Shock!

Elképzelni nem tudom, miért álmodták meg a szervezők ezt a koncertet eredetileg az A38 hajóra, hiszen már a múltkori alkalommal is a Barba Negrában nézhettük meg Devin Townsendet. Persze gyorsan kiderült, hogy alábecsülték az érdeklődést, ami nem is csoda, hiszen tényleg erős csomag érkezett a Leprous, a Between The Buried And Me és a főattrakció hármasával. Sokszor illik panaszkodni az előzenekarokra, ám ezen az estén mindhárom fellépő elképesztően erős a maga műfajában, és lefogadom, hogy jópáran inkább az első vagy a második fellépő miatt jöttek, nem is elsősorban Devinre voltak kíváncsiak.

A Leproust azóta várom újra, hogy egy nap híján lemaradtam a cirka három évvel ezelőtti hajós fellépésükről. Az úgy esett, hogy pontosan másnap bukkantam rá a koncertinfóra, és felkeltette az érdeklődésemet a zenekarnév. Rákerestem, meghallgattam az aktuális albumot, és anyáztam egy jó nagyot, hogy miért nem figyeltem fel rájuk mondjuk pontosan egy nappal korábban. Ezek után hatalmas elvárásokkal néztem a mostani rövidke 35 perc elébe, de szerencsére felülmúlták az elképzeléseimet: a jövő egyik nagy zenekarát láthattuk, ezt most leszögezem. Igaz, bemelegítő csapatként fények helyett sötétséget kaptak, ami szokás szerint több okból is bosszantott: szarul nézett ki a színpad, nem lehetett látni őket, normális fotókra esély nem volt, pedig aztán rajtuk tényleg lett volna mit fotózni, hiszen ilyen az, amikor egy másodpercig sem statikus a színpadkép. Döbbenetes energiát mozgattak meg a srácok, és amellett, hogy elképesztően profik zeneileg, nagyon komoly munkát fektetnek a látványba, abba, ki hogy és merre mozog. Sokszor olybá tűnt, mintha egy bizarr, emberekből álló kaleidoszkópot néznénk.

Készséggel elismerem, hogy Einar Solberg éteri hangja nem mindenkinek az ízlése, de amilyen minőségben énekelt, az kritikán felüli, ráadásul vérbeli frontember, még akkor is, ha többnyire szintiállvány mögött tartózkodik. Borzasztóan örülök annak is, hogy nem ragadtak bele a loncsos metal-külsőségekbe, és ugyan egységesen feketében voltak, de ha kicsit feljebb tekintünk, el kell ismerni, hogy kurvajók ezek a frizurák, színpadon mozgás közben meg pláne. A dobos srác külön vonzotta a tekintetet, precíz, fifikás játéka abszolút lenyűgözött. És ugyan progos a zenéjük (nem is igazán tudnék normális kategóriát rá, valami alter-prog-poszt-avantgarde keverék), mégis kerek dalokat kaptunk, megjegyezhető refrénnel, fülbe tapadós melódiákkal.

Persze ebbe a bő harminc percbe sok nem fért bele, konkrétan hat szám, és természetes, hogy kapásból fel tudnék sorolni még ötöt, amit muszáj lett volna hallanom (a The Cloakot mindenképpen), de az élmény így is kompakt volt. Már a hipnotikus Foe első taktusai hallatán tudtam, hogy tökéletes előadásban lesz részünk, de ha ki kellene emelnem bármiféle csúcspontot, azt számomra a közel nyolc perces The Flood jelentette. Még a koncert másnapján is libabőrös lettem attól a két YouTube-on talált koncertfelvételtől, pedig az fényévekre van attól, amit ott láttam/hallottam. Külön öröm volt, hogy láthatóan sokan nézték őket is, így talán nem földtől elrugaszkodott ötlet elhozni őket főzenekarként sem, saját, normális hosszúságú műsorral. (A szervezők felé Shrek-macska szemekkel nézek.)

A Between The Buried And Me-t is vártam, annak ellenére, hogy egy lemezüket ismerem alaposan, a legutóbbi Coma Eclipticet, de az nagyon betalált nálam. Velük már jóval kellemesebb fényviszonyok között találkozhattunk, és összességében valamiért annyira mégsem talált be nálam az élő teljesítményük. Koncerten már túl eklektikusnak, sehova nem tartónak tűnt kevés kapaszkodót tartalmazó zenéjük – illetve tény, hogy lemezen is az, de most nem nagyon találtam olyan elemet, ami után örömmel tudnék menni, mert máris jött ötven másik, totál másféle zenei rész. Furamód ez a szintetizátoros frontemberes előzenekarok estéje volt, bár Tommy Giles Rogers totálisan más hangkarakter, mint Einar, és előadásmódja sem annyira szuggesztív, de azért megnyerő volt a színpadi teljesítménye így is.

