Shock!

Újabb impozáns nevekkel teli csomagnak örülhettünk Budapesten, és külön jó, ha az efféle sűrű események szervezői azért ügyelnek a kellő változatosságra. A fellépő zenekarok mindannyian az árnyékosabb-sötétebbik oldalt róják, ám a legrosszabb indulattal sem süthető rájuk, hogy egyformák lennének. Ráadásul feltörekvő, fiatal(abb) titánok éppúgy helyet kaptak a listán, mint bejáratott underground középbandák és régi legendák az előző évtizedekből. Minden adott volt tehát a megfelelő hangulathoz ezen a súlyosra vett nyáresti minifesztiválon, és szerencsére nem is kellett csalódni.

Igen, természetesen határozott szándékomban állt elcsípni mind a soproni thrasher KillerSicket, mind a Fellegi Ádám- és Herczeg László-féle Noble Victoryt. Ám mivel Budapest – jó nyári szokás szerint – épp ezen a héten fordult át még a szokásosnál is rettenetesebb közlekedési rémálomba, a végén mindent egybevetve annak is örülhettem, hogy a Deicide-nál csak a nyitó When Satan Rules His World javát késtem le. A csapat ezután is meglehetősen puritán módon, egyetlen ledes logó előtt kiállva reszelte le munkásságának legjavát vagy egy lehetséges legjavát. Azért írom így, mert a 45-50 perces műsor gerincét jó érzékkel tényleg az általánosan elismert első három lemez három-három dalára húzták fel, amire épelméjű Deicide-fan aligha húzza a száját. Nem feltétlenül sorolom magam a szorosan vett táborba, de azért a szett középtáján elreszelt Sacrificial Suicide / Satan-Spawn, The Caco-Daemon / In Hell I Burn hármas hallatán rajtam is erőt vett a kellemes nosztalgia a Hurrikán – Krokodil – Shark háromszögben töltött böngészős-kutakodós, régi délutánok iránt. Akármennyire megosztó csapatnak is számított bő három évtizede a Deicide, azt azért a legrosszabb indulattal sem lehet elvitatni tőlük, hogy ezek a korai dalok óriásiak. Az erősre és néhol szinte meglepően fogósra sikeredett új lemezt amúgy – nem meglepő módon – a két legerősebb tétel, a From Unknown Heights You Shall Fall és a Sever The Tongue képviselte, amik szépen besimultak a '90-es évek első felének alapdalai közé.

Bentonék egy időszakban aránylag sűrűn megfordultak nálunk, de most már több mint egy évtizede nem jártak itt, szóval a kinézetre is egyre meglettebb death metal közönség láthatóan éhesen-lelkesen várta őket. Vagyis a fogadtatásra meg a hangulatra nem lehetett panasz, bár nem feltétlenül a sátorba hátulról besütő, már alkonyközeli napsugarakkal megkoronázott este hatos műsorsáv a legideálisabb ehhez a zenéhez. Az első fertályban élvezhetően is szóltak, aminek már csak azért is örülni tudtam, mert így tökéletesen érvényesülhetett a legfrissebb igazolás, Taylor Nordberg játéka. A minden elődjénél gitárhősösebb típusú csóka nem feltétlenül a legtipikusabb választás a Deicide-ba, de akárcsak lemezen, élőben is roppant meggyőzőnek bizonyult, amit Kevin Quirionnal vállvetve bemutattak. Ráadásul a magasabb-károgósabb hangtartományokban a vokalizálásba is besegítettek a jó Benton doktornak.

A két alapember amúgy mindenféle kilengés nélkül hozta a formáját: a jól megemberesedett mester a fronton hörögte kíméletlenül a mondanivalóját, a zenei agy Steve Asheim pedig nem feltétlenül a metronómot megszégyenítő ligát képviseli, ám játékával épp olyan jellegzetes húzást ad a zenének, mint mondjuk Donald Tardy az Obituarynek vagy Paul Mazurkiewicz a Cannibal Corpse-nak. Nem dumáltak sokat, de a műsor vége felé megeresztett mosolyokon, Benton egyértelműen célzottan karikatúraszerű pofavágásain azért látszott, hogy elégedettek a közönséggel. Nagy utat tettünk meg addig, hogy a Deicide közellenségből mostanra békebeli, patinás, szerotonintermelő bandává nemesedett, de ezt is megértük. Jó volt látni őket.

A kétszínpados leosztás nagy előnye, hogy a Blue Stage-en jottányi szünet nélkül belecsaphatott a folytatásba a Skeletal Remains. Chris Monroy csapata a stílusalapítók sorát gyarapító Bentonékkal szemben persze deklaráltan követő, ez már csak életkori okokból sem lehetne másképp, de igazából soha nem is akartak nagyon túlnyújtózni a takarójukon. A minden ízében old school death metalban utazó banda lemezen is korrekt, és élőben is meggyőzőnek bizonyultak, még ha nagyon elementárisan kiemelkedőnek koncerten sem nevezném őket. A dömping méreteire jellemző, hogy a zenekart figyelve jutott eszembe: a frissen megjelent Fragments Of The Ageless albumot még meg sem hallgattam, pedig közvetlen elődje, a négy évvel ezelőtti The Entombment Of Chaos eléggé tetszett, szóval ezt majd pótolni kell. Sajnos a szinte mindig kifogástalanul megdörrenő kisszínpad hangzása nem volt a műsoruk alatt az igazi, nem is néztem végig a teljes programot – egy ilyen sűrű estén azért kell némi szünet, főleg az én koromban már –, de a látottak alapján elég meggyőzőek voltak ahhoz, hogy szerezzenek pár új hívet.

