Az új Crowbar anyag az idei év egyik leginkább albuma volt részemről. Kirk Windstein ezúttal sem tévedett, és újfent telerakta a lemezt ólomsúlyú nótákkal. Azért emelem ki őt külön, mert rajta kívül senki sem hallható a korongon, természetesen a dobokat kezelő új srácon, Sid Montzon kívül, akit azóta már szintén kirúgott, hogy helyére vehesse Craig Nunenmachert, aki a Broken Glass előtti összes lemezen játszott.
Első hallgatásra nagy meglepetést okozott nekem ez a lemez. Szomorú, hogy ezt kell mondanom erről a zenekarról, de semmi nem maradt meg belőle. Le kellett ülni, és a szöveg figyelmes olvasásával végigmenni rajta újból, hogy tényleg tudjak is valamiről most írni.
Oké, tisztázzuk, mielőtt. Szóval, a hardcore nem kizárólag zenei kategória, a filmművészet egy, mondjuk így, a fajfenntartási ösztönre alapított ágának durvábbik vállfaját is hasonlóképp hívják, a Hardcore Superstar pedig a borítóból ítélve inkább ez utóbbira gondolhatott nevének megválasztáskor.
Apám! Szerintem az idei év egyik kellemes - és tiszteletet parancsoló - meglepetése ez lesz. Engem eleddig ezek a "Dimmu - típusú" zenék annyira nem találtak el, gondolok itt arra, hogy a black/death-vonalat ötvözzük gótikával, beleáztatva holmi cukros-vizes szintetizátor + női vokál trutymóba...
wice: Izé, kezdd te...
vsz: Hmmm... Inkább te.
wice: Na jó, szóval... A jó hír, hogy visszatért a Tormentor. A rossz az, hogy ez a lemez kb. úgy hat majd a régi rajongókra, mintha egy reggel kinyitnák a lakásajtót, és kiesnének rajta az űrbe.
Sok minden történik a norvég black metal élvonalában, de a kevés stabil pont közül a Borknagar neve garancia a minőségre. Kovenantok jönnek, Mayhemek mennek, a Borknagar, az Borknagar marad. A zenekart Oystein G. Brun alapította, Garm kezdte az énekesi poszton (Ulver, Arcturus), és ő is - mint majdnem minden tag - kiszállt. Egyedül a zenei agy, Bru...
Hallgasd figyelmesen, és az első perc után se vedd ki a lejátszóból! Valahogy ilyen mottóval reklámoznám a kiadó helyében az ex-Rage gitáros szólóanyagát, mivel annyira nehezen emészthető, hogy képtelenség egészséges emberi aggyal feldolgozni azt egyből!
Azt hiszem, Vicky Sunday nagyon rossz helyre született. Ha mondjuk Los Angeles lenne az otthona, egy kis szerencsével simán karriert futhatott volna be a dallamos zenék világában. Ebből sejthetitek, hogy a Mosaic igazi amerikai ízű napfényes rockzenét rejt, dús gitárokkal, kellemes gitárszólókkal, billentyűkkel, fogós dallamokkal.
Töredelmesen bevallom, hogy az Axel Rudi Pell órákról hiányoztam, valahogy elkerültek eddig a gitáros albumai. Sebaj, itt az ideje pótolni a hiányosságokat. A borító dizájnja azonnal meglepetést keltett: koponyás szörnyalakok próbálnak rémisztően kikukucskálni a papír 2 dimenziójából.
Talán a legkülönösebb EP, amivel eddig találkoztam. Egy tracket jelez ki a lejátszó progi, és mégis 4 részből áll a nóta. Ha azt is hozzáteszem, hogy Kátai Tamás keze, hangja, illetve gondolatai köré szövődik nagyrészt jelen formáció, talán az értők sejtik, valamiféle szintetizátorszőnyeggel körbefont art black metal a játék neve.
Az előző Destroyer című Gorgoroth albumot sikerült olyan sikeresen lehúznom, hogy kaptam néhány felháborodott olvasói levelet, miszerint biztos baj van a fülemmel, mert az a sikamika csörömp porszívóhangzással megspékelve igenis egy fantasztikus műalkotás. Legyen nekik igazuk, ízlések és pofonok, sajnos nekem azóta sem tetszik, szerintem hallgathat...
Az előző Planet X-hez nem volt szerencsém, így előítéletek nélkül foghattam neki az új műnek. Mondjuk milyen előítélet kell olyan nevekhez, mint Tony McAlpine, a koros, de ifjonti lendületű gitárvirtuóz, Derek Sherinian, aki bár egyre gusztustalanabb külsőt ölt, de tehetségét nem lehet elvitatni, és a számomra ismeretlen ausztrál származású dobos, ...
Elég bánatos intróval kezd az új Fates Warning remek, az effektezett elnyújtott gitárhang tökéletes zenei megjelenítője a borítónak, melyet először látva igencsak elfogott a berzenkedés. Most már értem, hogy miért a gázálarcos pár, és még rokonszenves is, nem egy klisés darab.
