Shock!

Ismét itt a zenekar, amelyik nem önmaga jogán híres, hanem alapvetően azért, mert egy olyan híres ember dobol benne, aki valaha még híresebb volt, hiszen a világ egyik leghíresebb metalzenekarában játszott, ráadásul a világ egyik leghíresebb metalgitárosának híres testvére. Mindezt ezúttal nem azzal a kendőzetlen keserűséggel írom, mint tettem egykoron Phil Anselmo esetében, inkább a várakozás, a „hátha most" élmény halványulásával és eltűnésével. Mert nagyjából a második album környékén kikristályosodott, hogy a Hellyeah (bármit is mond Vinnie Paul világmegváltásról és Pantera-színvonalról) a középkategórián belüli felsőosztályban csücsül békésen, nyugodtan és biztonságosan, s ebből a komfortzónából nem nagyon akar kilépni. Hülye is lenne, ez a történet nem erről szól.

Az Unden!able esetében egyébként érezhető a próbálkozás, hogy a csapat még markánsabban mutassa meg magát elődeinél, ám valahogy most is elsikkad a kezdeti lelkesedés, mintha egy hatalmas, tesztoszterontól vaskos üvöltés után suttogásba csapna át a beígért orkán. A hiányérzet azonban alapvetően nem a produktum nívótlanságából ered, miután messze nem nívótlan, inkább a zenekart és annak dobosát körüllengő túlhájpolt misztikumban. Nincsen ezzel semmi gond, csak tudni kell lecsupaszítani a mítoszt, és helyén kezelni a dolgokat. Ha így teszünk, a Hellyeah pontosan annak tudja mutatni magát, ami: egy rendkívül kedvelhető, szórakoztató bulicsapatnak, akiket szívesen hallgatunk, bólogatunk rájuk ezerrel a nyári teraszos sörözéseken vagy a koncerteken, de eszünk ágában sincs kanonizálni.

Az új album érezhetően a szottyos, kemény hangzást erősíti, kevesebb déli beütéssel és sokkal több markáns motívummal. Kategóriáján belül baromi erős anyag, tehetséges és (a szó legjobb értelmében vett) lelkes zenészektől, élükön persze az összetéveszthetetlenül püfölő, imádnivalóan hörcsögfejű Vinnie Paullal és a változatlanul energiabombákat szopogató Chad Grayjel. Megy minden, mint a karikacsapás, nehéz lenne olyan nótát előkapni, ami kilóg az albumról (a 10-34-et hagyjuk, értelmetlen külön trackként feltüntetni, de ha utalás Máté evangéliumára, akkor még az is helyén van). Sodró, dinamikus anyag ez, veszettül dögös alapokkal és jól eltalált, énekelhető refrénekkel. Igazi bikazene, ami egyszerre agresszív és dúdolható, vicsorgó és mosolygós. Néhol tényleg panterásan őrül meg az egész (Grave), máskor (Human) szinte látom magam előtt, ahogyan autósampontól lucskos bikinijű csajok sikálják óriási mellükkel a motorháztetőt a tengerparton, szöveg ide vagy oda. Az album kiemelt tétele persze a Phil Collins-nóta átdolgozása, rajta az original Dime-gitárral. Tényleg jó lett, kicsikét kakukktojás ugyan, de feldolgozásnak tökéletesen megállja a helyét, és ebben az esetben még csak el sem kell vonatkoztatni a bevezetőben vázolt „híres emberek híres nótát játszanak" alapgondolattól, miután itt valóban erre megy ki a játék.

Összességében semmi probléma nincs az albummal. Sokszor hallgatható, minőségi anyag, ha helyén kezeljük a zenekart, és nem akarjuk mindenáron Vinnie Paul mutatóujjának irányát követni, ami még mindig a Panterára irányul, tök feleslegesen egyébként. Ez a zene más, ezek a zenészek mások, ez az irány más. Ráadásul teljesen jó irány, felesleges összekeverni az ösvények neveit a térképen, attól csak összezavarodik a jónép, és (rajongói lelkülettől függően) megpróbál olyasmit is belemagyarázni a dolgokba, amelyek a valóságban nem is léteznek. Az Unden!able mocskosul szerethető és bármennyiszer hallgatható album, amennyiben elfogadjuk annak, ami, és nem akarjuk feljebb tuszkolni a kelleténél, az egykori aranykorra gondolva, nagyokat sóhajtva, túllihegve az egyszeregyet és agyonajnározva azt, amin nincs mit. Ami ezt a részét illeti, csak visszautalhatunk az előző albumra. Ha van tökön ragadott lényegi megfogalmazása a Hellyeah munkásságának, az Draveczki kolléga gyorsan kopó billentyűzetéből és 2014-ből származik: „olyan, mintha, de mégsem." Az Unden!able esetében picit feljebb tolhatjuk a pontszámot: „Még olyanabb, mintha, de még mindig nem."