Shock!

Glenn Danzig mára elsősorban ismét a Misfits ex-énekeseként él a mainstream köztudatban, de nem volt ez mindig így: az amerikai underground egyik ikonikus frontembere a '90-es évek első felében még az őt övező ellentmondások dacára is meglepően közel került ahhoz harmadik csapatával, a Danziggel, hogy tényleg igazi szupersztár legyen belőle. Ez végül nem jött össze, de a banda első felállása így is négy elképesztően jó albumot tett le az asztalra – ezek közül sok tekintetben a huszonöt éve megjelent második, a II: Lucifuge a legkerekebb.

Mivel Glenn Danzig és Rick Rubin viszonya valamikor a '90-es évek közepén végérvényesen megromlott, ma már ritkábban esik erről szó, de az egykori Misfits-frontember legtöbb lemezt eladott, legnagyobb sikereket arató zenekarának létrejöttében alapvető szerepet játszott a Def American tulajdonosa. Ma, amikor a Misfits már-már közhelyes kultkedvencnek számít, talán furcsán hangzik, de a frontembernek a '80-as évek közepén távolról sem ment olyan jól a sora: noha aktuális csapatáért, a Samhainért olyan zenészek lelkesedtek feltétel nélkül, mint például Cliff Burton vagy a Slayer tagsága, a közönség nem igazán érdeklődött a banda iránt, és nem nagyon tudtak előrelépni. Rubin mindenesetre 1986 nyarán tévedt le a Samhain egyik New York-i koncertjére – azt illetően megoszlanak a források, hogy Burton vagy a Slayerék javaslatára –, és amit látott, egyből meggyőzte, így a koncert után azonnal szerződést kínált az énekesnek, méghozzá roppant egyszerű indokkal: „Ott volt ez a fantasztikus énekes és dalszerző, aki addig kizárólag inkompetens emberekkel vette körbe magát..."

A Danzig zenekar történetének kezdőpontját tehát ez a koncert jelentette, de időre volt szükség ahhoz, hogy a dolog kiforrja magát: legelőször is meg kellett találni a megfelelő társakat a Rubin által leszerződtetett új csapathoz. Pete „Damien" Marshall gitárossal amúgy is elégedetlen volt a zenekart már akkor is vaskézzel irányító Glenn, illetve jobbkeze, Eerie Von basszusgitáros, így a helyére egy fiatal helyi tehetség, John „Christ" Knoll került az akkori dobos, London May révén. Christ: „Amikor először hívtak a Samhainbe, és kiderült, hogy a Misfits volt énekeséről van szó, alapból nemet mondtam: nem, punk rockot nem! Heavy metal-kölyök voltam... Aztán pár hónappal később mégis lekeveredtem hozzájuk egy meghallgatásra, ami tök jól ment, de abszolút nem az én stílusomban játszottak: ez a punkos, folyamatosan lefelé pengetős dolog ment náluk, miközben én korábban jazzt is tanultam, ami ültetett is belém némi sznobságot. Éppen ezért a második meghallgatás annyira már nem is érdekelt, de akkor Rick Rubin levitt az Electric Lady stúdióba Greenwich Village-be, ahol Hendrix is dolgozott, és pár óra zenélés meg megbeszélés után már totálisan akartam a dolgot. Bekerültem a csapatba, amivel együtt át kellett költöznöm New Jerseybe, meg kellett szabadulnom a színes ruháimtól, és ott kellett hagynom a sulit. Hazamentem, és bejelentettem: anyu, rocksztár leszek! Ezután nem sokkal viszont kirúgták London Mayt, ami tök kínos volt, hiszen ő vitt be a csapatba, és nála is laktam akkoriban..."

