Shock!

Mint szinte minden év, amikor csinálnak valamit, 2022 is az Iron Maiden éve, és a következő speciális turnénak köszönhetően 2023 is az övékének ígérkezik. Ez épp elég apropót szolgáltat hozzá, hogy ezúttal Steve Harrisék kerüljenek terítékre sorozatunkban, ahol mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Ezúttal a nyilvánvaló terjedelmi okok miatt két részre osztottuk az összeállítást. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, az Iron Maiden karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Iron Maiden (1980) // Killers (1981) // The Number Of The Beast (1982) // Piece Of Mind (1983) // Powerslave (1984) // Somewhere In Time (1986) // Seventh Son Of A Seventh Son (1988) // No Prayer For The Dying (1990) // Fear Of The Dark (1992) // The X Factor (1995) // Virtual XI (1998) // Brave New World (2000) // Dance Of Death (2003) // A Matter Of Life And Death (2006) // The Final Frontier (2010) // The Book Of Souls (2015) // Senjutsu (2021)

Draveczki-Ury Ádám

1. Seventh Son Of A Seventh Son
2. Somewhere In Time
3. Powerslave
4. The Number Of The Beast
5. Killers
6. Piece Of Mind
7. Fear Of The Dark
8. No Prayer For The Dying
9. Iron Maiden
10. The Book Of Souls
11. Dance Of Death
12. Brave New World
13. The Final Frontier
14. Senjutsu
15. A Matter Of Life And Death
16. Virtual XI
17. The X Factor

Iron Maiden Az egyszerre kiforratlan és roppant módon kiforrott debüt, ahol még benne volt a pakliban, hogy hosszabb távon egészen más irányt vesz a zenekar. A lemez látszólagos fésületlensége szinte teljes egészében Paul Di'Anno előadásmódjának és hangjának köszönhető, más énektémákkal ezek a dalok is egészen drasztikusan eltérő arcot öltöttek volna. A hangzáson még lehetett volna javítani, a lendület ugyanakkor mindenképpen elsöprő, és fülbeötlő, mennyire „készen" volt már ekkor is a Maiden zenéje. Sosem értettem, miért rühelli Bruce Dickinson ezt az albumot, miközben a folytatást már bevallottan nagyon szereti.

Kedvenc dalok: Remember Tomorrow, Running Free

Killers Minden bizonnyal a teljes karrier egyik legfontosabb állomása, amelyre véglegesen letisztult a Maiden stílusa. Paul persze Paul maradt, de nekem úgy sem volt soha hiányérzetem az itt nyújtott teljesítménye kapcsán, hogy egyébként nyilvánvaló életkori okokból kifolyólag sokkal később érkeztem, és úgy ástam vissza. Ugyanakkor a váltás utólag is maximálisan érthető: a zenei alapok ekkorra egyszerűen túlhaladták Di'Anno adottságait. Dalok szempontjából a Killers gyakorlatilag tökéletes album, minden tekintetben alkalmas volt a még hatalmasabb majdani áttörés megalapozására. Bizonyos nóták már-már meglepő dalszerzési érettségről tesznek tanúbizonyságot, pedig még csak korai huszonéveikben jártak.

Kedvenc dalok: Wrathchild, Murders In The Rue Morgue

The Number Of The Beast Jelzőhalmozás nélkül meglehetősen keveset lehetne mondani minden idők egyik legfontosabb heavy metal lemezéről – amely nemcsak az egyik legfontosabb, hanem az egyik legjobb is egyben. A The Number Of The Beast a tökéletes zenekar tökéletes lemeze volt a legtökéletesebb helyen és időben, negyven évvel később is elementáris erővel hat minden pillanata, és hiába vannak a húzódalok ma is műsoron róla a koncerteken, soha, egyetlen pillanatig sem éreztem úgy, hogy bármelyiket is unnám. A borító pedig már gyerekfejjel is a retinámba égett, annyira jellegzetes volt az utcán látott pólókon, felvarrókon. Nem véletlen, hogy innen eredeztethető a csapat máig kitartó népszerűsége.

Kedvenc dalok: Children Of The Damned, The Prisoner

Piece Of Mind Mai fejjel szinte mulatságos, hogy a maga idejében sokan csalódásként élték meg ezt a lemezt a Number után. Kétségtelenül más megközelítésű anyag, mint közvetlen elődje: súlyosabb, sötétebb, szerteágazóbb, nem adja magát annyira minden momentuma már első hallásra is, ez azonban semmit sem von le az értékeiből. Érdekes megfigyelni azt is, mennyire más dinamikát adott a bandának Nicko McBrain stílusa Clive Burr után. Ez a borító is abszolút megbabonázott kölyökfejjel, és van benne valami a kényszerzubbonyos Eddie-vel meg a gumiszobába besütő napsugarakkal, ami nagyon rímel az anyag általános hangulatára is – ugyanígy a The Trooper kislemez frontképe is teljesen lenyűgözött, ami általános alsósként megvolt kártyanaptáron, miközben a zenekart akkor még nyilván csupán névről ismertem.

Kedvenc dalok: Flight Of Icarus, Die With Your Boots On

Powerslave A Maiden epikus-kosztümös vonalának '80-as évekbeli csúcsra járatása volt ez az album, ahol ráadásul nyomokban már ott figyelt a következő két anyag megadallamos, kissé álomszerű megközelítése is. Az egyiptomi tematika is telitalálat, nem véletlen, hogy vizuálisan is éppen ezt az anyagot örökítették meg a maga teljes valójában a '80-as évek egyik legfantasztikusabb koncertalbumán, a Live After Deathen. Mindig is a Powerslave volt az egyik kedvenc Maiden-lemezem, a hangulata semmihez sem fogható, és ugyan akad rajta egy-két dal, ami annyira nem kiemelkedő mai fejjel, a csúcspontok annyira elementárisak és jelentőségteljesek, hogy bőven egyensúlyban tartják a mérleget.

Kedvenc dalok: 2 Minutes To Midnight, Powerslave

Somewhere In Time Lakott egy jó haverom a székesfehérvári panelházban, ahol a '80-as évek legjavát és a '90-esek elejét leéltem, az ő néhány évvel idősebb bátyjának fala pedig tele volt Maiden-poszterekkel. A szoba látképét egy koncertplakát uralta, a csapat mellé odamontírozott rajzolt, lézerpisztolyos Eddie-vel a Somewhere In Time borítójáról – mondanom sem kell, titokban számtalanszor belopóztunk a szobájába, és nem tudtam levenni a szememet a képről. Évekkel később, amikor megismertem a lemezt, ugyanilyen hipnotikus hatást gyakorolt rám a dalok hangulata is. Ez az anyag és folytatása jelentik az örök kedvenc korszakomat a Maidentől, a sci-fi hangulatú, teljesen letisztult, áramvonalas és szárnyaló témákkal, Adrian Smith melodikus slágereivel. Imádom, és mindig is imádni fogom.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: Wasted Years, Stranger In A Strange Land

Seventh Son Of A Seventh Son Ha csak egy lemezt mondhatok kedvencként az Iron Maidentől, egyértelműen ez lenne az. Pedig amúgy elismerem: ez volt az első albumuk, ahol már nem hoztak magukhoz képest igazi újdonságot, és a korábbi témák óvatos reciklálása is itt indult. A Somewhere In Time irányának lecsiszolt-finomított, további tökéletesítését hozó Seventh Son azonban ezzel együtt is az egyik legvarázslatosabb atmoszférájú metállemez, ami csak valaha megjelent a műfaj történelme során. A borító újfent ikonikus, nem véletlen, hogy még a '90-es évek elején is kint voltak a korabeli plakátok és promós anyagok számos budapesti lemezboltban. Hangzás terén is abszolút etalon ez az anyag.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: Infinite Dreams, Only The Good Die Young

