Shock!

Egyszerre ért Budapestre az Avatar és a Meshuggah aktuális turnéja – pontosabban utóbbi itt indult el -, aminek csinos kis egyéjszakás kaland lett a vége, a Concerto Musicnál ugyanis úgy gondolták, ha már egy napra köthető csak le mindkét csapat, tulajdonképpen össze is bútorozhatnának. Ennek eredménye egy ötzenekaros, kvázi minifesztivál lett, amely a Barba Negra két színpadán zajlott délután 5-től kábé este 11-ig. Az ilyesmi egyrészről remek dolog, hiszen tulajdonképpen egy koncert áráért két csomagot is láthat az ember, másrészt viszont vannak hátulütői is, hiszen amellett, hogy az ilyen, double headliner estéken kicsit mindenki kevesebbet játszik a szokásosnál, a munkaidő sem feltétlenül ér véget kezdésig.

Sajnos a dolog ezen része engem is sújtott, így a komplett kisszínpados felhozatalról (az Æther Realm és a Mantar lépett fel ott) lecsúsztam, de a Red Stage-en nyitó The Halo Effect kezdésére már sikerült beesnem. Nem is olyan rég már láttam „a kis In Flamest" ugyanitt, hiszen az Amon Amarth és a Machine Head szintén két főzenekaros koncertjén is ők melegítettek 2022-ben, és gyakorlatilag, amit anno leírtunk róluk, azt nyugodtan ide is lehetne másolni. Jesper Strömblad helyett most is a The Hauntedból ismert Patrik Jensen pengetett, és természetesen most is visszahozták kicsit a göteborgi metál aranykorát. Nagy megfejtések nincsenek a The Halo Effect zenéjében, de tökéletesen és a színtér veteránjaihoz méltó mód feelingesen hozzák azt a fajta zenét, ami huszonöt-harminc évvel ezelőtt élte virágkorát, és amitől a nagy In Flames mostanra már meglehetősen messzire került.

A program gerincét természetesen ezúttal is a 2022-es debütlemez, a Days Of The Lost dalai alkották, amelyek közül számomra a Conditional, a Last Of Our Kind meg a Gateways voltak a legemlékezetesebbek, de jó volt az A Truth Worth Lying For is, annak ellenére, hogy a dallamos énektémák ennél kicsit elvesztek a kékeszöld fényekbe csomagolt színpadon. Become Surrender címmel egy új dalt is bedobtak étvágygerjesztőként, ami egy keleties dallamvilággal flörtölő lazább cucc volt, így ha ebből indulunk ki, annyi már most kijelenthető, hogy a második album messze több lesz, mint az első szimpla másolata. Kábé 45 percet játszottak, és ugyan a hangzás náluk még nem volt tökéletes, így is kiváló teljesítményt nyújtottak.

Annak ellenére, hogy az Avatar már több mint húsz éve létezik és kilenc nagylemez van a tarsolyukban, soha nem találkoztam még velük sem élőben, sem lemezen. Így tehát mindennemű elfogultság nélkül, szűz fülekkel hallgathattam végig a svédeket (szintén Göteborgból), koncertjük végén pedig tökéletesen érthető is volt számomra, hogy miért váltottak belépőt olyan sokan kifejezetten az ő kedvükért. Függetlenül attól, hogy bejön-e az embernek a diszkóritmusokon keresztül a klasszikus hard rockon át a gótos indusztrializmusig mindenféléből merítő, kifejezetten eklektikus zenei világ, vitathatatlan, hogy rendkívül szórakoztatóak. Képzelj el egy fiatal Alice Coopert, akiből sokk-rocker helyett egy mechanikus naranccsal felpumpált, elmebeteg cirkuszi porondmestert csináltak, és nagyjából megkapod azt a figurát, akit a frontember Johannes Eckerström alakít. És míg Johannes profi karmesterként irányította a közönséget, körülötte a drúgok is maximálisan odatették magukat, bőven volt tehát mit nézni a színpadon.

Eleve mágiával indult az előadás, hiszen a keménykalapos, sétapálcás frontember egy bőrmaszkos road által becipelt dobozból varázsolta elő magát, majd indult is a hatvanperces zenei hullámvasút. Amellett, hogy náluk pirotechnika, illetve a végén szalagágyúzás is volt, az uniformisba öltözött csapat még egyen hangszerekkel is nyomult, teljesen kimaxolták tehát a vizuális oldalt. Szintén marha hatásos volt, ahogy két dal erejéig egy kisebb dobcuccot is behoztak előre, majd e mellett felsorakozva, egy helyben bólogatva toltak el két dalt, ami után igen komoly kontrasztot képezett a Johannes által szólóban, egy szál zongorával eltolt The Tower. Koncertjüket két legnagyobb slágerükkel, a Smells Like A Freakshow-val és a Hail The Apocalypse-szel zárták, amelyek minden addiginál nagyobb ovációt kaptak. Zeneileg nem igazán az én világon az Avatar, de élőben hengereltek. Alig várom, hogy egy igazán nagy színpadon, mondjuk egy rangos nyári fesztiválon is láthassam őket, hiszen ott borítékolhatóan még nagyobbat ütne a műsor.