A korábban a D.O.A.-t, a Black Flaget és a Circle Jerkset is megjárt új ütős, Chuck Biscuits újszerű intenzitást vitt a zenébe összekeverhetetlen stílusával, ám a csapat – részben Rubin javaslatára – nem egyedül a nevét változtatta meg. Eerie Von: „Eredetileg továbbra is Samhainnek akartuk hívni a csapatot, csak egyszerűen két újabb taggal mentünk tovább. A névváltoztatás ötlete Rick Rubintól jött, aki egyúttal azt is javasolta, hogy hagyjuk el a sminket meg a többi horrorisztikus külsőséget, mert elidegeníthetik tőlünk a szélesebb közönségrétegeket. Azt mondta, próbáljunk meg annyi embert elérni a zenénkkel, amennyit csak lehet, és úgyis csak a zene számít. Ezt mi is így éreztük, és szerettük volna, ha minél többen hallják a dalainkat. A smink akkorra amúgy is erőteljes változtatásokra szorult." Christ: „A névváltoztatást az is indokolta, hogy miután bekerült hozzánk dobosnak Chuck Biscuits, már egyáltalán nem szólt samhainesen a banda."

A Danzig démoni imázsának kialakításában a közhiedelemmel ellentétben egyébként nemcsak Glenn, hanem Eerie is alapvető szerepet játszott. Christ: „Totálisan egy húron pendültek, sőt, ha például a színpadi ruhákat, sminket nézzük, Eerie még kreatívabb is volt, mint Glenn. De azt például nem terveztük meg előre, hogy Eerie-vel majdnem ikrekként nézzünk ki a kecskeszakállakkal: én egyszerűen csak lusta voltam megborotválkozni egyszer pár héten át, aztán valahogy ő is szakállat növesztett. És tök jól néztünk ki együtt a színpadon, szóval így maradtunk. Egyszer még Chuck is befestette a haját feketére, de annyira rosszul festett, hogy többször nem is kísérletezett a dologgal... De minden magától alakult ki, nem terveztünk meg tudatosan semmit." A kép tehát 1987 derekára tisztult le teljesen: a zenekar a keleti partról áttette székhelyét a napfényes Kaliforniába, a Glenn korábbi bandáira jellemző punkos íz pedig eközben végérvényesen eltűnt a zenéből, csak az éjfeketeség maradt meg. Megszületett a Danzig zenekar, amelynek 1988 augusztusában jött ki az első nagylemeze.

Az egyes Danzig önmagában is ebbe a rovatba kívánkozik, így most nem kezdem el részletezni, mitől volt kiemelkedően jó album. A lényeg nagyjából annyi, hogy a csapat gyakorlatilag senkire sem hasonlított az akkori színtéren, és emiatt, illetve a veszélyes, sátáni imázs okán az MTV és a rádiók nem voltak hajlandók hozzájuk nyúlni. A lemez húzódalának számító Mother videójának lejátszását a benne felvillanó fordított kereszt és egy csirke imitált feláldozása miatt utasította el az MTV, ugyanígy a sátáni szimbolika miatt mondtak nemet az Am I Demon klipjére, a She Rides pedig a benne szereplő, lengén öltözött hölgy miatt vérzett el idő előtt – noha a dalok a maguk bizarr módján mind komoly slágerpotenciált rejtettek. Rubin mellett azonban a banda egyéb befolyásos támogatókra tett szert: James Hetfielddel még az ekkor már két éve halott Cliff Burton szerettette meg a Misfitset és a Samhaint, a Metallica frontembere pedig egyből fanatikusan rákattant Glenn Danzig új bandájára. A zenekar ennek köszönhetően a Metallica nyitóbandájaként mutatkozhatott be az ...And Justice For All európai turnéjának egy szakaszán, ami helyből komoly nyilvánosságot biztosított nekik. A kategorizálás azonban nem nagyon ment senkinek, és ez egy pontig általában egyetlen banda dolgát sem könnyíti meg. Glenn: „Amikor az első lemez kijött, mindennek hívtak bennünket: metalnak, thrashnek, speed metalnak, death metalnak. Senki sem tudta, hová tartozunk igazából. Már a Misfitset sem lehetett beskatulyázni, mert csak magunkhoz hasonlítottunk, senki más nem csinálta ugyanazt, amit mi. A Samhainre ugyanez állt: az emberek azt sem tudták, minek nevezzenek bennünket, így aztán jöttek az olyan besorolások, mint a metal-punk-horror-doom, meg a hasonlók. Tizennyolc különböző címkét aggattak ránk, mert csakis a saját zenénket játszottuk, amit aztán mások elkezdtek leutánozni, vagy simán csak tetszett nekik, és emiatt hasonló dalokat írtak. A Danziggel ugyanez a helyzet."