No Prayer For The Dying Ha jóindulatúan szemlélem, puritánabb, nyersebb, szimplább, ha rosszindulattal, dzsungább, fapadosabb, lepusztultabb ez az album a közvetlen elődöknél. Valahol mindkét megközelítésnek van létjogosultsága, hiszen az Adrian Smith távozása után készült No Prayerrel deklaráltan földközelibb, természetesebb vonal felé indultak, ami zeneileg és koncepcionálisan is törvényszerű visszalépést jelentett. Viszont a végeredmény ezzel együtt is jó és szerethető, kimondottan sokat hallgattam tinédzserkoromban, mint ahogy a többit is. A sajátos, csak erre az anyagra jellemző markáns atmoszféra innen sem hiányzik. A hangzást sajnos nem lehet annyira dicsérni, viszont soha nem is éltem meg olyan drámaian rossznak, mint egyesek – simán élvezhető, még azzal együtt is, hogy messze nem olyan színes és dús, mint az előző anyagoknál. A The Assassint vagy a Run Silent Run Deepet ugyanakkor a legpozitívabb attitűddel sem tudom tölteléknél többnek bélyegezni.

Kedvenc dalok: Fates Warning, Hooks In You

Fear Of The Dark Ezzel a lemezzel szerettem meg a bandát, tehát mindig különleges helyet foglal majd el a szívemben, még azzal együtt is, hogy objektíven nézve tudom: ekkorra valójában már lecsengett az Iron Maiden kreatív aranykora. Bruce Dickinson énekteljesítménye például egyértelműen itt a legkevésbé meggyőző az össze vele készült Maiden-album közül, nehezen tudta leplezni, hogy fejben már félig máshol jár. A hangzás viszont egyértelmű előrelépést jelentett a No Prayerhez képest, és ennek is köszönhetően sokkal erőteljesebben, lendületesebben szólnak a dalok. A borongósabb tónus sem állt rosszul nekik, azzal együtt sem, hogy itt már kísértettek a következő körben kiteljesedett hangulati elemek – de ezt ugye akkor még senki sem láthatta előre.

Kedvenc dalok: Afraid To Shoot Strangers, Judas Be My Guide

The X Factor A rocktörténelem alighanem legelhibázottabb – és az első pillanattól fogva teljesen egyértelműen elhibázott – énekescseréjére külön nem térek itt ki, megtettem évekkel ezelőtt a fent linkelt Klasszikushock-cikkben. Bizonyára vannak, akiknél beérett azóta a The X Factor, én azonban huszonhét év távlatából is a Maiden abszolút mélypontjának tartom ezt a lapos és dinamikátlan hangzású, végletesen túlnyújtott, elképesztő mennyiségű jellegtelen tölteléket rejtő lemezt. Senkinek se legyenek illúziói: Blaze Bayley csupán a problémák egyik felét jelentette, a zenei anyag és a produkciós munka is bőven hagyott maga után kívánnivalót ezen az albumon. Még úgy is, hogy itt-ott azért megvillant a korábbi zsenialitás, így például a nyitószámban. De Sign Of The Cross ide vagy oda, összességében nincs mit szépíteni: ez a lemez nem egyszerűen kapufa, hanem óriási mellé volt. Azóta sem értem, hogy nem hallotta Harris és Rod Smallwood, mennyire nem méltó az előzményekhez...

Kedvenc dalok: Sign Of The Cross, Blood On The World's Hands

Virtual XI Egy fokkal napfényesebb, önmagát jobban hallgattató, szerethetőbb folytatás volt ez az anyag a The X Factor után, bár annak egyértelmű hibái megmaradtak: nem volt jó a hangzás, nem volt jó Blaze, végletesen túlhúzták az amúgy sem túl érdekfeszítő dalokat, és így tovább. Összességében ezt azért többet és nagyobb kedvvel tudtam hallgatni a '95-ös lemeznél, de a Bayley-éra másik nagy nótáját, a The Clansmant leszámítva sosem lett belőle kedvenc, és ha kitartanak a hibás döntés mellett, elég egyértelmű, hogy hosszabb távon a teljes eljelentéktelenedés felé vitt volna az út. A legendás e-klubos buli azonban még a lehetetlen körülmények ellenére is jó volt, és színpadi karizmáját, lendületét látva Blaze-t is nagyobb rokonszenvvel szemléltem már utána. Pedig amúgy élőben is nyilvánvaló volt: még csak megközelítőleg sem képes elénekelni Dickinson klasszikus témáit.

Kedvenc dalok: The Educated Fool, The Clansman

Brave New World Mindannyian a világ nyolcadik csodájaként vártuk a megjelenés előtt ezt a lemezt – ehhez képest a végeredmény azért visszafogottabb lett, de a mai napig kedvelem. A Kevin Shirley-féle dobsoundot szoknom kellett, viszont a borító a teljes karrier távlatában is az egyik legjobb, és azon azért nehéz lett volna vitázni, hogy a két Blaze-féle lemezhez képest ugrásszerű színvonal-emelkedést jelentett a Brave New World. Sokat is hallgattam annak idején, bár néhány rétestészta szerzeményből azért simán tudnék húzni pár percet (különös tekintettel a Blood Brothersre meg a The Nomadre), és lehagyható darabok is akadnak itt (a The Mercenary a legnyilvánvalóbb töltelék). Mai fejjel persze szürreális belegondolni, hogy már több idő választja el ezt a lemezt a jelentől, mint a Maiden debütáló albumától, de ennek fényében legalább biztonsággal kijelenthető: a Brave New World összességében azért elég jól öregedett. De elég egyértelmű – és már a megjelenéskor is az volt –, hogy a 2000-től kezdődő sor versenyzői inkább a No Prayerrel meg a Fearrel mérkőznek egy kategóriában, mintsem a korábbiakkal. Az akkori kisstadionos koncerten is jól működtek a nóták, Bruce pedig egészen elementáris csúcsformát hozott, viszont sajnos baromi halk volt az egész.

Kedvenc dalok: The Wicker Man, The Fallen Angel

Dance Of Death Itt lett egyértelmű, hogy a 2000-es évek Maidenje még Dickinson és Smith visszahozatala ellenére sem kíván szakítani a '90-es évek sötétebb, epikus dalok fémjelezte vonalával. Emlékszem, a felvezető Wildest Dreams elsőre nagyon soványnak tűnt, de aztán megbarátkoztam vele, maga az album pedig viszonylag gyorsan magasabbra került nálam a képzeletbeli ranglétrán közvetlen elődjénél. Bár a borító igazi mélypont (azóta sem értem, hogy bólinthattak rá...), és azért itt is akad töltelék, illetve túlhúzott tétel. De összességében ez szerintem egy kimondottan jó korszak volt, a Rainmaker talán a legjobb rövid nótájuk mind közül a 21. században, és a lemezbemutató turnés bulit is hallatlanul élveztem ezekkel a dalokkal a debreceni Főnix Csarnokban, még jobban is, mint a megjelenés előtti kisstadionos best of fesztiválfellépést.