A klasszikus mondás szellemében, ha valami hápog, totyog és úgy néz ki, mint egy kacsa, akkor jó eséllyel egy kacsával állunk szemben. Magyarán, nevezhetjük Olve Eikemo jelenlegi formációját akárhogy, nem kérdés, hogy az év elején Budapesten már fellépett klasszikus szólócsapattal szemben most Abbath Doom Occultaként eltolt egyórás program során valójában az Immortal állt a színpadon. Igen, máris hallom az ellenérveket, miszerint a nagy duó másik fele nincs itt, csakhogy van egy jelentős különbség kettejük között. Miközben ugyanis Demonaz maximum korlátosan tud Abbath nélkül, szólóban Immortal-lemezeket készíteni, addig a turnéfronton legaktívabb szakaszban eleve csak Olve játszott kettejük közül a banda koncertfelállásában. Vagyis ha adott egy külsőleg is minden klasszikus látványelemet felvonultató csapat, az élen Abbath mesterrel, a műsorban csak és kizárólag régi Immortal-dalokkal, akkor az bizony jó eséllyel... igen, jól érted, nyugodtan fejezd be helyettem a mondatot.

Nem néztem előzetesen utána, miket játszik Abbath ebben a konstellációban, így némiképp meglepett, hogy a nosztalgiatrip egyáltalán nem az egészen korai érát állította fókuszba. Egy-egy nóta ugyan bekerült a műsorba az első három lemezről, ám nem tagadom: baromira örültem neki, hogy a zenekar általam elsősorban kultivált ezredfordulós érája nagyobb fókuszt kapott, mint a Diabolical Fullmoon Mysticism. Nem mintha utóbbival bármi gond lenne, de nálam – hiába, nem vagyok trve – a mai napig az At The Heart Of Winter / Damned In Black / Sons Of Northern Darkness trió az etalon a csapattól, különös tekintettel a ′99-es albumra, szóval már önmagában azzal megvettek, hogy a Withstand The Fall Of Time és maga az At The Heart bekerült a műsorba. Érdekes húzás, hogy az utolsó Abbath-féle Immo-lemez, az annyira már nem hozsannázott All Shall Fall is képviseltette magát két dallal.

A hangzás eleinte nem volt túl acélos, de aztán egész rendesen magára talált, a Deicide-hoz hasonlóan a Red Stage-et bő harmadház és szűk félház között megtöltő közönség pedig jól le is vette a csapatot. Abbath természetesen hozott minden kötelező pózt a lehetetlenül kényelmetlen, rombuszként széttárt lábbal sétálós koreográfiákon át a nagy grimaszokig, és a háttérvetítéssel meg a fényekkel is sikerült néha egészen hatásos hóförgeteg-hatást kelteniük, még a nyári meleg dacára is. A szólócsapat másik oszlopa, Ole André Farstad, azaz Raud nem ennyire látványos fazon, de hullaszínű corpsepaintjével kellően vészjósló jelenség, és lehetetlen volt nem észrevenni, milyen ízes cinezéssekkel tarkítja a szélvész tempókat a dobemelvényen Ukri Suvilehto. A black metal fénykora persze örökre az idők homályába veszett már, de a The Sun No Longer Rises meg a Blashyrkh (Mighty Ravendark) kettős zárásánál autentikusabban aligha lehetne megidézni a pinceszeánszos-fantoftgyújtogatós érát.

Mint írtam, az én koromban az ember már gyorsan telítődik információval, vagyis a Misery Indexet is csupán néhány dal erejéig néztem. Nem vagyok a marylandi deathgrinderek fanatikusa, de Jason Nethertonék munkássága is kizárólag tiszteletet érdemel: nagyjából egyenletes színvonalú albumaikkal mára ők is kialakítottak egy lojális rajongói magot, akik rendesen megtöltötték a Blue Stage előtti teret, és lelkesen fogadták a négyesfogatot. A banda ráadásul azzal a jellegzetes és letaglózóan kíméletlen koncertenergiával nyomul, ami csakis az amerikai csapatok sajátja. A számos egyéb kitűnő formációt is erősítő Adam Jarvis nem véletlenül számít mára önálló márkanévnek a műfajban, mert amit a dobok mögött leművelt, az nem emberi. Kifejezetten bika módon, tisztán, de kellően nyersen is szóltak.