A zenekar debütáló albuma végül nagyjából 150 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, mire 1989 derekán nekiláttak a folytatás munkálatainak. Ez a példányszám akkoriban nem számított túl magasnak – a Def American például a zenében és imázsban egyaránt jóval extrémebb Slayerrel is lényegesen nagyobb eladásokat produkált –, de egyértelműnek tűnt, hogy van mire építkezni, főleg, hogy a roppant intenzív, látványos koncertek révén a Danzig híre futótűzként terjedt a színtéren. Eerie: „A videóinkat ugyan nem játszották, de más frontokon nem igazán kellett szenvednünk: ha valaki egyszer eljött egy koncertünkre, az utána már jó eséllyel rajongóként ment haza."

A csapat körüli ellentmondások mindazonáltal nem csitultak. A sátánista szimbolikával folytatott állandó flörtölés mellett például kisebb botrányt okozott az is, amikor az 1990 februárjában kiadott, Danzig címen tulajdonképpeni időkitöltőként megjelent VHS-anyagon bemutatták Glenn saját könyvtárát, ő pedig előhúzott a polcról egy, A nácizmus okkult gyökerei című kötetet, és azt mondta: minden iskolásnak el kellene olvasnia, mivel rengeteget lehet tanulni belőle. „Az emberi hülyeséget egyszerűen sosem lehet alábecsülni", magyarázta utólag az esetet. „Egy csomóan éppen azért nem akarnak túllépni az efféle eseteken, mert akkor el kellene kezdeniük gondolkodni, és az nem megy nekik. Amikor arról a könyvről beszéltem, a szarkazmus vezetett, és komolyan mondtam, hogy tényleg tanulhatsz belőle. Minden könyvben rejlik valamiféle tudás, de ha engeded, hogy az előítéleteid az utadba álljanak, nem fogod ezt észrevenni. Ha nácivadász lennék, akkor például mindenképpen el akarnám olvasni ezt a könyvet. Amennyiben pedig valaki azt mondja, hogy politikailag inkorrekt, ha valakinek ilyen könyvei vannak, az a válaszom, hogy bekaphatja. Ha te előírod nekem, hogy mit olvashatok, akkor most végül is ki a fasiszta kettőnk közül?" A fentiek fényében nem meglepő, hogy a zeneiparban ekkor már többen is úgy gondolták: a híresen jó szimatú Rubin rossz lóra tett, ez a csapat ezzel a körítéssel soha nem fog tudni befutni a látszat ellenére is igen konzervatív Észak-Amerikában. Rick ennek ellenére továbbra is teljes mellszélességgel kiállt a Danzig mellett – főleg, miután hallotta a zenekar készülő új ötleteit.

Az első anyagra még pár olyan téma is felkerült, amelyet Danzig eredetileg a Samhain számára rakott össze, a második lemezzel kapcsolatos legfontosabb változást viszont az jelentette, hogy sokkal inkább zenekari munkában készült, mint a debüt. Glenn: „Az első lemez leginkább az én személyiségemet tükrözte, a folytatás azonban már sokkal inkább magán viselte a zenekari bélyeget. Természetesen továbbra is én írtam a zenét meg a szövegeket, de mégis jóval inkább úgy szólaltak meg a dalok, mint egy egységes csapat munkája: pontosan úgy, mint amit élőben is megtapasztalhatsz, ha megnézed a Danziget. Ez javarészt a közös turnéknak volt köszönhető, amelyek sokkal feszesebbé tették a ritmusszekciót."