Kedvenc dalok: Rainmaker, Journeyman

A Matter Of Life And Death Az első Maiden-lemez, amiről már én írtam a Shock! hasábjain, és már közvetlenül utána is egyértelmű volt, hogy túlpontoztam – utóbbi már csak azért is érthetetlen ennyi év távlatából, mert a gyengeségeit egyébként a kritikában is tételesen felsoroltam. Arányaiban mindenképp ide került fel a legtöbb indokolatlanul túlnyújtott dal a zenekar történetében, és mindez az album nyers hangzásával, sötét, a borító színvilágára maximálisan rímelő atmoszférájával együtt azt eredményezte, hogy hosszabb távon nem hallgattam annyit, mint két elődjét. A maga csúcspontjaival azért persze az A Matter Of Life And Death sem maradt adós, de mindent egybevetve ezt tartom az újjáalakulás utáni legkevésbé erős nekirugaszkodásuknak.

Kedvenc dalok: The Longest Day, The Legacy

The Final Frontier A 2006-os lemez sötét, tüskés hangulatai után kifejezetten jólesett a kedvenc Maiden-korszakomra is hajazó légiesebb, pozitívabb, sci-fisebb atmoszféra ezen az albumon, bár a Predator-karikatúrává lényegült Eddie-t azóta sem tudom mire vélni. Külcsín tekintetében ez itt bizony a kettes számú karriermélypont a Dance Of Death után... Maga az album nem volt mentes elődeinek túlhajtottságától, viszont itt pont a hosszú dalok sikerültek meggyőzőbbre, talán épp a kalandozósabb-sztorizósabb-epikusabb általános megközelítés miatt. Korrekt album, elvagyok vele, de azért nem kedvenc.

Kedvenc dalok: When The Wild Wind Blows, Starblind

The Book Of Souls Megjelenése előtt papíron minden a 2015-ös lemez ellen szólt nálam: ekkorra úgy éreztem, rövidebb dalokat akarok hallani a Maidentől, nem értettem, minek borulnak bele önmagukba állandóan, miért nem szól már nekik valaki, és így tovább. Aztán megérkezett ez a dupla album, ahol a legrövidebb téma is 4:59 játékidejű, és ehhez képest egyértelműen ezt tartom a legjobbjuknak a visszarendeződés utáni érából. Nehéz lenne megfejteni, mi a The Book Of Souls titka, de annyi bizonyos, hogy a The Final Frontieren megkezdett csapásirányon sikerült még meggyőzőbben, még hangulatosabban, még kreatívabban alkotniuk valamit. Nem állítom persze, hogy hiba nélküli a végeredmény, néhol itt is van, amit rövidítenék, ugyanakkor kedvenc 21. századi epikus Maiden-nótám, a The Red And The Black is itt szerepelt, az Empire Of The Clouds pedig igazi különlegesség volt.

Kedvenc dalok: The Red And The Black, Empire Of The Clouds

Senjutsu Az album, ami a megjelenéskor valami miatt elment mellettem, pedig amúgy összességében nem tudok belekötni, és az idei groupamás koncerten is hallatlanul élveztem a róla elővezetett három dalt. Azóta nagyjából a helyére került – összességében az újkor indokolatlanul túlnyújtottabb Maiden-munkái közé sorolom, bár megvannak a maga pillanatai. Ellenben ismét eljutottam miatta odáig, hogy most megint azt mondom: legközelebb szívesebben vennék egy direktebb, lényegretörőbb, arcbamászóbb albumot tőlük. Ami egyébként akár a legutolsó is lehet, ha azt nézzük, hogy Nicko már elhagyta a hetedik ikszet, a többiek pedig vészesen megközelítik majd, mire esedékes lesz a dolog.

Kedvenc dalok: Stratego, The Writing On The Wall

Bertli Zoli

Az Iron Maidennel szerintem mindenki találkozott már. A mindenkit úgy kell érteni, hogy a mai nagymamák és nagypapák is, valamint a még pelenkában szaladgáló, vagy még nem szaladgáló pucogányok is. Szembejönnek velünk felvarrók, pólók ugyanúgy die-hard fanatikusokon, mint a gyorsdivatot képviselő boltok vásárlóin. A Maiden talán az egyetlen olyan metálcsapat, amelyik a negyven évet meghaladó pályafutása során – khm, szinte – végig az élvonalban tudott maradni, és most kicsit hunyjuk be a szemünket, ha a '90-es évtized második felét tolná valaki elénk.

Na de tényleg, itt van Eddie. Hamarabb találkoztam vele, évekkel hamarabb, mint a zenekar bármelyik számával. Alsós voltam bőven, amikor a nagyokon azt a csúf és számomra tényleg elég ijesztő figurát láttam a suliban. Voltak azok a szimatszatyrok, amik dettó csúnyák voltak számomra, ez utóbbi mit sem változott, na, szóval minden ilyen szütyőn legalább egy Maiden-felvarró díszelgett, de emlékszem olyan srácra is, akinek a cuccai szinte csak Eddie-vel voltak tele. Akkoriban még nem érdekelt a metál, csakhogy az egyik osztálytársam általam már korábban is hivatkozott bátyja az egyik csomagban Vancouverből, nagyapjától megkapta – más jóságokkal egyetemben – a Live After Death bakelitvinylt. (Milyen vicces, hogy csak nálunk bakelit a hanglemez, ami sose volt bakelit.) Nem tudtam elszakadni a borító látványától. És dupla volt. Jó nagyra kinyitható, tele rajzzal, valószerűtlen figurával az elején, lehetetlenül energikus, ellentmondást nem tűrő testtartással. Szó szerint lenyűgözött. Szóval felkerült a Schneider lemezjátszóra, és hallgattuk. Nagyon kemény volt. Nem emlékszem, mi volt az első, ami megtetszett benne, de szerintem semmi.

Aztán jött valamelyik zenei műsor a magyar tévében, a hatalmas színpadkép, a rohangáló énekes, a gigantikus Eddie, talán a 2 Minutes To Midnight, és megtetszett. Innentől fogva kezdett el érdekelni a banda. Lett lemezjátszónk a '80-as évek második felében, és elkezdtem venni olyanokat, amiket akartam lehetett az elérhető boltokban kapni. Így például a Piece Of Mind lemezt. Az nem annyira tetszett. Ma se igazán. Teltek-múltak az évek, jöttek és jöttek elém más zenekarok, elkezdtem jobban belemászni a metálba, és ezzel párhuzamosan Nagy Zoli megint pakkot kapott. Két, múlhatatlanul kellemes emlékeket és órákat ajándékozó album is volt benne: a Somewhere In Time és Seventh Son Of A Seventh Son. Előbbin Eddie annyira menőn mutatott, hogy nem lehetett nem belehallgatni, és hát az akkori ismeretek tükrében hosszú számok, a nyúlós dallamok, a szokatlan hangzás megtette a hatását, ismét megtetszett a csapat. A két lemez azóta is kedvenceim tőlük, és ha Maidenre vágyom, e kettő közül veszem elő valamelyiket, többnyire a Somewhere-t.

