Az előző Planet X-hez nem volt szerencsém, így előítéletek nélkül foghattam neki az új műnek. Mondjuk milyen előítélet kell olyan nevekhez, mint Tony McAlpine, a koros, de ifjonti lendületű gitárvirtuóz, Derek Sherinian, aki bár egyre gusztustalanabb külsőt ölt, de tehetségét nem lehet elvitatni, és a számomra ismeretlen ausztrál származású dobos, ...

Elég bánatos intróval kezd az új Fates Warning remek, az effektezett elnyújtott gitárhang tökéletes zenei megjelenítője a borítónak, melyet először látva igencsak elfogott a berzenkedés. Most már értem, hogy miért a gázálarcos pár, és még rokonszenves is, nem egy klisés darab.

A tény az, hogy a lemez elkészítése után Peter "Peavy" Wagner frontember egyedül maradt. Viszont amint azt már a Ghosts borítója is jelzi, Victor Smolski (ex-Mind Odyssey) gitáros és Mike Terrana (Metalium) ütős személyében máris van új felállás. Arra mondjuk kíváncsi lennék, milyen lesz egy gitárossal a zenekar. Félek, akár a régi dalokról beszélü...

No, van ez az A Perfect Circle nevű formáció, mely a honi propagandának köszönhetően az égvilágon semmit nem mondana. Ám aki nyitott szemmel jár ezen zeneileg (is) felgyorsult világunkban, s esetleg az ilyen műfaj felé tendál, azon egyén már jó régen várja az említett együttes debütáló korongját. Ugyanis.

Úgy tartja a fáma, hogy ne ítélj elsőre, főleg egy sablonos és gyenge borító, "nézzünk a kamerába elszántan a lángok mögül" típusú bandafotó, nevetséges zenekari név, és az infó alapján amit mellékeltek. Nehéz lesz, mert hajam szálanként mered az égnek a felsoroltak közül már egytől is, nemhogy így egyszerre mindtől.

Az 1996-os Swansongs album idején még Flowing Tears and Withered Flowers néven ismertem meg a csapatot a Backwoods Productions segítségével. Akkoriban sokkal elborultabb, keményebb zenét nyomattak, és ha jól emlékszem, Stefanie Duchéne énekesnő sem koptatta náluk hangszálait.

Nem ismerem a csolnoki csapat The Fable Of Prowess demo-EP-jét, de ennek a lemeznek a tükrében most kíváncsivá tettek. Jó ideje figyelemmel kísérem a hazai heavy metal vonalat, amiből ezzel a Stainless Steel rendesen kiugrott. Az album teljes mértékben a Nibelung legendára épült fel, nagy volumenű koncepciót alkotva 17 tételben.

Finn zenekar hamísítatlanul skandináv hangzással: szintetizátor-dúsította dallamos black metal károgós énekkel. Engem leginkább egy hazai csapatra, a Dying Wishre emlékeztet, de - részrehajlás nélkül mondanám - nekem a hazai gárda jobban tetszik.

Dacára az alig leplezhetően Exodus-hatású logónak, ez nem valami Bay Area-irányú retro thrash, hanem egyfajta black/death metal, hol egyik, hol másik stílus dominanciájával, ezer különböző összetevőből. Pontosabb képet nehéz lenne adni róla, mert a csapat változatosságra és komplexitásra való törekvése inkább eklekticizmusba ment át.

Devin Townsend, a zseni, az örökké pörgő, egyszerre ezer dologgal foglalkozó multimanus. Momentán most meg fizikus is pluszban. Szólóban, önfejűen, de leginkább zajosan vágtat, nem nézi mit tapos el, pedig a dobhártyámat biztosan tönkreteszi, ha felcsavarom a hangerőt. Őrült és öntörvényű, zaklatott és ordibálós.

Olykor elcsodálkozom, hogyan tud egy zenész vagy zenekar megújulni, újjászületni. A mai zenék világában még szembetűnőbb dolog, ha valaki egészen mással rukkol elő, mint amit megszoktunk tőle, ha ugyanannyi ideje van már az élvonalban, hogy egyáltalán lehetőségünk van megismerni és "megszokni" azt, amit csinál.

Megmondom őszintén, csak a pesti koncert után nyílt alkalmam kellően megismerni az újra Bruce Dickinsonnal és Adrian Smith-szel dolgozó Maiden idei alkotását. Most kb. ugyanott tartok, mint a buli után: vegyesek az érzelmeim. Ha röviden akarom összefoglalni a dolgot, a csapatnak nem sikerült maradéktalanul kiaknáznia a jelenlegi felállásban rejlő p...

Őszintén megmondom, az In Flames ezzel a lemezzel nőtt igazán a szívemhez, nemtommér, de úgy látszik a Clayman zsenálisan kevert húzós, súlyos, dallamos popularitása kellett ahhoz, hogy ne tudjam megunni őket, és érezzem az adrenalint áramlani szerteszét.