Ellentétben a tulajdonképpeni headliner Exodusszal, akiknél valami egészen botrányos sounddal indult a program. A Bonded By Blood zenei körvonalait épphogy csak sejteni lehetett, Zetro Souzából pedig a dal legalább felében egészen konkrétan semmi sem hallatszott az első fertályban. Az átok elsősorban sajnos pont a gitárokat sújtotta, Gary Holtét ráadásul fokozott mértékben Lee Altusénál, miközben a zenekar legendáriumának legfőbb alappillérét a pusztító koncertintenzitás mellett épp a boszorkányos gitárjáték adja... Némi ide-oda helyezkedéssel azért persze segítettünk magunkon, és menet közben tisztult is a sound, de a színpadhoz közeli régiókban összességében végig elég gyatra maradt. Ugyanakkor beszéltem ismerőssel, aki szerint hátul, a sátor bejáratához közeli régiókban egész tűrhetőnek és élvezhetőnek bizonyult a megszólalás.

Mindezt csak azért sajnálom, mert a Tavaszi szél vizet áraszt... intróra, magyar trikolóros Exodus-logóra felsétáló banda amúgy a szokásos elementáris formát mutatta, és a programba sem tudtam belekötni. Az Exo az esetek jelentős részében ugyanazt a hibát követi el a Bonded By Blooddal, mint mondjuk az Anthrax az Among The Livinggel: egyszerűen aránytalanul túltolják karrierjük legfontosabb lemezének dalait az élő fellépéseken. Pedig nekik is rengeteg jó korszakuk volt, amelyekből nemcsak számtalan deep cutot nyomhatnának, de az évtizedek során elcsepegtetett kvázi-slágereik egy részét is emberemlékezet óta mellőzik. Na, ilyesmiről most szerencsére szó sem volt: ugyan ezúttal is a Bonded képviseltette magát a legnagyobb arányban, de a négy '85-ös alapnóta mellé befért a programba kedvencem, a Fabulous Disaster címadója, három számot játszottak a legutóbbi Persona Non Gratáról, és óriási örömömre két tétel erejéig még a Rob Dukes-korszakot is megidézték. Üröm az örömben, hogy az Iconoclasm és főleg a Deathamphetamine finomságait felzabálta a szar hangzás, de már önmagában annak is örültem, hogy játsszák ezeket. Zetro ráadásul nagyon rokonszenves módon még ünnepeltette is kicsit utódját-elődjét a Deathamphetamine előtt, megjegyezve, hogy hiába nem ő énekelt a dalban, ez az egyik kedvence a koncerteken. Nem csodálom, zseniális darab.

Mint sejtheted, a tompa és túlvezérelt kásatrutymóban a lassabb, kimértebb tételek jobban érvényesültek a technikás-villantós-vágtatós thrash-daráknál. Így az And Then There Were None-t, a szögegyenes Blacklistet (Tom Hunting még a gyomorrákműtétje hegét is megvillantotta előtte), illetve a legutóbbi lemez egyenesen démoni hatást keltő Prescribing Horrorját ezúttal jobban át tudtam érezni mondjuk a Blood In, Blood Outnál. De az az igazság, hogy az A Lesson In Violence, a csipegetős The Toxic Waltz vagy a műsorzáró Strike Of The Beast még így is odavágtak. A zenekar jó hangulatban, felpumpálva nyomult, Hunting és Jack Gibson ritmusszekciója éppúgy odatette magát, mint a klasszikus frontemberek érájában szocializálódott, roppant derűs és rokonszenves kiállású Zetro. Mint írtam, Holtból és Altusból kevesebbet hallottam, mint szerettem volna, de most így alakult. A zenekarra és a hangulatra ezzel együtt sem lehetett panasz, és jól példázza lelkesedésüket, hogy a végén Altus még a színpadra is felhívta azt a fiatal lányt a közönségből, akinek fanatikus pörgését Steve már a buli közben is méltatta.

Az Abortedba már csak némi kis levezetés erejéig néztem bele a kisszínpadon. A megtekintett néhány dal alapján a belga death/goregrinderek teljesen jól szóltak, és ami még fontosabb, brutálisan töményen, energikusan játszottak, ráadásul a szálfatermetű Sven de Caluwé személyében itt is igazi, klasszikus értelemben vett frontember tevékenykedik. Rokonszenves, de mégis hadvezérszerű, tekintélyt parancsoló kiállásával Sven egyből mederbe terelte a dolgokat odafent és odalent is. Szóval itt sem csoda, hogy gyorsan kihozták a kissé már elcsigázott közönség újabb adrenalintartalékait. A Misery Indexhez hasonlóan az Abortedot sem nagyon hallgatom, ezeket a belezős, zsigerekben tocsogó külsőségeket meg kifejezetten nem szeretem, de az egyéni hasfájások itt nem számítanak: ez a produkció a maga kategóriájában abszolút csúcsligás.

Roppant tömény, de minden ízében minőségi, az általános kíméletlenség ellenére is változatos csomagot hozott a Summer Hell. Örülök, hogy a közönség is szép számban tette tiszteletét – azt azért ne feledjük, hogy itt a nagyszínpados előadók is elsősorban klubbandák, ráadásul a táborukban jócskán akad átfedés is. Az Exodus hangzásáért nagy kár, de tulajdonképpen ez az egyetlen, amibe bele tudok kötni, szép volt, jó volt, köszönjük.

Fotó: Barba Negra