Shock!

Kétségtelen, hogy a napfényes, Sunset Strip-alapú, de valójában ízig-vérig északi hajmetalra közvetlenül a nagy hidegek beállta előtt lehet legjobban ráhangolódni, és ha már így alakult, a bécsi halvérűségre egyre jobban rácáfoló Szene közönsége ideális partnerre lelt a három zenekarban. És valóban: egy leáldozott, sokak által visszasírt, de az általános retró-nosztalgiának köszönhetően életképes reneszánszát élő hőskor relatíve fiatal képviselői vonzó csomagot jelentettek, ami abszolút kompenzálta szintén leáldozóban lévő társaságunk számára egyre nehezebben viselt és egyre ritkábban bevállalt bécsi kiruccanásokkal járó macerákat. Persze leginkább a főbandára igaz, hogy „relatíve" fiatal, hiszen a H.E.A.T jó tíz éve készít már lemezeket, de azért meglett harmincasan semmiképpen sem sorolhatók a veteránok közé. Finn turnépartnereik seggén ugyanakkor még tényleg ott a tojáshéj, de az is igaz, hogy a folyamatos riszálástól hamarosan leesik majd.

Mindkét zenekar tökéletesen alátámasztja az északi zenei kultúrával és vonatkozó neveléssel-oktatással kapcsolatos pozitív sztereotípiákat, ennek köszönhetően annak ellenére, hogy tényleg semmi mást nem hallunk tőlük a paneleken kívül, baromi élvezetes és szórakoztató tud lenni a sajátdalos műsoruk. A Shiraz Lane-t már a hazai közönség is megismerhette, aki tehát ezen sorokat célirányosan olvassa, és nem jött el Bécsbe, valószínűleg jelen volt a Dürerben és tisztában van vele, hogy a csapat kicsit street metalosabban hozza a stílust, persze keverve a finomabb dolgokkal, kábé Crazy Lixx-módon, egy nagyon magas, de ritkán félrecsúszó hanggal és örökmozgó kiállással.

A One Desire ezzel szemben a visszafogottabb, cizelláltabb, AOR-os hangvételt részesíti előnyben, valami olyasmi megközelítéssel, mint nálunk teszi a Stardust. Ugyanakkor ők is folyamatosan pörögnek, hozzáteszik a rákenrollt is, szemben magyar kollégáikkal, akik nem kevésbé rokonszenvesek, de a színpadi munka valljuk be, hagy kívánnivalót maga után. És tényleg itt jön be a fontos különbség aközött, hogyan szocializálódtunk rockzenére mi és hogyan az északiak: ami tőlük természetesnek hat, az nálunk kicsit mindig feszengősebb. Pedig – hangsúlyozom – Desire-éknál nemcsak a zene visszafogottabb, hanem a Shiraz Lane-hez képest a tagság is.

Persze a H.E.A.T esetében még véletlenül sem beszélhetünk semmiféle visszafogottságról, és valahogy náluk a stenk is több, meg a zene is változatosabb, izgalmasabb, erőteljesebb. Nehéz megfogalmazni, miért, mert ők is ugyanazokat a paneleket veszik alapul, mint a két előbanda, de úgy gondolom, hogy ha a tíz évvel ezelőtti önmagukat hasonlítanánk össze azokkal, akkor is a javukra döntene a mérleg nyelve. Már az első albumuk is nagyot ütött, és a második után leigazolt Erik Grönwallal még szintet is léptek. A srác nyilván hozott új rajongókat a zenekarnak, nem is keveset, hiszen a svéd Idolban szerepelt, és annak alapján került a bandába, de ebből is látszik, hogy bizony még ma is van értelme az amúgy tényleg baromira elcsépelt és unalmas tehetségkutatók koncepciójának – nyugaton legalábbis (lásd még Nathan James és az Inglorious esetét). Hiszen bár lehet, hogy a svéd színtéren másképp is összefuthatott volna Erik és a zenekar, de így is a lehető legjobban alakult a dolog.

Erik igazi rocksztár alkat a nyegle, de nem ütnivaló, szerethetőbb fajtából: hangja elképesztő, és a zenekar többi tagját elnézve nem is kerülhetett volna jobb helyre. Hangszeresen is nagyon toppon van mindenki (plusz mindenki vokálozik), de a kiállás és a megszólalás is közel tökéletes. A kontraszt pedig tényleg érezhető volt a supportokhoz képest is, ami nem annak köszönhető, hogy az ő emberük bármit jobban állított volna be vagy feljebb tekert volna, mert mindenki ugyanazon a cuccon játszott, leszámítva persze a saját gitárokat. Persze ügyeskedni mindig lehet, de ahogy az egész este hangulatából lejött meg ahogy a másik két csapat legénysége a színpadon kívül sertepertélt, nem hinném, hogy ez egy egymással kibaszós turné lenne, ebben speciel sokkal jobbak a mai fiatal bandák példaképeiknél. Persze a léptékek sem ugyanazok (és sokszor elmondtuk már: inkább akkor voltak irreálisak, mint most túl kicsik).

Lényeg a lényeg: a H.E.A.T hatalmas elánnal robbant be A Beverly Hills-i zsaru betétdal-intró után az Infernóval, és munkásságuk legjavát a nagyérdemű elé tárva felszántották a színpadot. Tudomásom szerint elég komoly jelentőséget tulajdonítottak ennek a turnénak, és talán ezért is, de tényleg nagyon odatették az állomástól függően tizenhat-tizennyolc dalos programot (Bécsben előbbi, a sold out prágai bulin érthető módon utóbbi volt terítéken), tényleg átfogva a teljes életművet. Annyi üröm persze vegyült az örömbe, hogy a nagy besztofozás miatt éppen az új anyag került kissé háttérbe (mindössze a Shit City hangzott el a szet közepén és a Bastard Of Society a vége felé). Nekem tökre bejött a poposítás, a Redefinedot hiányoltam is, de a lemezt ért kritikák tükrében abszolút érthető az óvatoskodás, bár ettől még biztos vagyok benne, hogy a zenekar büszke az anyagra. Persze ők is eljutottak abba a korba, hogy egyre nehezebb egy igazán jó műsort összerakni, amiből nem hiányzik semmi fontos, és nem ők az egyetlenek, akik új dalokat áldoznak fel ennek oltárán. Másrészt viszont egy olyan banda, akinek a közönsége ennyire tenyérből eszik, nyugodtan példát vehet a Uriah Heepről, akik ugyebár még most is letolnak öt új számot turnényitáskor, ha ahhoz van kedvük.

Ha már így szóba kerültek a nagy öregek, a H.E.A.T. jelenlegi formáját nézve nagyon is el tudom róluk képzelni, hogy még akár negyven év múlva is úgy tolják,mint most a Heep. Ebbe persze beleférhet sok minden addig, akár egy Europe-féle besúlyosodás, bekomolyodás, sok-sok további kísérlet, pár éves szünetek és retró-visszatérések is. Jelenleg tényleg ez a csapat a svéd dallamosrock-hagyományok legmarkánsabb képviselője, és a koncertteljesítmény csak rátesz erre egy lapáttal. Viccen kívül mondom: ezt mindenkinek látnia kellene itthon is, sajnálatos, hogy egyik szervező sem vállalta be. Remélem, lesz ez még másképp is, ha más nem, fesztiválszezonban.

Fotó: Gustaf Sandholm Andersson