Shock!

Aki esetleg nem kedveli a Europe-ot, talán némi rosszallással fogadja, hogy relatíve sokat foglalkozunk velük, ha éppen történik valami aktualitás. Ez valamennyire jogos is, hiszen a legutóbbi turnéjukról egyenesen három koncertbeszámoló készült, ezután pedig még szegedi fesztiválfellépésükről is megemlékeztünk. Ezt valóban nem tettük meg még talán sose (még a Slayerrel meg a Nevermore-ral kapcsolatban sem rémlik ilyesmi), de hát mit csináljunk, szerkesztőségünk egy része bizony tényleg ennyire szereti a csapatot, és valahogy mindig úgy alakul, hogy lelkesedésünk megmarad, sőt, akár még növekszik is. Most például tessék: baromi jó lett a Bag Of Bones. Ennek alapján – ahogy korábban is – ismét muszájnak tűnt megnézni őket, és előrebocsátom: most sem okoztak csalódást, sőt, egy kimondottan különleges estében lehetett részünk még úgy is, hogy némelyikünknek ez kábé már az ötödik Europe-bulija volt. Kezdjük ott, hogy a buli előtt az Arena kocsmában ücsörögve egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy road kíséretében besétál Mic Michaeli, aki kicsit unottan, de azért készségesen fogadta a sztárfotó-kérelmeket (mert abból még úgy is volt három, hogy összesen kb. tízen voltak bent a pultossal együtt). Aztán még volt egyéb érdekesség is, de azért csak kövessük a kronológiát pontosan, szépen, ahogy érdemes.

Tudvalevő, hogy a Europe is a korán kezdő bandák közé tartozik, ezért kissé meglepődtünk, amikor láttuk, hogy ezúttal előzenekar is lesz, de szerencsére nem egy helyi büntetés, hanem egy „rendes" support, akik az egész turnén ott voltak. A Stonerider egy atlantai zenekar, amely „kicsit" jobban beleborult a hetvenes évekbe, mint a főbanda (pedig körülbelül feleannyi idősek), és ennek megfelelően talán Andor koma kompetenciája lenne, hogy róluk érdemi véleményt fogalmazzon meg. Én mint kibic annyit mondhatok, hogy a rendelkezésükre álló fél órát kellemesen kitöltötték, dalaikról pedig leginkább drogos filmek betétdalai jutottak eszembe, amelyek olyankor csendülnek fel, amikor a lepukkant kégliben körbepásztáz a a kamera és egyenként ráfókuszál a semmirekellő, de mégis szerethető főhősök társaságára, akik éppen belövik magukat. Nem meglepő módon a közönség abszolút pozitívan fogadta a fiatalokat – elvégre aki ma Europe bulira jár, nagy valószínűséggel elfogadta, hogy Tempesték a múltba tekintve újulnak meg. Még azt is el tudom képzelni, hogy személyesen a zenekar választotta ki a Stoneridert – jól tették.

A Europe igen lazára és szemmel láthatólag a szokásosnál kevésbé fegyelmezettre vette a figurát, aminek oka a koncert közepe táján ki is derült: több mint huszonöt éve velük dolgozó fénytechnikusuk születésnapját ünnepelték aznap, akit spontán fel is köszöntöttek a közönség segítségével, de valószínűleg koncert előtt (és után is) fogyott némi itóka a jeles nap kapcsán. Az ünneplés persze nem ment a koncertteljesítmény rovására, bár Horváth „Dreyelands" András barátom szerint kissé érződött, hogy ezúttal nem játszanak annyira jól, még mindig bőven a nagy átlag felett volt, amit előadtak.

