1992 nyarán lehetőségem volt cserediákként majd' két hetet Nagy-Britanniában tölteni, és talán ez volt az egyik első eset, amikor szembesültem azzal, hogy a zene mennyire képes önmagán túlmutatni. Tizenhárom évesen már kezdett magába szippantani a rockzene, nyilván a Queent is ismertem, amennyire egy tizenéves ismerheti a dolgokat: Bohemian Rhapsody, Radio Ga Ga, I Want To Break Free, We Will Rock You, We Are The Champions – ám különösebben nem érdekelt a dolog. Angliában viszont mindenkit izgatott: Freddie Mercury alig fél éve volt halott, a hihetetlenül sikeres emlékkoncert szűk egy hónapja zajlott le, és szerte a szigetországban tombolt a Queen-láz. Zenekari pólók, kapucnis pulcsik, kitűzők, zászlók, poszterek, mütyürök mindenfelé, az eladási listákon szinte kizárólag a csapat korongjai trónoltak, a rádió pedig naponta tízesével játszotta a slágereiket. Eléggé unalmas is volt már a dolog.