Aztán a '90-es évek elején, amikor már lehetett a családnak saját műholdas antennája (Astrára irányítva, az Eutelsat gyík volt), akkor már a Headbangers Ball által frissiben klipekhez is tudtunk jutni. Innen meg irány volt a debreceni Metál Árkád üzlete, ahol akkoriban éppen Lukács Lacitól meg is lehetett venni az új Maiden-kazettát, a No Prayer For The Dyingot. Hiába volt valahogy más a Tailgunner hangzása, Dickinson éneke meg átment amolyan acsarkodósba, kevésbé operázott ezentúl, de ez az egy dal is elég volt ahhoz, na meg az erősödő lemezgyűjtői magatartás, hogy az újdonságot beszerezzem. Tetszett az album végig akkoriban, sokat hallgattam, a mai napig tetszik. Nem igazán érdekelt, hogy új gitáros van rajta, a szólókat akkoriban sem tudtam megjegyezni, ma sem igazán, érdekes módon a Maiden-fiúk gitározása számomra egy nagy katyvasz, és ha a fejem fölé lógatnának egy Kirovets traktort egy szál damilon, mellé egy zsilettpengével, akkor se tudnék felidézni egy árva hangot vagy dallamot sem belőlük. Mindmáig nem tudom megkülönböztetni a három szólista játékát, pedig vonzódom a szólózós zenékhez, szóval ez van, mondhatjuk úgy is, hogy az Iron Maiden számomra a monumentalitás és a dallamok egészséges keveréke miatt létezik.

A Fear Of The Darknál viszont megtört a varázs, elvesztettem érdeklődésem a zenekar iránt. Meguntam a hangzást, meguntam a kotyogó és trappoló basszust, meguntam Dickinson éneklését. Amilyen alacsonyra esett az arousal-szintem a Maiden világa iránt, nem csoda, hogy a meglehetősen, hogy is mondjam csak, hagyománytisztelő megjelenésű és hangjában egy főiskolás musical-mellékszereplő karaktert rejtegető Blaze Bailey-vel meghekkelt Vasszűz annyira se hozott lázba, hogy bármilyen erőfeszítést tegyek akár visszamenőleg is a két vérszegény próbálkozás iránt. Akkor honnan tudom, hogy vérszegény? Elég volt belehallgatni annak idején, és biztos, ami biztos, most is.

Jó volt látni, hallani, hogy Bruce visszatért, és hogy Adrian is visszatért. Jó volt megnézni őket a Főnixben, jó volt a hangulat, aranyosak voltak a turné elejét kísérő bakik. A színpadi jelenlét erős volt, az energia egyértelmű, és mind a mai napig, ha megnézek egy felvételt, vitathatatlan az Iron Maiden aurájának erőssége. Bár az utóbbi lemezek tartalmilag nem azt hozzák, ami engem lekötne hosszabb távon, annál inkább egyértelmű, hogy a Maiden úgy építi saját szobrát, hogy az örökség fénye nem sápad meg, a bevonat a legnemesebb anyagból készül, és mindmáig úgy formálódik, hogy mégis felismerhető minden irányból, mással nem téveszthető össze. Nem megyünk sokszor együtt teniszezni, nem járunk össze folyton szalonnát sütni, de ha nem lennél, hiányoznál. Kell, hogy itt legyél nekünk.

És még valami. Az mennyire elképesztően menő dolog, hogy míg más zenekarok, legyenek bármekkora hírességek is, valamilyen légitársasággal érkeznek a koncert helyszínére. Ezzel szemben az Iron Maidennek van egy saját Ed Force One-ja. Amit a zenekar énekese vezet. És míg más turnécsapatot mindenféle szolgáltatók diszponálnak ából bébe, Bruce csak annyit mond: gyertek, szálljatok be!

Cseke Feri

1. Killers (10/10)
2. Somewhere In Time (10/10)
3. Seventh Son Of A Seventh Son (10/10)
4. Piece Of Mind (10/10)
5. The Number Of The Beast (10/10)
6. Iron Maiden (10/10)
7. Powerslave (10/10)
8. No Prayer For The Dying (9/10)
9. Fear Of The Dark (9/10)
10. The Book Of Souls (8.5/10)
11. Dance Of Death (8/10)
12. Brave New World (8/10)
13. Senjutsu (8/10)
14. The X-Factor (8/10)
15. The Final Frontier (8/10)
16. A Matter Of Life And Death (7/10)
17. Virtual XI (6/10)

Iron Maiden Akármennyire szarul szól és bármennyire is kiforratlan Paul Di'Anno éneke, az első Iron Maiden-lemez az egyik legerősebb bemutatkozás volt a műfajon belül. Spontaneitás, kirobbanó energia és punkos attitűd jellemzi a dalokat, ugyanakkor már itt is felbukkant az epikus, terjengősebb oldal is, ami a későbbiekben annyira jellemző lett erre a csapatra. Nem volt valami jó ötlet ennyire kásás/demós megszólalásban rögzíteni ezt az anyagot, hisz valóságos kincsesbányára akadhat az, aki egyszer is belekóstol ebbe a potenciáltól fűtött dalgyűjteménybe, de valószínű, hogy akkoriban csak ennyire volt keret. Ráadásul az összkép egy meglehetősen összeszokott és kiforrott csapatot mutat, ami nem meglepő hisz nem kevés időt töltöttek együtt az undergroundban az első lemezszerződésig. Steve Harris későbbi, védjegyszerű basszushangzása itt még csupán cincogás itt, de játéka és dalszerzői fortélyai már azonnal felismerhetőek. Clive Burr dobjait is sikerült úgy belőni, hogy még ebben a formában is átütő legyen a tehetsége és organikus soundja (halld: Running Free).

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Phantom Of The Opera, Charlotte The Harlot, Remember Tomorrow, Strange World + az összes többi

Killers S lőn megvilágosodás: a zeneipari nagy emberek is megszimatolták a csapatban rejlő óriási potenciált, s ennek következményeként a második fejezetet már egy utólag is abszolút vállalható csomagolásban tálalták. A lemezcímre utalva a Martin Birch-féle hangzás valóban gyilkos, a borító és a szerzemények szintúgy. Di'Anno hangját, meg úgy általában az egész produkciót olyan harmonikusan összefésülték, hogy talán ez az anyag hallgattatja magát a legjobban. Clive pergőit, cinjeit és tamjait még mai füllel is hitetlenkedve hallgatom, nem beszélve a lélegző gitárhangzásról, ami annak ellenére, hogy súlyos, egyszerre légies és könnyed is, mintha csak vattával simogatnák a füleidet. A Dennis Strattont váltó Adrian Smith Les Pauljának és Dave Murray ekkor még gyakrabban használt SG szériás Gibsonjának köszönhetően sokkal testesebb a gitársound, mint a későbbi, vékonyabb stratós keveréseknél, azonban az utánozhatatlan Maiden-sound alapjait már itt sikerült kialakítaniuk. A bemutatkozásnál is szép számmal alkalmazott, szintén védjegyszerű terces gitárharmóniák itt már tökéletesre fejlesztve köszönnek vissza. Ezt a fajta törekvést persze nem náluk lehetett hallani először, hiszen korábban már a Wishbone Ash, a Thin Lizzy, a Judas Priest és a Boston is gyakran alkalmazta őket, miután a Beatles '65-ös lemezén először szembesültek vele a nagyközönséggel egyetemben, azonban Harrisék mégis saját stílust teremtettek maguknak még ezen a területen is. Ha örök kedvenc Maiden-lemezt kellene megjelölni – s mivel nagyon nehéz a választás –, valószínűleg ezt választanám valamelyik másikkal holtversenyben. A sok váratlan ritmus- és hangnemváltás, s legfőképp hangulata miatt mindenképpen ez az egyik legötletesebb anyaguk, és különösen tetszik benne, hogy nem elcsépelt slágerek sorakoznak rajta.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