A tény az, hogy a lemez elkészítése után Peter "Peavy" Wagner frontember egyedül maradt. Viszont amint azt már a Ghosts borítója is jelzi, Victor Smolski (ex-Mind Odyssey) gitáros és Mike Terrana (Metalium) ütős személyében máris van új felállás. Arra mondjuk kíváncsi lennék, milyen lesz egy gitárossal a zenekar. Félek, akár a régi dalokról beszélü...
No, van ez az A Perfect Circle nevű formáció, mely a honi propagandának köszönhetően az égvilágon semmit nem mondana. Ám aki nyitott szemmel jár ezen zeneileg (is) felgyorsult világunkban, s esetleg az ilyen műfaj felé tendál, azon egyén már jó régen várja az említett együttes debütáló korongját. Ugyanis.
Úgy tartja a fáma, hogy ne ítélj elsőre, főleg egy sablonos és gyenge borító, "nézzünk a kamerába elszántan a lángok mögül" típusú bandafotó, nevetséges zenekari név, és az infó alapján amit mellékeltek. Nehéz lesz, mert hajam szálanként mered az égnek a felsoroltak közül már egytől is, nemhogy így egyszerre mindtől.
Az 1996-os Swansongs album idején még Flowing Tears and Withered Flowers néven ismertem meg a csapatot a Backwoods Productions segítségével. Akkoriban sokkal elborultabb, keményebb zenét nyomattak, és ha jól emlékszem, Stefanie Duchéne énekesnő sem koptatta náluk hangszálait.
Nem ismerem a csolnoki csapat The Fable Of Prowess demo-EP-jét, de ennek a lemeznek a tükrében most kíváncsivá tettek. Jó ideje figyelemmel kísérem a hazai heavy metal vonalat, amiből ezzel a Stainless Steel rendesen kiugrott. Az album teljes mértékben a Nibelung legendára épült fel, nagy volumenű koncepciót alkotva 17 tételben.
Finn zenekar hamísítatlanul skandináv hangzással: szintetizátor-dúsította dallamos black metal károgós énekkel. Engem leginkább egy hazai csapatra, a Dying Wishre emlékeztet, de - részrehajlás nélkül mondanám - nekem a hazai gárda jobban tetszik.
Dacára az alig leplezhetően Exodus-hatású logónak, ez nem valami Bay Area-irányú retro thrash, hanem egyfajta black/death metal, hol egyik, hol másik stílus dominanciájával, ezer különböző összetevőből. Pontosabb képet nehéz lenne adni róla, mert a csapat változatosságra és komplexitásra való törekvése inkább eklekticizmusba ment át.
Devin Townsend, a zseni, az örökké pörgő, egyszerre ezer dologgal foglalkozó multimanus. Momentán most meg fizikus is pluszban. Szólóban, önfejűen, de leginkább zajosan vágtat, nem nézi mit tapos el, pedig a dobhártyámat biztosan tönkreteszi, ha felcsavarom a hangerőt. Őrült és öntörvényű, zaklatott és ordibálós.
Olykor elcsodálkozom, hogyan tud egy zenész vagy zenekar megújulni, újjászületni. A mai zenék világában még szembetűnőbb dolog, ha valaki egészen mással rukkol elő, mint amit megszoktunk tőle, ha ugyanannyi ideje van már az élvonalban, hogy egyáltalán lehetőségünk van megismerni és "megszokni" azt, amit csinál.
Megmondom őszintén, csak a pesti koncert után nyílt alkalmam kellően megismerni az újra Bruce Dickinsonnal és Adrian Smith-szel dolgozó Maiden idei alkotását. Most kb. ugyanott tartok, mint a buli után: vegyesek az érzelmeim. Ha röviden akarom összefoglalni a dolgot, a csapatnak nem sikerült maradéktalanul kiaknáznia a jelenlegi felállásban rejlő p...
Őszintén megmondom, az In Flames ezzel a lemezzel nőtt igazán a szívemhez, nemtommér, de úgy látszik a Clayman zsenálisan kevert húzós, súlyos, dallamos popularitása kellett ahhoz, hogy ne tudjam megunni őket, és érezzem az adrenalint áramlani szerteszét.
Vegyél négy csúnya, nagy darab telefirkált embert, add nekik a Stuck Mojo nevet, hagyd, hogy az ötödik lemezüket jgy csinálják meg: harapós riffek, agresszív üvöltésből átváltó fülbemászó dallamok, meg néha egy kevés rappelés, samplerek módjával, érzéssel, túlkapás nélkül, hogy érezzük: ez metal még a javából. A dobos is figyelemre méltó. Ha egy sz...
Utálom a koncertlemezeket, a Voivod Livest se vettem meg, akik ismernek, tudják, mit jelent ez, a hátamra a Killing Technology borítója van tetoválva LP-méretben, a szívem fölé Away-jel vésettem autogramot egy külön erre a célra készült titánium szikével, és mégse.
Feltámadás. Nos, pontosan ilyen címet szoktak adni huszonharmadik visszatérő lemezüknek egykoron jelentős, magukat ma is annak képzelő metalhősök, a Venom pedig mindent megtesz, hogy megfeleljen a tradícióknak.
Facebook
Twitter