Rubin szerepét mindazonáltal itt sem szabad lebecsülni a folyamatokban, noha Glenn ma már talán nem mondaná ugyanazt erről, mint akkoriban: „Az alap mindig is az volt, hogy megírtam egy dalt, aztán levittem a zenekarhoz. Utána pedig lejött hozzánk Rick is, aztán elemeire szedtük, és ha szükség volt rá, ismét összeraktuk. Az első albumon leginkább abban segített nekünk, hogy céltudatosabbak legyünk: olyasmiket is észrevett, amik felett mi elsiklottunk, mert annyira hozzájuk szoktunk már. A Lucifuge esetében keményebb dolga akadt neki is – alapból is őrült, de szerintem én csak még jobban megőrjítettem... Bizonyos dalokat elég radikálisan átalakítottunk vele, és egy producernek ilyenkor nincs könnyű dolga, ugyanis neki kell észrevennie, amire én magamtól nem tudok rájönni. Néha az ember csak azt érzi: mi a faszom zavar engem ebben a nótában? Ilyenkor annyira közel állsz a végső megoldáshoz, hogy egyszerűen nem vagy képes észrevenni, mi az az egyetlen apróság, ami még az utadban áll. És ilyenkor jött be a képbe Rick, aki javaslatokat tett például a szövegekre. Ha igaza volt, változtattunk, de nem mindig. És ez neki sem volt egyszerű. Viszont jó, hogy részt vett a munkában, mert így nem lett túl egocentrikus a végeredmény."

A Danzig második albuma végül 1990. június 26-án jelent meg II: Lucifuge címmel, és már a borítón látható fordított kereszt, a szintén ilyen alakúra kihajtogatható CD-füzetke, illetve a cím is elég nyilvánvalóan pengeélen táncolt. A bandát nemhogy elrémisztette volna, hogy az Egyesült Államokban ilyesmivel nem szabad viccelni, hanem még inkább ráerősítettek a kétértelmű, akár sátánistaként is értelmezhető húzásokra. Példának okáért az egyik dal alapján először 777-ként akarták elkeresztelni (...) az anyagot, de végül izgalmasabb hangzásúnak találták a Lucifuge-ot, amely egyfelől egy démonra, illetve démonfajtára utal, ám értelmezhető úgy is, hogy „a fénytől megfutamodó". A belső borítóra felkerült bibliai idézet János evangéliumából („Ye are of your father the devil, and the lusts of your father ye will do", azaz „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni") szintén önmagáért beszélt. Glenn ugyanakkor utólag is hangsúlyozza, hogy esetükben szó sem volt sátánizmusról, egyszerűen csak más perspektívából akarták láttatni a dolgokat, mint a zenekarok többsége, illetve főleg az amerikai kisegyházak: „Igazából soha senki nem kérdezte meg tőlem, miféle koncepció húzódott meg a Lucifuge borítója vagy az elsőlemezes Am I Demon klipje mögött. Lehet, hogy csak kerülni akarták a témát, mert féltek tőle, nem tudom. Mindenesetre a lényeg, hogy semmiféle sátánista áthallás nem volt a dolog mögött. Azt akartam bemutatni, hogyan teremtett meg a kereszténység egy soha nem létező Sátánt, hogy félelmet ültessen az emberek szívébe, és ezzel még szorosabban magához láncolja a követőit. A katolikusok és a baptisták egyaránt a Jelenések könyvében felbukkanó fenevad köré építették a saját Sátán-képüket, ami teljesen irreális – az a Sátán, amelyikről ők szónokolnak, egyszerűen soha nem szerepelt a Bibliában. Konkrétan nem is említik, csak Lucifert, a bukott angyalt, róla viszont elég zavaros víziók keringenek." Akárhogy is, a Def American kiadványainak amerikai terjesztéséért felelős Geffen ugyanúgy nem volt hajlandó szerepeltetni a nevét a borítón, mint az első anyagnál sem (és nem véletlen, hogy a későbbi CD-nyomások már nem hajthatók ki fordított kereszt alakúra, illetve forgalomba került egy szolidabb borító is).