The Number Of The Beast Elpufogtathatnám a szokásos kliséket az egyetemes fémzene egyik legnagyobb hatású lemezéről, de annak mi értelme lenne, még hogyha igaz is? Maradjunk inkább a szubjektív ítéleteknél. Bruce Dickinson érkezésével minden területen minőségi váltás történt a zenekarban: rátermettségben és énekesi kvalitásaiban is felsőbb ligát képviselt elődjénél, és gondolom, csapatmunkában is számítani lehetett rá. Az énekes nemcsak zeneileg növelte a nívót, de megjelenésével, frontemberi mivoltával is csak húzta a csapatot, nem beszélve a generációs hatásairól. Lóhajával, szegecses bőr csuklópántjával a műfaj egyik legnagyobb zászlóvivője lett, és a közönség nagy része el is fogadta ezt. Bár sokan a mai napig támadják „gyűlölöd-vagy-szereted" típusú, áriázó énekstílusát, az mindenképpen mellette szól, hogy vele, a gigaturnékkal és az ördögi körítéssel gyakorlatilag rakétaként kezdett el felfelé ívelni a banda karrierje. Ráadásul a vele készült lemezek közül magasan a Number szól a legjobban... (Clive Burr egy Atyaúristen). Derek Riggs Eddie-illusztrációja a fehér szemű ördögpofával is fenomenális, és hát micsoda nóták vannak már rajta?! Ezerpontos mestermű!

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: 22 Acacia Avenue, Children Of The Damned, The Prisoner, Hallowed Be Thy Name + az összes többi

Piece Of Mind A Clive Burrt váltó Nicko McBrain dobos csatlakozásával itt alakult ki a legsikeresebbnek mondható felállás, a lemezen pedig – elődjéhez hasonlóan – egy perc üresjárat sincs. Harrisék csak úgy öntögetik a hallgatóra a mega-giga nótákat, a két gitáros pedig – különösen Adrian Smith – egyre kerekebb, kidolgozottabb szólókat ereget. Itt hallható két óriási kedvenc nótám is, a Revelations és a Frank Herbert Dűnéjét megzenésítő To Tame A Land. Utóbbi progos dalszerkezetével és nem evilági hangulatával már első alkalommal is totálisan elvarázsolt, Dickinson pedig őrület, hogy mit énekel benne, nem csoda, hogy ritkán szokták koncerten előszedni. A borítók grafikájáért felelős Derek Riggs visszatérő Eddie karaktere is az egyik legemlékezetesebb, amit valaha alkotott, elég csak rápillantani, és már el is indul a magnó a fejedben. A keverés viszont elég nagy visszalépés az előző, dinamikusabb megszólalásokhoz képest. A túlhúzott kontúrok miatt elveszett a zene alja, eltűntek a mélyek. A Killers és a Number lélegző természetességét valahova nagyon eltűntették, de nem szeretném mindezt a frissen érkezett, pazar teljesítményt nyújtó Nicko nyakába varrni, mert nem ő tehet róla.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: To Tame A Land, Revelations, Where Eagles Dare, Flight Of Icarus + az összes többi

Powerslave Produkciós szempontból a Powerslave-en sikerült kiküszöbölni a hangzásbeli hiányosságokat, és szerintem ez az a lemez, ami talán a „legmaidenesebben″ szól. Itt jön át legjobban az, ahogyan a csapat élőben is megszólal, és mindez itt már annyira összekeverhetetlenül Iron Maiden, hogy már a lemezt nyitó Aces High kezdőhangjainál is bárki rávághatja: ezek csakis Steve Harrisék lehetnek. Az egyiptomi tematikára felhúzott koncepció esetükben pedig alapból garancia a sikerre. Az ezt követő monstre turnét megörökítő, szintén egyiptomi díszletek köré csomagolt, rongyosra nézett és hallgatott Live After Death koncertvideón pedig kábé minden bizonyíték ott van arra, hogy mitől is lett ez a zenekar a kategóriája egyik legnagyobb szupersztárja. 1982 óta nagyjából azonos dramaturgia alapján állítják össze a számsorrendet is, így ebben a tekintetben a Powerslave sem különbözik elődjeitől: itt is a végére került a nagy lélegzetű, Coleridge regényére alapozott, majd 14 perces epikus tétel a Rime Of The Ancient Mariner képében, ami a klasszikus éra leghosszabb szerzeménye is egyben. Terjengőssége ellenére is szerepelt a koncertprogramban, és még így is a műsor egyik leghatalmasabb momentuma volt. Emlékszem, hogy szinte végtelenítve játszottuk újra és újra a Live After Death-verziót: a sötét, rejtélyes ködbe burkolózó, tengeren hánykolódó hajó fájának nyikorgásai, Dickinson sejtelmes mondókája és a füstben pózóló, hangerőpotikkal játszadozó, hegedűhangokat imitáló gitárosok látványa lenyűgöző volt. Addig még soha nem hallottam ennyire misztikus zenei aláfestést senkitől, mint amilyet a dal középrészében elkövettek.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Flash Of The Blade, Rime Of The Ancient Mariner, Aces High, Powerslave + az összes többi

Somewhere In Time Az abszolút kedvenc a dickinsonos érából. A többivel ellentétben ezt valamiért egy picit sem tudtam megunni, pedig a keverése az egyik legrosszabb az összes közül. Bruce nem ok nélkül ostorozta anno: a gitárszintetizátorok eltúlzott arányai kiöltek minden életet és súlyt a gitárokból, hiába vannak itt a Humbuckerekkel kiszerelt Fenderek és Jacksonok, karakteres hangjuk elvész az agyonvisszhangosított és felhabosított masszában. Ha a legkorábbi dalokra azt írtam, hogy nem volt jó ötlet úgy lemezre venni őket, ezeket egyenesen hiba volt ebben a formában rögzíteni, de persze van azért öröm is az ürömben, mert így legalább a '80-as évek korszelleme köszön vissza a produkcióból. Dave Murray itt már nem igazán akart kimozdulni a komfortzónájából, és többnyire ugyanazokat az önismétlő köröket ismételgette, Adrian viszont elkezdte megírni a legkarakteresebb szólóit, és jócskán kivette a részét a dalszerzésből is. S míg Harris hozta a kiszámítható – de ekkor még zseni – paneleit, Adriannek és Bruce-nak mindig sikerült valami frissességet is becsempészni a szerzemények közé. Óriási lemez, a sci-fi-koncepció pedig hab a tortán.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Seventh Son Of A Seventh Son Nekem a Seventh Son volt a belépőm a Maiden világába, pontosabban a Can I Play With Madness című nóta, melynek refrénjét a hasonló zenékre fogékony osztálytársammal üvöltöttük az órák közötti szünetekben az iskola folyosóján. Osztálytársaink/tanáraink valószínűleg azóta sem sejtik, hogy nekünk ott, akkor mi a franc bajunk volt, meg hogy mit élveztünk benne, de minket ez nem igazán érdekelt. A lemezt is e nóta hatására szereztem be (kazettán), és innentől kezdve nem volt megállás... A Maiden örök szerelem lett. Ezt az albumot egyébként valami nagyon egyedien misztikus atmoszféra lengi körül, pedig tulajdonképpen ezúttal is önmagukat ismételték, hiszen zeneileg/szerkezetileg szinte ugyanaz történik, mint négy-öt kanyarral előrébb, mégis, ha meghallod valahol akármelyik dalt, egyből rávágod, hogy a Seventh Sonról való. Bajban lennék, ha favoritot kellene kiválasztani innen, hisz óriási mindegyik dal egytől-egyig. Objektíven nézve talán a The Evil That Men Do az a tétel, amire kábé senki sem tudna rosszat mondani... elég csak meghallgatni Damian Wilsonék (Maiden United) akusztikus átiratát, ahol kegyetlenül átüt tömény zsenialitása.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