Mindemellett ők sem kaptak túl nagy játékteret, szintén hat dallal szerepeltek, bár ezek többnyire hosszabbak voltak, mint a norvégoké, rögtön az első Fossil Genera – A Feed From Cloud Mountain a maga tizenkét percével nem egy habosan egyszerű darab, masszív kezdés, meg kell hagyni. Valószínűleg egy kevésbé intenzív elő-előzenekar nélkül jobban ütött volna nálam is a csapat, de még mindig annyira a Leprous hatása alatt voltam, hogy képtelen voltam teljes odaadással figyelni az észak-karolinai srácokat. Pedig ők is odatették magukat elég szépen, és újra elő fogom venni a Comát újrahallgatásra valamikor, de most engem nem kapott el a gépszíj. Nem baj, másokat sokan meg igen, és azért ha legközelebb erre járnak, nem fogom direkt lekésni őket.

Örvendetes tény, hogy pár évenként már visszatérő vendégként köszönthetjük a kanadai mókamestert, Devin Townsendet. Nagyjából hasonló dolgokat tudok most is elmondani, mint amit a 2015-ös koncertjéről leírtam, azzal a különbséggel, hogy a mostani setlist számomra rokonszenvesebb volt. Akadt persze egy-két dal, amikor (számomra) leült a koncert, de szigorúan tényleg csak egy-két tételről beszélek, és ezekről is csak azért, mert Devin mester igencsak szerteágazó tevékenységéből nem vált minden a kedvencemmé – például az utolsó lemeze sem, bár hozzáteszem: egyelőre. Természetesen voltak átfedések a két évvel ezelőtti műsorhoz képest (például Rejoice, Night, March Of The Pozers, Kingdom, Hypedrive), de az agymenések változtak, Lucky Animals helyett Ziltoid Goes Home-ot kaptunk, de a Suicide kellemes meglepetésként ért, amiért meg rengeteg szívecskét tudnék írni, az a Supercrush! műsorba illesztése volt Townsend egyik csúcslemezéről, az Addicted!-ről, még ha el is ökörködte a mellbimbója dörzsölgetésével.

Ami elmaradhatatlan, az Devin sajátos humora, átkötő szövegei és reflektálása okoskodása a napi események kapcsán: jelesül az előző napi Grammy-díjkiosztó Metallica-Lady Gaga közös eseménye és a „mi metal és mi nem" felemlegetése. Meg persze a sok ilyen-olyan ledes csodagitár, illetve a gigantikus fecskefarkú hangszer, ami más nyakában maga lenne a megtestesült idiotizmus, ám Devin derűs kisugárzása bármilyen hasonló túlzást ellensúlyoz. Azon kívül, hogy Townsend teljes mértékben rajzfilmfigura, és semennyire nem komplett fazon, valahogy mégis az ugrott be (bár talán pont ezért), hogy a rockzene John Malkovich-a – hiszen messziről, hunyorogva akár még össze is lehetne téveszteni őket. Mentalitásban pedig biztos van valami közös nevező bennük: egyikük sem százas.

A fények egyébként az ő előadására már bőven megérkeztek, a háttérvásznon pedig az utolsó lemez borítója feszült. Ezeket leszámítva különösebb látványelemeket nem hoztak, meg amúgy sem erről szól itt az egész. A hangzás az előző koncertjüknél jobb volt, de valamilyen rejtélyes oknál fogva a búgó mélyeket részesítették előnyben a keverőpultnál (egész este), amiért azért kár. A kísérőzenészek most is a szokásosat nyújtották, a két szakállas figura Devin kétoldalán tök jópofa, mint mindig. Az együtténeklés az akusztikus Ih-Ah!-nál futott csúcsra a végén, és valahogy szerintem mindenki elhitte, hogy nem csak póz és színház ez, és a kopasz figura is legalább annyira örül nekünk, mint mi neki. Baromira nagy szükség van az ilyen pozitív kisugárzású előadókra, igazi feltöltődés volt az este, remélhetőleg jönnek hamarosan újra hozzánk.