Talán hülyeség ilyen vagy olyan csúcsévekről beszélni a rock és a metal vonatkozásában, de ha mégis ki kell emelnem egyet, amely zenitet jelentett, hát az jó eséllyel 1990 lenne. A mainstreamben mindent elborított a hajmetal: a világ tetején állt és arénákban turnézott a Mötley Crüe, a Poison, a Skid Row, a Winger vagy a Warrant, vállvetve a stílusalapítókkal, az Aerosmithszel és Alice Cooperrel, betört a köztudatba az Extreme, a Slaughter, a Firehouse, de eközben az év egyik legnagyobb példányszámban elkelt hard rock/metal-lemeze a Queensryche Empire-je volt, és már a kevésbé középutas rockzenék is tömegeket vonzottak a Jane's Addictiontől kezdve a Living Colourön és a Faith No More-on át a Red Hot Chili Peppersig. Csúcsra járt a thrash (Act III, Rust In Peace, Seasons In The Abyss, Twisted Into Form, Coma Of Souls, Lights... Camera... Revolution!, Never Neverland, By Inheritance, The American Way, hadd ne soroljam tovább, pedig tudnám...), de már fortyogtak a mocsarak is az Atlanti-óceán mindkét partján (Spiritual Healing, egyes Deicide, Left Hand Path, The Key, Harmony Corruption, Cause Of Death, Lost Paradise satöbbi), érezhetően mocorgott valami Seattle-ben, és Texasban is felbukkant egy újonnan törzskönyvezett vadállat, hogy aztán később átírja a műfaj játékszabályait. Mindeközben pedig a régi nagyoknak sem kellett kegyelemkenyér után nézniük, hiszen ekkor jött ki a Painkiller, a No Prayer For The Dying, a The Razor's Edge, a Crazy World és a Tyr is. Még ezt az ötletszerű, messze nem teljes felsorolást is szédítő végigolvasni, és bőven elegendő ahhoz, hogy átlássuk: ekkoriban bizony éppen minden elfért a palettán, ami rock vagy metal volt, és szinte minden alstílus ontotta a kiemelkedő produkciókat. A Danzig kettes lemeze pedig egy volt ezek közül: sehová sem passzolt, mégis mindenkinek tudott mondani valamit, aki egy régi erővel szóló, mégis friss hangra vágyott.

Ha életedben nem hallottál még korai Danziget, leginkább talán úgy tudnám érzékeltetni a lényeget, mintha a Black Sabbath jammelne a The Doorsszal, néha bevonva külsős dalszerzőként valami ősöreg, Haitiről elszármazott vudu-ősökkel is rendelkező fekete bluesgitárost a Mississippi-delta vidékéről, és az ebből keletkezett elementáris, megfoghatatlan őserőt rejtő, forgószél-szerűen elsöprő muzsikára valaki Jim Morrison hangján énekelne Elvis Presley stílusában. Az albumot nyitó Long Way Back From Hell ennek megfelelően a zenekar ars poeticája úgy zeneileg, mint szövegét tekintve: sabbathos-doorsos zakatolás gyilkos riffekkel, Danzig démoni, megbabonázó, morrisonos-elvises hangorkánjával megkoronázva, ahol már a bridge-ben is olyan kérdéseket („Do you want to take a life? Do you want to cross that line?") feszeget a mester, amelyekkel ebben a formában nem feltétlenül kellemes szembesülni, mert érzed, hogy minden szónak súlya van. A koronát John Christ mesteri, bluesosan síró, elementáris szólója teszi fel a dalra, amely szünet nélkül úszik át a jellegzetesen „dülöngélő", doomos témára kanyarított, lidérces harmóniákkal nyomasztóvá varázsolt Snakes Of Christba. A Danzig bizony ekkoriban ős-blacksabbathabb volt a kortárs, Tony Martin-féle Black Sabbathnál, amely inkább az epikus vonalon mozgott... Glenn: „Ez a lemez egy bluesos, erőteljes, tradicionális album, totális ellentéte a ma divatos lemezeknek, amelyeken kisminkelt srácok nyomatnak glames muzsikát, hogy gyorsan meggazdagodjanak belőle. Egy igazi lemez egy igazi bandától, nem valami szarság. És egyre inkább azt veszem észre, hogy már nem is nagyon hasonlítgatnak bennünket senkihez emiatt. Akik lejönnek a koncertjeinkre, azok sem divatból hallgatnak valamit, hanem mert jó zenékre vadásznak. És ezzel most egyébként nem azt mondom, hogy ha esetleg később népszerűbbek leszünk, és emiatt trendibb arcok is lenéznek a koncertekre, az rossz dolog, mert épp ellenkezőleg: talán zeneileg rá tudom irányítani a figyelmüket másféle stílusokra is."