No Prayer For The Dying Dobálózzunk a klisékkel: a lemez, ami csalódást okozott a legtöbb ősrajongónak, az addigi mesterművek után. Ebben persze van is valami igazság, hisz Adrian távozásával sajnos magával vitte a lelket is a zenekarból, s ebből még jócskán el is vett Dickinson rekesztősre vett stílusa – a fapadosabb hangzásról nem is beszélve (leszámítva Nicko dobjait, mert azok rendben vannak). Ugyanakkor a dalok önmagukban véve nem is olyan rosszak, mint amennyire szokás őket leköpködni. Legjobban persze Smith zeneisége és Bruce dallamosabb hozzáállása hiányzik, de nekem ennek ellenére is nagyon tetszik, amit hallok: az idő szépen megérlelte, még ha nem is olyan tökéletesre, mint elődeit, és az atmoszférája pedig nagyon egyedi. A Smithet váltó Janick Gersnek ugyan akadnak ügyes villantásai (közel sem annyi, mint Bruce akkor aktuális szólólemezén, a Tattooed Millionaire-en), de dallamformálása, s főleg dalszerzési képessége messze nem ér fel elődjéhez. Későbbi, egyre flegmább, sumákolós-parasztvakítós koncertteljesítményét meg inkább jobb nem is firtatni. Bár persze trehánysága ellenére is szeretjük őt, mert hatalmas showman és ugye „Janick rules". Kedvenceket innen azért már könnyebben emelek ki: a nyitó hármas például abszolút okés, ahogy a még Smithhez köthető Hooks In You is, valamint a ritmusváltásokkal tűzdelt The Assassin is nagy favorit.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: No Prayer For The Dying, Holy Smoke, Tailgunner, Hooks In You, The Assassin, Mother Russia

Fear Of The Dark A Fear volt az első olyan lemez, ahol már nem voltak extra elvárásaim, csak szimpla minőségi és színvonalas Vasszűz-dalokat szerettem volna hallani. Ezeket többnyire meg is kaptam, bár Adrian zeneisége továbbra is hiányzott. Gers stílusát pedig valamiért azóta sem sikerült megkedvelnem, de Dickinson legalább visszacsempészett némi dallamot a rekesztések közé, s ez mindenképp jól esett a No Prayer után. A lemez autentikusra belőtt megszólalása persze már a '90-es évek elején is ódivatúnak tűnt, amit mai fejjel is így gondolok, egy kis frissítés és modernizálás nem hiszem, hogy ártott volna a Maiden-soundnak. Például milyen jó lenne, ha legalább a gitárok úgy dörrennének meg, mint mondjuk a kortárs Mercyful Fate ekkori In The Shadows lemezén, Dickinson ezt követő szólóalbumáról (Balls To Picasso) már nem is beszélve, de hát ugye amíg Steve Harris a kapitány, ilyesmiről szó sem lehet. Nem csoda, hogy Bruce-nak elege lett a helyben totyogásból és az önfejűségből, így be is adta a felmondását. Az utolsónak felcsendülő címadó dal epilógusában mintha csak megerősítené ebbéli szándékát: „I am the man who walks alone". A lemez egyik legérdekesebb momentuma is az énekeshez kötődik, ahogyan a Fear Is The Key középrészében eljátszogat a hangjával, és felidézi egyik legnagyobb hatása, Ian Gillan egyedi stílusát és frazírjait, mindenképp említésre méltó.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Afraid To Shoot Strangers, Fear Of The Dark, Wasting Love, Be Quick Or Be Dead, Childhood's End, Judas Be My Guide, The Fugitive

The X Factor Akárhogy szépítjük és csavarjuk a dolgot, a Dickinsont váltó Blaze Bayley-vel bemutatkozó Iron Maiden nem volt nyerő alakítás, ezt utólag talán még maga Steve Harris is elismeri. Engem szó szerint felbosszantott, amikor először szembesültem az The X Factorral és az új énekes akkori énekteljesítményével, ugyanakkor a zenei anyag még a mai napig is vállalható (ha leszámítjuk az egyre ódivatúbb hangzást). Ráadásul a klasszikus éra utáni Maiden egyik leghatalmasabb nótájával indul az album (Sign Of The Cross), amelyben még Blaze éneke is tetszik, annyira zseni az egész. Nem tudom, mit érezhetett Harris, amikor szembesült Bruce megújult Balls To Picassójával, de gyanítom, hogy túl nagy hatással nem volt rá. Rám viszont annál inkább: az az album valami fantasztikusan szól, a szerzemények meg abszolút kedvencek a mai napig. Korszerűsége mellett a Bayley-vel kiálló Maiden annyira elavult és maradi hatást keltett, mint egy útszéli romos kastély, melyet teljes egészében fel kellett volna újítani. Az idő persze a The X Factort is megszépítette, akad rajta elég sok szerethető momentum, de a sokszor hamisan és önmagát túlvállalva éneklő (The Unbeliever) Blaze bevétele akkor is hiba volt. A Fortunes Of War óóózós refrénjének ismételgetéseit még ők sem gondolhatták komolyan, a Blood On The World's Hands verzéi viszont nagyon jók, ami egyben azt is bizonyítja, hogy Blaze leginkább a magasakban erős, a mélyek és a középtartomány mindig egy kicsit hamiskásan jön ki neki. A maszatoló, tompa és dinamikátlan gitárokról persze jobb, ha inkább nem is beszélünk.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Sign Of The Cross, The Aftermath, Look For The Truth, Lord Of The Flies, Blood On The World's Hands

Virtual XI Amikor ránézek a The X Factor dalcímeire, kivétel nélkül mindegyiknél bekattannak a dallamok is a fejemben, a Virtual XI-ről viszont ez már nem mondható el (kivétel Futureal). Az ilyesmi akár jelentheti azt is, hogy itt valami nem kóser. És hát huszonnégy év távlatából már nem is annyira nehéz megállapítani: a csapat tizenegyedik lemeze sok tekintetben jelent mélypontot. Az izgalmi faktor kábé a nullával egyenlő, a korábban ezerszer hallott fordulatok lebutított ismételgetése is halál unalmas így, hogy nincsenek olyan témák, amelyekbe kapaszkodni lehetne. A végtelenített, ökölrázós refrén mantrázások meg egyenesen cikik már ebben a formában. Az ilyesmikből kifolyólag Blaze-nek mindenképpen mennie kellett. Dickinson eközben pedig úgy rátalált a saját útjára, hogy az én figyelmemet is totálisan elvonta a Maidenről.

