Shock!

Testament és Iron Reagan: ez a kettős már önmagában is erős párosítás, azonban, hogy teljes legyen az öröm, a Barba Negra Trackben tartott eseményhez minden magyar thrash-csapatok legveteránabbika, a Moby Dick is csatlakozott. Ennek eredményeként pedig egy – tiszta játékidőt tekintve – háromórás, kifogástalan thrash-bulit láthatott, aki jegyet váltott vagy a hídról követte az eseményeket.

Érdekes, hogy szinte valamennyi itteni rendezvényen szentel pár gondolatot valamelyik fellépő a hídról potyázók felé, de míg általában rosszalló vagy legalább is pikírt megjegyzések szoktak elhangzani feléjük, addig Tony Foresta kedélyesen üdvözölte az odafent a kerítésre aggatott fekete ponyva miatt igen messziről sasoló maroknyi érdeklődőt. Az Iron Reagantől persze furcsa is lett volna bármilyen egyéb reakció, hiszen többek között a D.R.I. és a korai Anthrax emlőin nevelkedett kvázi all-star hobbiproject semmilyen szempontból sem veszi komolyan önmagát. Ettől még persze piszok jól nyomják a szélvész, pár másodperces vagy maximum egy-két perces crossover alappanelekből építkező muzsikát, de kétségtelen, hogy bulijukhoz rendkívül sokat hozzátett az első pillanatoktól érezhető lazaság.

Egész egyszerűen nem lehetett nem imádni őket, amikor Tony nagyjából tíz perc után közölte, hogy ez volt hat dal, és most jön újabb öt, amiket aztán ujjaival be is mutatott, hogy mindenki tudja, hol is tartunk abban a pár percben, míg ezeket ledarálták. Piszok intenzív volt az egész, ezt a zenét pedig pontosan így is kell játszani. Bő fél órát töltöttek a színpadon, ezalatt vagy tizenöt-húsz tételt ledarálva – a Foresta által közölt „That was 27 Iron Reagan songs!" azért kissé túlzásnak tűnt. A koncertet a kvázi-sláger, egyébiránt zseniális klippel is megtámogatott Miserable Failure, illetve az epikus Your Kid's An Asshole zárta, a maga 12 másodpercével. Önálló klubbulit, de azonnal!

A Moby Dicket kétszer láttam az elmúlt egy hónapban, így túl sok meglepetéssel nem szolgáltak számomra. Bármikor jó azonban látni a Soproni Ászokat, Smiciék ugyanis mindig  kiválóak voltak élőben, és Király Zolit leszámítva hiába vannak túl lassan mindannyian az ötvenen, ez a tekintélyt parancsoló szám egyáltalán nem látszik rajtuk. Ahogy a Rockmaratonon, úgy ezúttal is újabb dalokkal kezdtek (Mennyből az angyal, Durván akár a vulkán), majd jöttek a régi, közönség-kedvenc klasszikusok. Ezúttal a Múló álom ütött talán a legnagyobbat nálam, de az új dalok – Okos világ, Terápia, Valóság – is remekül működtek most is. A Valóságot rendhagyó módon hármasban játszották végig, mivel valamiféle technikai probléma miatt Göbl Gabi cuccán igazítani kellett, de minden jó, ha vége jó, a Happy Endet – leszámítva az első pár másodpercet – már ismét teljes felállásban nyomták le.

A Terápia lemez erejét nem csak az mutatja, hogy dalait koncerteken mindig jól fogadja a közönség, hanem az is, hogy nemrégiben aranylemez-státuszt ért el, a koncertet záró Keresztesvitéz előtt pedig a kiadó nevében Cselőtei Laci adta át az ünnepi korongokat a zenekar, illetve a lemezt feljátszó, és most régi cimboráihoz az ünnepség erejéig ismét csatlakozó Budai Béla részére. A Moby Dick következő nagy dobása október 12-én lesz, amikor a Terápia hivatalos lemezbemutatója mellett Göbl Gábor ötvenedik születésnapját is ünneplik a Hungarica és a Bloody Roots társaságában. Az ilyesminek mindig megadják a módját, úgyhogy ezúttal is monstre, speciális program várható, MD-hívőknek a megjelenés kötelező.