A két doomos, robbanékony nyitótétel után két bluesos darabbal folytatódik a hangzását tekintve is óriási, roppant dinamikus lemez: a Killer Wolfban a Mississippi-delta füstje mellett Elvis zsigeri romlottsága is ott kísért Glenn búgó-szenvedő-behízelgő előadásmódjának köszönhetően, de zeneileg még Roy Orbison egyes dolgai sem jelentenek túl távoli párhuzamot. Csak éppen mindez valami egészen elsötétített, gyászos és gonosz verzióban köszön vissza, még Christ síró szólóiban is ott kísért valami roppant fenyegető él. A Tired Of Being Alive már nyitó gitárfutamával gúzsba köt, itt a blues az egészen korai Sabbath módján köszön vissza a zenéből, hogy aztán az I'm The One akusztikus countryba oltva hozza az ősrégi sablonokat. Elvis és Johnny Cash óhatatlanul is beugrik az embernek, Glenn szövege azonban megint egészen más irányba viszi a vonatot, és hiába tetszene a dal még egy oldie-fanatikus öregebb ismerősnek is, ebben is rejlik valami démoni. Nagyon szimpla, mégis hatalmas mestermunka. Danzig: „Ha az emberek elolvassák a szövegeimet, pontosan láthatják, hogy nem átlagos dalszövegek. Ez többek között az egyik állandó problémánk Rick Rubinnal is: mindig azt akarja, hogy rímeljenek a sorok. Én meg ilyenkor mondom, hogy nem, nem kell rímelniük. És még ő sem érti, miért nem."

A Her Black Wings ugyanúgy elég nyilvánvalóan – és beismerten – a Black Sabbath Zero The Herójának riffjén alapul, mint a Guns N' Roses Paradise Cityje, azonban tanítani lehetne, hogy amiből Slashék kezei alatt Los Angeles dicshimnusza született meg, miként varázsolt abból a Danzig ide-oda kígyózó, éjfekete, sátáni gyászindulót, amely emellett megbabonázóan fogós és himnikus. Ráadásul nem csak Christ gitározik benne megint istenként (bár a bukott angyal ebben az esetben alighanem találóbb lenne...), de Chuck Biscuits kiszámíthatatlan, ízes dobjátékának sajátossága is talán ebben a nótában a legarcbamászóbb, igazi kincs volt a faszi. Itt jegyezném meg, mennyire iskolaszerű a lemez dinamikai felépítése is, a Devil's Plaything ugyanis mindent szintetizál, ami a korábbiakban felvonult: a szép, mégis tenyérizzasztó intróban Glenn a Király sátáni ikertestvéreként alapozza meg a hangulatot (nem véletlenül kapta az Evil Elvis becenevet...), hogy aztán olyan hatalmas, nagy terű rockhimnuszt varázsoljanak belőle, amire bizonyosan nem számítanál. A refrént itt már a második körben nyomja az ember Danziggel, nem is beszélve az óóó-zós középrészről. Ilyen kifacsart slágert alighanem kevesen írtak a rockzene története során...

A 777 ismét porosan sátáni ős-blues pengetéssel és megigéző, néha bődületes erővel ki-kirobbanó búgással startol, majd steel gitáros, fémes díszítésekkel ékesített, lidércesen nyomasztó, kavargó utazásra visznek benne – ha Randall Flaggnek lenne bevonulózenéje a Végítéletben, hát alighanem ennél tökéletesebbet álmodni sem lehetne neki. A Blood And Tears ehhez képest visszaránt a földre, és ez itt tényleg egy meglepően áthallás-mentes, old school lassú nóta a '60-as és a '70-es évek ízeivel, Glenn megalázóan nagyszerű énekteljesítményével – zeneileg ugyanúgy simán befért volna egy ötven évvel ezelőtti vegasi esztrád-műsorba, mint ahogy a Danzighez is tökéletesen passzolt. A Girl viszont megint nettó rockhimnusz gigantikus, hipnotikusan építkező riffekkel, a Long Way Back From Hell, a Her Black Wings és a Devil's Plaything mellett a Lucifuge negyedik azonnal ható kvázi-slágere, már elsőre sem szabadulsz tőle. A végére pedig már csak a Pain In The World sabbathos, kifacsart, epikus és hideg pokla marad, ahol Glenn süvöltései mellé minden hangszeres alaposan elengedi a kezét, a jammelős kifejtésre tényleg az Iommi / Osbourne / Butler / Ward négyes is büszke lehetett volna.