Két éve nálunk is fellépett a Meshuggah, méghozzá a FEZEN-en aprítottak hatalmasat, majd tavaly a Mystic Fesztiválon is sikerült megnéznem őket, így rutinos versenyzőként álltam oda a színpad bal széléhez, hogy ismét beszippantassam magam azzal a hipnotikus energiaörvénnyel, amit Jens Kidmanék minden egyes fellépésükön kevernek maguk körül. Minden koncerten fontos persze a megfelelő megszólalás, a Mesüge esetében azonban elengedhetetlen, hogy atom módon dörrenjen meg a cucc, ezt a fajta zenét ugyanis a szó szoros értelmében véve élvezhetetlenné teszi az erőtlen vagy kásás sound. Én is voltam már több, kifejezetten rossz hangzású bulin itt, de ezúttal csakis elismeréssel lehet szólni a hangosításról. Eleve jó pont, hogy a rendezői bal oldalon elbontották azt az emelvényt, ami teljesen feleslegesen vette el a helyet a nézőtértől (egy további bárpult került ide, ami szintén okos húzás volt), és már az Avatar is kifejezetten jól szólt itt, de a Meshuggah ugyaninnen nézve szinte leszakította a fejemet. Mikor a Careless Whisper intrója (vicces, hogy a Holy Moses is ugyanezt a nem éppen kézenfekvő Wham!-dalt használta a búcsúturnéján), meg az utána érkező, ötpercnyi, fokozatosan hangosodó búgás után berobbant a Broken Cog, minden kérdőjel szétoszlott a fejemben. A brutálisan tiszta hangzáshoz ugyanaz a tök egyszerű, de roppant hatásos látványvilág társult, mint anno a FEZEN-en, azaz most is ledfalak előtt, egy helyben állva, vörös fényekbe öltöztetve nyomták el a dalt, ami ezúttal is iszonyat hatásos volt, majd a kettes Rational Gaze-zel végképp zsebre tették a teljes közönséget.

Az Avatar koncertje alatt még az is megfordult a fejemben az általuk besöpört ováció hallatán, hogy talán nekik kellett volna zárni az estét, de aztán az igen masszív „Meshuggah-Meshuggah" kórusból hamar kiderült, hogy a nagyobbik sátrat jó háromnegyedig megtöltő közönség döntő része bizony mégiscsak Tomas Haakéék miatt érkezett. Egészen durva belegondolni, mennyire kinőtte magát a banda ezzel az iszonyat nehezen befogadható zenével, hiszen anno még olyan kis helyeken láttam őket itthon, mint az A38 vagy a Kultiplex. Ehhez képest most ezreket mozgatnak meg szanaszéjjel tördelt, monoton zenéjükkel, farvizükön meg egy komplett alműfaj fejlődött ki az elmúlt kábé húsz évben. A trónon viszont még mindig a Meshuggah ül, ehhez kétség sem férhet, hiszen az az energia, ami árad egy-egy koncertjükön, egészen elképesztő. Pedig igazából semmi nem történik a színpadon: Jens Kidman az első számban fellép a kontroll-ládára, majd az utolsó végén lelép róla, a két oldalán meg a három arc széles terpeszben, egy helyben állva és hangszereikbe temetkezve reszeli a nyakatekert, ezerszer megtört dalokat. De mégis, közben páratlanul feltöltő, hipnotikus és ellenállhatatlan az egész előadás, és az ember csak azt veszi észre a végén, hogy a teljes másfél órát transzba esve bólogatta végig. Nagyjából, úgy mint anno a fénykorát élő Slayernél.

Mivel a Broken Cog / Rational Gaze indítás ugyanaz volt, mint két éve a FEZEN-en, még az is benne volt a pakliban, hogy nem nyúlnak bele a műsorba, és nekem tulajdonképpen úgy is jó lett volna. Végül aztán – bár a váz azonos maradt – azért megvariálták kicsit a szettet. Volt például Kaleidoscope meg God He Sees In Mirrors is az Immutable-ről, amiket elméletileg sosem játszottak még koncerten, azaz ezek élőben nálunk debütáltak. Talán mondanom sem kell, hogy ezekben sem volt mellényúlás vagy bénázás, a szokásos, gépies precizitással tolták el mindkettőt. Az új dalok a szett elején kaptak helyet – sajnos személyes kedvencem, a Ligatura Marks most nem volt –, majd jött egy kvázi válogatás, amelyben a Nothingot leszámítva minden lemezüket megidézték egy-egy dal erejéig a Destroy Erase Improve-tól kezdődően. Érdekesség, hogy utóbbi „gigaslágere," az örök zárónóta Future Breed Machine már 60 perc után megérkezett, és mikor a végeztével Jens elköszönt a közönségtől, majd szépen levonultak a színpadról, szerintem kábé mindenki azt hitte, hogy ezúttal csak ennyi jutott. Szerencsére azonban a csapat borította a papírformát, és visszatértek még két dal erejéig, a Bleed meg a Demiurge pedig végül olyan 75-80 perc körülire hizlalta a programot.

Számomra nem is lehet kérdés, hogy a Meshuggah aratott le végül minden babért, de tény, hogy három olyan zenekart láthattunk ezen az estén, amelyek mindegyike megérdemelné az önálló headliner státuszt. Lesz még idén pár igen erős turné-összeállítás, de nálam ez a hármas is biztos benne lesz a Top 5-ben.

Fotó: Barba Negra