Régen valaki megvuduzhatta a Testamentet, vagy valamiféle átok ülhetett itthoni fellépéseiken, hiszen hosszú éveken keresztül mindig történt valami hatalmas gebasz, ha Eric Peterson és csapata nálunk koncertezett. Hol kontrollból szóltak, hol az eső mosta el őket, de tény, hogy egy Testament-buli esetében különösebb kockázat nélkül lehetett volna komoly összeget tenni arra, hogy lesz valami gikszer. Aztán ezek a vészterhes idők szerencsére szépen elmúltak, és a mostani fellépésük is szinte kifogástalanul ment le. A nyitány persze nem volt az igazi – az első pár másodpercben az éneken és a dobon kívül semmit sem lehetett hallani –, de aztán a hangmérnök intenzíven elkezdte tologatni a potikat, aminek következtében szépen ki is kupálódott a hangzás.

A Testament kétségkívül top-muzsikusokból áll (a Hoglan / DiGiorgio ritmusszekciónál technikailag képzettebbet nehéz lenne találni a műfajban, de ugyanez elmondható Alex Skolnickról is), így esetükben a fent említett technikai háttér minőségét leszámítva a kérdés egy-egy koncert esetében leginkább az, hogy mennyire hajlandók variálni a jól bevált setlisten, illetve túllépnek-e a dalokat kiváló minőségben, ámde kisujjból ledarálva, rutinból zúzáson. Nos, ezúttal mindkét szempontból az átlagnál jobb formát mutattak: Chuck Billyt például rég láttam ennyit mosolyogni, illetve kommunikálni, de láthatóan a többiek is kifejezetten élvezték a zenélést. Mindemellett a kiszámítható kötelezők mellett pár kevésbé nyilvánvaló tétel is bekerült a szettbe. Chuck Billy a Low-t például úgy vezette fel, hogy pár olyan dal is terítékre kerül majd, amit nagyon régen vagy talán még soha nem is játszottak Európában. Bár a hatodik Testament-nagylemez címadója nem feltétlenül ilyen, az utóbbi években viszonylag ritkán került terítékre, így felbukkanásának kifejezetten örültem. Akárcsak a D.N.R. után érkező Eyes Of Wrathnek, vagy a Legions Of The Deadnek a The Gatheringről.

Egyébként nem feltétlenül bizonyult jó húzásnak, hogy első két dalnak dobták be a Brotherhood Of The Snake címadóját és The Pale Kingjét, talán hamarabb felpörgött volna a buli, ha egy nagy klasszikussal kezdenek. Ugyan kifejezetten erős az utolsó lemez, mégis kicsit döcögősen indult így a buli, de a harmadik More Than Meets the Eye-ra már sikerült feltüzelni a közönséget. Itt jött a zenekar valaha írt egyik legjobb dala, a D.N.R., majd a fentebb említett kvázi különlegességek, a koncert második felében pedig a kihagyhatatlan alapvetéseken volt a sor: The Preacher, Into The Pit, Electric Crown, Over The Wall, Disciples Of The Watch, Practice What You Preach, The New Order, majd zárásként Chuck Billy személyes kedvenc címadója, a The Formation Of Damnation.

A pontban fél kilenckor kezdődő bulinak 21:45 körül lett vége, azaz nem használták ki a rendelkezésükre álló teljes másfél órát, de ez így is kompakt egész volt. Ráadásul Billy azt is beígérte, hogy a jövő év eleji headliner turnén sem hagynak ki minket. Egy ilyen formában játszó Testamentet pedig a magam részéről bárhol, bármikor, bármennyiszer újranéznék.