Noha az imázs és a szövegvilág erősen megosztotta a közönséget és a szakmát, azt még a nem feltétlenül metalcentrikus zenei lapok is elismerték, hogy a Lucifuge nagyon komoly munka. A közönség osztozott a kritikusok lelkesedésében: a lemez a Billboard-lista negyvenötödik helyén kezdett, ami igen korrekt eredménynek számított, az amerikai turné pedig egy hónappal a megjelenés után startolt a Soundgarden és a Corrosion Of Conformity, majd a Soundgarden és a Warrior Soul, később a velük közös kiadónál dolgozó Trouble társaságában. Ezen intenzív hónapok után Nyugat-Európa következett szintén headlinerként, klubokban. És ugyan a lemez most sem lett instant siker, a banda hirtelen azon vette észre magát, hogy mindenfelé egyre többen kíváncsiak rájuk. A Danzig ráadásul ekkorra olyannyira sikeresen alakította ki a saját táborát, hogy – az első lemez turnéival szemben – az élő szettből is kikopott az a néhány Misfits- és Samhain-darab. „Őszintén szólva a srácok a zenekarban nagyon örültek ennek, főleg John és Chuck, mert Eerie-nek igazából mindegy volt", ismerte el egy interjúban Glenn. „És én sem akarok régi dalokat nyomatni, szemben azokkal a csapatokkal, akik a '70-es évek végén, a '80-as évek elején voltak aktívak, aztán szépen összejönnek megint a punknosztalgia kedvéért. Az a maga idejében nagyon izgalmas volt, vibráló, és megváltoztatta a zenei színteret, de egyáltalán nem érdekel, hogy megpróbáljam újrateremteni az akkori érzésvilágot."

Persze ez nem jelentette azt, hogy mindenki imádta őket: a banda tevékenységét heves ellenérzések kísérték több kisegyház és civil szervezet részéről, és nem éppen barátságos természetével Glenn a zeneiparon belül is sok ellenséget szerzett magának (többek között a Def American ekkorra legsikeresebb rockbandája, a The Black Crowes is elég rendszeresen beszólogatott neki az ekkori interjúkban, mondván, az egykori punknak köze sincs a blueshoz, és az egész zenekar nem több póznál). Az öntörvényűség végül persze Glennt és a zenekart igazolta: az 1992 júliusában kiadott III: How The Gods Kill-lel újabb mesterművet szállítottak le, amely még magasabbra tornázta fel a Danzig ázsióját, és ugyan felülmúlniuk – szerintem – nem sikerült vele a Lucifuge-ot, ahhoz nem férhet kétség, hogy minden tekintetben egyenrangú folytatást tettek le az asztalra. A bomba azonban csak a következő évben robbant, amikor a Thrall: Demonsweatlive EP-n szereplő, koncertverziós Mothert hirtelen – azóta is érthetetlen módon – felkapta az MTV, és ezzel gyakorlatilag hetek alatt belökte a csapatot a széles köztudatba. Egy újabb, a lehető legjobbkor érkezett amerikai Metallica-stadionturné csak tovább emelte presztízsüket kicsit később. Az eladások megugrottak (a Mothert eredetileg rejtő debüt aranylemez lett az Egyesült Államokban, de a Lucifuge és a How The Gods Kill amerikai eladásai is átlépték a 400-400 ezer példányt), és a Danzig innentől fogva már a mainstream lapokban is a jövő egyik potenciális szupersztárjaként szerepelt. Még azzal együtt is, hogy Glennt továbbra is sokan támadták, bár ha hihetünk neki, ekkoriban már nem annyira volt ínyére mindez: „Ha feldühítjük az embereket a szövegeinkkel vagy bármi mással, hát így jártak. Nem érdekelnek az ostoba arcok, és őszintén szólva nem szeretek vitatkozni sem. Eleve nagyon heves természetű vagyok, és sokat kell meditálnom ahhoz, hogy ne gyilkoljam meg a világot életem minden egyes napján..."