Pontszám: 6

Kedvenc dalok: Futureal, The Clansman

Brave New World Dickinson Balls / Accident Of Birth / The Chemical Wedding mesterhármasa szabályosan lesöpörte nálam az asztalról a Blaze-zel erőlködő Maident, ugyanakkor sejtettem, hogy Bruce és Smith ezredfordulóra bekövetkezett visszatérése sem fog túlságosan nagy változásokat eszközölni a bandában, és ugyanúgy a főnök konzervatív elképzelései szerint folytatódik majd a történet. A végeredmény persze még így is kategóriákkal jobb lett, mint az előző fejezetnél. Bruce végre ismét dallamokat énekel, a szintén csatasorba álló Adrian pedig visszahozta a lelket, ami rögtön a nyitó The Wicker Man szólójában és fikcsijében testet ölt. Vannak persze túlkapások itt is: a The Nomad indokolatlanul túlnyújtott hangszeres betétei például baromi feleslegesek, holott a frontember hangja valósággal szárnyal benne. Bruce annyira összeszedte magát a No Prayer és a Fear óta, hogy még az egyébként uncsi közönségénekeltetős témákat is meg tudom bocsátani neki.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: The Wicker Man, Blood Brothers, Out Of The Silent Planet, Brave New World

Dance Of Death A leosztás és a minőség szinte ugyanaz, mint az előző anyagnál. A dalok jók, tipikus Maiden-stílusjegyekkel bírnak, s amelyekre büszkék lehetnek sok mindent megtapasztalt alkotóik. Változatlanul Dickinson szirénázó melódiái tetszenek a legjobban itt is, ellenben a címadóban hallható gyerekes Harris-megoldások már nagyon erőltetettnek tűnnek, mondjuk az énekes korszerűbb szólócuccainak ismeretében. Az ilyesmik mellett a hihetetlenül igénytelen borítót sem vagyok képes megbocsátani nekik, amit a teljes karrier legbotrányosabb momentumaként is nyugodtan feljegyezhetnénk.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: No More Lies, Face In The Sand, Rainmaker, Paschendale, Montségur, New Frontier

A Matter Of Life And Death A zenekar mindig is erős volt a progos, terjengős dalokban, ez a lemez pedig nagyrészt ilyen jellegű szerzeményeket tartalmaz. A lényeg viszont az, hogy az itt hallható tételek közel sem ragadnak úgy, s hosszútávon sem maradnak olyan tartósak, mint a klasszikus, nagy eposzok. Slágereket és koncertfavoritokat sem könnyen lehet itt találni, de szerencsére Dickinson azért mindig a legjobbkor menti meg az ügyet parádés refrénjeivel, még hogyha zeneileg sokszor izgalommentes is a dolog. Mikor újrahallgattam, meg is lepődtem egy picit, hogy milyen sok mindent elfelejtettem róla. Az anyag egyértelműen legerősebb pillanata az énekes eszement magasaiban és az őt támogató folkos gitárharmóniákban erős For The Greater Good Of God. Ehhez hasonló momentum kellett volna több. Az pedig egyértelmű, hogy Bruce-nak messze nem áll annyira jól a rekesztés, mint mondjuk Russell Allennek vagy Brian Johnsonnak. Jól tette, hogy amióta visszatért a csapatba, ismét a vibrátóra és a torokból kiénekelt, nagyívű énektémákra koncentrált.

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: For The Greater Good Of God, The Longest Day

The Final Frontier Talán ez az egyetlen Maiden-lemez, amelynél Harris valamennyire meggyőzhető volt, és nyitottabban viszonyult a változtatások, a modernebb dolgok felé. Itt-ott fellelhetők olyan pillanatok is, melyek nem annyira tipikus Maiden-fogások, de persze annyira azért nem mozdultak ki a komfortzónájukból. A Coming Home például nyugodtan szerepelhetne az énekes bármelyik szólólemezén is, aki az évek múlásával mintha egyre csak jobb és jobb teljesítményt nyújtana: a The Talismanban is már megint akkorát énekel, hogy csak kapkodom a fejem. A dalok viszont annyira nem lettek itt erősek és időtállók, mint mondjuk az első két újkori dickinsonos albumnál, azonban a címadó refrénje azért még mindig óriásit üt, akárhányszor is újra hallgatom.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Satellite 15... The Final Frontier, The Alchemist, Coming Home, The Talisman

The Book Of Souls Ha eltekintünk attól, hogy az itt hallott dalok soha nem fogják elérni azt a nívót, mint a klasszikusok vagy Bruce utóbbi szólólemezei, a The Book Of Soulsra nem nagyon panaszkodhatunk, hisz a zenekar itt is nagyon jó formáját hozza. A legnagyobb lélegzetű tételeket (The Red And The Black, Empire Of The Clouds) viszont eléggé fantáziátlanul és feleslegesen nyújtogatják tíz perc fölé. Nem igazán értem, hogy ilyesmire mi szükség volt, hiszen ha nincs fogós/ötletes téma, akkor ez csak elvesz egy alapvetően jó dal értékéből. Mindezek ellenére még így is az egyik legerősebb újkori Maiden-korong lett a Book, és a borítója is végre kinéz valahogy az egyre gagyibb színvonal után.

Pontszám: 8,5

Kedvenc dalok: The Book Of Souls, Empire Of The Clouds, When The River Runs Deep, If Eternity Should Fail, The Red And The Black, Speed Of Light

Senjutsu A Senjutsunál is folytatódik a bevált recept szerinti tendencia: világmegváltásról már szó sincs, csupán örömzene, saját szórakoztatás és a rajongók éhségének a csillapítása állhat a vállalkozás mögött. Totális biztonsági játékról szól a történet, ami az életművükhöz viszonyítva is közepesen erős dalokból áll, melyek bőven a kellemes szórakoztatás határán belül mozognak. Az olyan vén rókáktól, mint ők, még a legelvetemültebb Maiden-rajongók sem várhatnak ennél többet.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Hell On Earth, The Parchment, Death Of The Celts, Stratego, The Time Machine

1. The Number Of The Beast
2. Killers
3. Somewhere In Time
4. Seventh Son Of A Seventh Son
5. Fear Of The Dark
6. Piece Of Mind
7. Purgatory (single)
8. No Prayer For The Dying
9. The Trooper (single)
10. Can I Play With Madness (single)

Top 20 dal

1. To Tame A Land
2. Alexander The Great
3. Revelations
4. Murders In The Rue Morgue
5. The Evil That Men Do
6. Deja-Vu
7. Wrathchild
8. The Loneliness Of The Long Distance Runner
9. Sea Of Madness
10. Can I Play With Madness
11. Purgatory
12. The Phantom Of The Opera
13. 22 Acacia Avenue
14. The Clairvoyant
15. Children Of The Damned
16. Prodigal Son
17. Rime Of The Ancient Mariner
18. Infinite Dreams
19. Stranger In A Strange Land
20. The Prisoner

Kiss Gábor

Az első hét Maiden közmegegyezéses klasszikus, azt hiszem, ez nem lehet vita tárgya egy olyan oldalon, ami a metálzenéket állítja középpontba. Mind a Paul DiAnnóval készült, stílusteremtő debüt, illetve Killers, mind pedig a zenekart újradefiniáló The Number Of The Beast olyan anyagok, amik a teljes szcénára máig tartó hatással bírtak, és amiknek nyomán ezrével alakultak/alakulnak a Harrisék által anno ösztönből összerakott mixet leutánozni vágyó vagy – kissé kevésbé rosszindulatúan fogalmazva – fő inspirációként használó retro bandák. Ráadásul a Maiden esetében a folytatás még hosszú éveken keresztül hozta ugyanazt a magas színvonalat, sőt, sikerült feljebb is tornászniuk a lécet. Minden rajongónak más és más persze a kedvence tőlük: sokan esküsznek a Powerslave-re, hatalmas tábora van a Seventh Sonnak és a talán legmelodikusabb énekdallamokat szállító lemezüknek, a Somewhere in Time-nak is, de tuti, hogy bármelyik is legyen ezek közül a kedvenced, kötve hiszem, hogy bármelyik klasszikus anyagot elintéznéd annyival, hogy „ez szar."