Ha már szóba került a fénytechnikus kolléga, érdemes megemlíteni, hogy a látványvilág kimondottan a remekbe szabott Shepherd's Bush koncertvideót idézte (na tessék, kedves rosszallók, erről pont nem írtunk, pedig kellett volna), de ez nem meglepő, hiszen az a felvétel a zenekar számára is etalonként szolgálhat. A műsor természetesen az új anyagra épült, ami szintén szokásos, ezért is érdemes őket mindig megnézni az aktuális turnén, mert öt új számnál sosem adják alább, ezúttal pedig egyenesen hetet (!) kaptunk a műsorban – ezt a kortársak közül egyedül a Mr. Big tudta sikerrel überelni, hiszen ők legutóbb nyolcat toltak. Ami nagyon fontos Europe koncerteken: nyilván egy Superstitioust vagy egy Carrie-t nagyobb ováció fogad, mint egy aktuális tételt, de sosem radikális a különbség – láttam már olyat más bandánál, itt tényleg mindig szereti a nép az új dolgokat is. Meg persze az olyan, kevésbé ismert klasszikusokat is, mint a Girl From Lebanon – ez ugye általában egy Michaeli - Norum intróból bontakozik ki és amikor felcsendül a dallam, mindig nagy az örömködés. Visszatérve a nyitásra, a „Spiritual Beggars-feldolgozás" (Mike Amott büszke lehet rá, hogy John Norum tőle lop), Riches To Rags berobbant, a Not Supposed To Sing The Blues lehengerelt (szerintem zseniális ez a refrén), a Firebox pedig nemcsak progos hangulatával, de látványvilágával is tarolt, köszönhetően a már említett szülinapos munkatársnak.

Sajnos a Start From The Dark és Secret Society lemezeket nélkülöznünk kellett, de már most látszik, hogy a No Stone Unturned és a New Love In Town az új korszakos klasszikusok közé verekedték magukat – méltán – és nem kevésbé kihagyhatatlanná kezd válni a Beast is, ami alaposan megzúzott mindenkit az össznépi „keeeeerríooózás" után. A frissek közül felbukkant még a súlyos Demon Head, a Bag Of Bones, ami stílszerűen a középtájt beiktatott akusztikus blokk után következett, és a már jóval a lemezre kerülés előtt játszott Doghouse is, amiről nekem valahogy mindig a Queen The Hero című száma jut eszembe, valószínűleg azért, mert (a kissé hasonlóan megszólaló főriff mellett) ezen is, azon is érződik a spontán jam-feeling. Ami az akusztikus blokkot illeti, ide még becsempésztek egy új tételt (Drink And A Smile), amit kissé szemtelenség újnak nevezni, lévén pofátlanul Led Zep, de annyira jó, hogy talán még Robert Plant sem haragudna miatta. Ebben a részben a Dreamer is kicsit spontánul hatott, de nyilvánvalóan nem a bekiabálás miatt játszották, hanem a bekiabáló vélhetőleg ráhibázott, hogy az következik – az igazasághoz hozzátartozik azonban, hogy ezt a dalt az Open Your Hearttal cserélgetik, tehát lehetett volna épp az is. Vicces volt még, amikor a lassú számoknál egy nagyobb társaság egy emberként emelt magasba jó néhány A4-es papírra rajzolt szívet – mások okostelefonos öngyújtó-alkalmazást tartottak fel, hát, előbbi legalább aranyos.

Visszagondolva és az átélteket összefoglalva tehát ismét meghatározó élménnyel szolgált a Europe – érdemes volt utazni, rengetet költeni és (szigorúan szerintem!) a pár nappal későbbi, szintén bécsi Steel Panther bulira készülő cimboráknak is érdemes lett volna ezt választani, amennyiben a duplázás nem fér(t) bele. Néhány alapkedvenc persze megint kimaradt (mondjuk a Cherokee nem is hiányzott annyira, igazából csak most esett le, hogy elegánsan kihagyták), de fontosnak tartom, hogy a Europe mer bízni az új lemezeiben és mentes minden egészségtelen nosztalgiától. Bárcsak a többi nagy banda is lenne ilyen bátor, többet járnék az ő koncertjeikre is.

Fotó: Michelle (Metal & Rock Impressions / facebook.com/Metal.Rock.Impressions)