Az egységen azonban sajnos épp akkor jelentek meg a repedések, amikor végre sikerült egyről a kettőre jutniuk. Danzig először összeveszett Rubinnal, aki ekkor már nem igazán foglalkozott a csapattal, majd megromlott a viszonya a többiekkel is. Chuck Biscuits így az 1994-es, elődeinél kevésbé direkt, modernebb megszólalású, de továbbra is kiváló Danzig 4 album felvételei után vette a kalapját, és ezzel gyakorlatilag beindította a zenekar klasszikus felállásának agóniáját. John Christ: „Glenn a korai időszakban tök jó fej volt: nagyszerű dalokat írt, remekül lehetett vele improvizálni, és pontosan tisztában volt vele, mit szeretne. Nekem is rengeteget segített abban, hogy kialakítsam a saját arculatomat. Akkoriban azt gondoltam, barátok vagyunk, de sajnos tévedtem... Utána sajnos történt vele valami: paranoiássá vált, és egyszerre csak rászállt mindenkire. Azokra is, akik törődtek vele, akik segíteni próbáltak neki. Lassan, de biztosan megfeneklett a csapatban a kommunikáció, és Chuckkal meg Eerie-vel együtt szenvedni kezdtünk mellette. Onnantól fogva a Danzig nem működött igazi zenekarként. Először Chuck ment el, aztán jó egy évvel később Eerie meg én is dobbantottunk." Eerie: „Miután Chuck kilépett, a csapat soha többé nem volt már ugyanaz, mint előtte, így amikor John úgy döntött, hogy távozik, én is rájöttem: itt az ideje továbblépni, és hagyni Glennt, hogy tovább haladjon abba az irányba, amit elképzelt magának. Neki szerintem jól jött ez az egész, mert úgyis undergroundabb vonalon akarta folytatni. Ma már egyébként mindannyian jóban vagyunk megint, bár nem beszélünk túl sokat, mert mindenki a saját dolgaival foglalkozik. Olyan ez, mintha együtt szolgáltatok volna a seregben: akkor csakis egymásra támaszkodhattok, viszont ha a háború befejeződik, mindenki megy a maga útjára. És annak a háborúnak rég vége van."

A folytatás ismert: Glenn az 1996-os Blackacidevillel gyökeresen más, indusztriálisabb irányba kormányozta a szerelvényt, és akkorát bukott vele, mint a ház. (Csendben hozzáteszem: pedig az is jó lemez volt ám, csak túl hirtelen és túl radikális váltás az előzményekhez képest...) A zenekar azóta állandóan változó felállással, némileg visszafogott intenzitással üzemelget: készültek gyengébb lemezeik – mint például a Circle Of Snakes – és kifejezetten erősek is – mint a legutóbbi Deth Red Sabaoth –, de azt azért elég nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy az idén júniusban már 60. születésnapját ünnepelt Glenn a jövőre várható új stúdióalbumon sem fog tudni közel férkőzni ahhoz a szinthez, amit az első négy anyag képviselt. És noha objektíven nézve a kettes és a hármas album Melissa / Don't Break The Oath-, illetve Ride / Master-viszonyban áll egymással, ergo mindkettő tökéletes, és szubjektív, kinek melyik kedvesebb közülük, nálam a Lucifuge jelenti az örök etalont a Danzigtől. Ez bizony itt az egyik legőserejűbb, legösztönösebb, legromlottabb és legsötétebb hard rock/metal-album, ami valaha megjelent, még csak nagyítóval sem lehet rajta gyengébb pillanatot találni. Ha esetleg nem ismernéd, kötelező tananyag!