Tehát míg a nagy kortársaknak, a Judas Priestnek vagy a Saxonnak időről időre akadtak megosztóbb vagy akár kevésbé erős lemezei, a Maiden tényleg nem tudott hibázni az első tíz évben. Mégis, ha csak egyetlen LP-t választhatnék tőlük ebből az érából, az egyértelműen a Somewhere in Time lenne, így külön öröm számomra, hogy a jövő évi turné a friss dalok mellett erre az anyagra fog koncentrálni. Minden pillanatát imádom ugyanis, elsőtől az utolsóig. A Caught Somewhere In Time tökéletesen adja meg az alaphangot, utána pedig jön a Maiden legnagyobb AOR-izmusa, a Wasted Years, kitörölhetetlen refrénjével és hihetetlen fogósságával. Innentől meg sorjáznak a jobbnál jobb, a csapat dallamérzékét csúcsra járató, az utóbbi évtizedekben mégis sajnálatosan hanyagolt olyan remekművek, mint a Sea Of Madness, a The Loneliness Of The Long Distance Runner vagy a Stranger In A Strange Land. Remélem, ezek is bekerülnek majd a turnéprogramba, bár persze annak örülnék a legjobban, ha egy az egyben eljátszanák a tán legjobb eposzukkal, az Alexander The Greattel záruló lemezt.

Két évvel később aztán a No Prayer For The Dyingon ott volt még hatalmas kedvencem a Dickinson-szólószerzemény Bring Your Daughter... To The Slaughter, a Fear Of The Dark címadója pedig az a dal, amivel a mainstream még ma is azonosítja a csapatot, de ezeken a lemezeken azért már érezni lehetett némi megfáradást. Ennek ellenére rendszeresen előveszem őket, hiszen ne felejtsük el, hogy nekik köszönhetjük a Tailgunnert, a teljesen valószerűtlen klippel bíró Holy Smoke-ot, a Mother Russiát, a Be Quick Or Be Deadet és az Afraid To Shoot Strangerst is.

Mint a fenti sorokból kiderül, az évek során elvégeztem tehát a házi feladatomat, és visszaástam a diszkográfia elejére, a Maiden-sztori számomra azonban csak jóval később, már a hőskor után kezdődött: 13 voltam, mikor megjelent a The X Factor, és ekkor még nagyjából fogalmam sem volt sem a zenekarról, sem pedig arról, miért fikázza őket, illetve az új anyagukat kábé mindenki. Mindössze pár videójukat ismertem korábbról, Blaze Bayley és a csapat így totál tiszta lappal indult nálam, és ezzel a monumentális, sötét cuccal, meg a Man On The Edge klipjével azonnal meg is vettek. Később persze megértettem, hogy a régi fanok miért voltak úgy kibukva, de ettől még a The X Factor tele van iszonyatosan jó dalokkal, és saját keretein belül Blaze is remekül énekel rajta. A szuper sötét, monumentális nyitány Sign Of The Cross, a Blood On The World's Hands, a Judgement Of Heaven, a Fortunes Of War vagy a már említett sláger, a Man On The Edge hatalmas kedvenceim, a The X Factor pedig a mai napig ott figyel a legtöbbet hallgatott Maiden-lemezeim élbolyában. Ha valami csoda folytán egyszer lenne egy hozzá kapcsolódó, tematikus turné, egy percig sem haboznék a jegyvásárlással.

Sokan a Virtual XI-t tartják a diszkográfia mélypontjának, én azonban a néhol tényleg látványos ötlettelensége és az egyértelmű színvonalesés ellenére is elvoltam vele, a Brave New Worldöt viszont valamiért megjelenésének pillanatától utáltam. Természetesen nem Bruce Dickinson visszatérése miatt, hiszen egyaránt bírtam a poposabb és a keményebb szólócuccait is, az anyazenekarban elkövetett munkásságáról nem is beszélve, ez a lemez viszont mégsem működött nálam. A Blood Brotherst a valaha írt legrosszabb daluknak tartom, a The Nomadet is ki nem állhatom, és a gigasláger The Wicker Mant sem tudtam különösebben megkedvelni soha. Míg Bruce comebackje miatt mindenki általános eufóriában volt, én leginkább csak méla közönnyel figyeltem a csapat működését. Valahogy úgy, ahogy majd a Judas Priestét is az Angel Of Retribution megjelenésekor, öt évvel később.

2003-ban aztán egy csapásra megváltozott minden, és visszatértem a táborba a Dance Of Deathszel, ami a mai napig a kedvenc lemezem a második Dickinson-korszakból. Úgy éreztem, hogy sikerült újra megtalálniuk ekkor a kreatív energiákat, és a leginkább csak a nosztalgiafaktor által pörgetett klisék helyett végre igazán jó és izgalmas dalok születtek. Bár vannak rajta azóta slágerré érett klasszikusok, mint a Wildest Dreams vagy a Paschendale, a Dance Of Deatht nem ezek miatt szeretem igazán, hanem az olyan, mára kissé elfeledett dalok miatt, mint a Gates Of Tomorrow, a New Frontier vagy a Rainmaker, ami simán ott van nálam az utóbbi harminc év öt legjobb Maiden-szerzeménye között. Bár ez az anyag is majdnem 70 perces, mégsem érzem azt, mint egyes későbbi lemezeiknél, hogy túlnyújtották volna, ezen ugyanis egyetlen töltelék sincs. A két rövid nyitódal simán tízpontos, de ekkor még az epikus tételek is remekül működtek.

Az újkori Maidennel kapcsolatos lelkesedésemre azóta is jellemző ez a hullámzás, illetve ingadozás, már ami a stúdióanyagokat illeti. Koncerten persze bármikor, bárhol és bármennyiszer szívesen megnézem őket, és szerencsére erre jó párszor alkalmam is nyílt, lemezeik viszont nem minden esetben találnak be nálam. A Dance Of Death eufóriája után az A Matter Of Life And Death csalódást okozott, ahogy a The Final Frontierrel sem fogtak meg igazán. Míg korábban sikerült megtartaniuk az egészséges arányt a könnyedebb témák és a monolitszerű, epikus tételek között, a Matter lemez esetében minden egyes alkalommal úgy érzem, hogy a dalgigászok szűnni nem akaró sora egész egyszerűen agyonnyom és megfojt. Legutóbb pár hete tettem egy sokadik próbát ezzel az anyaggal, és ugyan a 2006-os évértékelőben még ott volt a kedvenceim között, ma már egyszerűen képtelen vagyok végighallgatni.

Négy évvel később a The Final Frontier is elment mellettem, a The Book Of Souls viszont már-már szinte váratlanul megint csak hatalmas kedvencem lett, annak ellenére, hogy ezt aztán igazán bő lére eresztették. Mégis, mind a lemez, mind pedig az azt követő turnén látott koncertek hatalmas élményt jelentettek, majd jött a Senjutsu, amivel egyelőre nem is tudom, hányadán állok. Ugyan nem nyűgöztek le vele, és ma még egyértelmű visszalépésnek tartom az elődjéhez képest, ugyanakkor mégis azt érzem, hogy van benne valami, csak időt kell még adnom neki. Szóval lehet, hogy pár év múlva idekerül majd egy lelkendező Senjutsu-lábjegyzet. Ki tudja?

Összeállításunk második része itt olvasható.