Mindenféle emberek összeverődtek és mert szerettek zenélni, alapítottak egy zenekart, mely a Meathook Seed nevet kapta. Így szokott ez történni. Készítettek egy lemezt pár éve Embedded címmel, mely amolyan jó kis kategóriákon kívüli zenét rejt. Tavaly gondoltak egyet ismét (a tagság képlékeny azért), és 12 tételben megosztották velünk gondolataikat, érzéseiket.
Sejtelmes kórussal indít a John Schaffer (Iced Earth) és Hansi Kürsch (Blind Guardian) közös projektjének intrója. Pár perccel később megnyugodva dőltem hátra, szerencsére elkerülték azt a veszélyt, hogy a jó anyacsapatok egy gyenge kópiáját hozzák össze.
Lehet, hogy egyedül nekem nem jött be 100 százalékosan az előző Strato-lemez a csapat hívei közül, de a mai napig úgy érzem, Tolkki papa '98-ban kicsit túlságosan is átment biztonsági játékosba és Destiny címmel legyártott egy szokás szerint igényes, de az addigi korongok után kevésbé izgalmas, a már bevált recept alapján készült anyagot.
A Korogba először az 1997-es Szigeten botlottam bele. Öreg este van, lófrálok éppen a Wanted színpad körül, amikor hirtelen rákezdik. Né, mondom, az ott a Lukács Dávid, aki egyik fülén fejhallgatóval, takkjelre nyomja az ütemet, koncerten, éjjel egykor, huszonhét lézengő egyetemistának, jórészt félrészegek, a szerencsésebbje egészen az. Hiába, az e...
Nem mondhatnám, hogy annyira vártam volna az idei Steel Prophet lemezt, mint a Messiást, miután előző albumuk, a Dark Hallucinations nem tűnt számomra sokkal többnek a jellegzetes nyolcvanas évekbeli euro-metal témák szakszerű újrahasznosításánál. Egy kb. tizenöt éve létező csapattól ennél többet várhatna el az ember, gondoltam.
A finn Sentenced a Down albumával lépett végérvényesen más ösvényre, melyen egyenesen haladnak előre, nem kísérleteznek igazán semmivel, írják az egymástól nem sokban különböző albumokat, a Crimson is egyenes folytatása a '98-as Frozennek.
A győri Nephilim Records legkorábbi kiadványainak egyike a sok éves múlttal rendelkező Story '99-es korongja. Műfajilag a power/thrash vonalba lehet besorolni őket, a rekedtes vokáltémákat sziklaszilárd, ám dallamokat is magában hordozó riffelés kíséri.
Nagy kár, igen nagy kár, hogy eddig ismeretlen volt számunkra ennek a Michael Nickolayev navigálta orosz kiadónak a munkássága. Gótikus, death, ill. black metal a profil, leginkább a dallamos skandináv zenekarok - pl. Dimmu - által kitaposott ösvényen. Kár, hogy csak kazettákat küldtek, mert az egyik anyagot igencsak magaménak tudnám CD-n.
Meglehetősen ellentmondásos érzéseim vannak. Kezdjük a rossz hírrel: amikor Bakónál először hallottam a lemezt, tetszett, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy ez nem demó. Mert - sajnos - úgy szól. Ennyit a negatívumokról.
Nem kétséges, hogy a Blind Myself '99 legsúlyosabb albumát tette le a nagy magyar terül-terülj asztalkámra. Abszolút minőségi az egész produkció, kezdve a csomagolástól a koncerteken át a hangzásig.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁriááááázzunk már megint. Fantasztikus beleérző képességgel kitaláltam, hogy mááár megint egy true metal csodacsapat próbálkozik meglovagolni a trendet. Svédek. Az énekes visít, mint Kai Hansen, bár a magas tartományoknál olyan furcsán elerőtlenedik a hangja. Hiába, nem egy Kai.
Na ez is megjelent, hála a szerkesztőembernek, meg is hallgathattam végre valami profilba vágó zenét is. Azt kell mondjam, számomra - s gondolom, a kifestésig is fanatikus rajongóknak meg pláne - nem volt nagy meglepetés ezen cd-be öntött hangverseny, hisz a nem-monopolista, s antikommersz cd boltokban már évek óta nagyszámban keringenek a bootleg ...
A Nocturnal Winds 1992-ben alakult Finnországban. 2 demó után Az "Everlasting Fall" a zenekar debütáló albuma 7 melodikus death/black metal dallal. Az anyag valóban közel áll a fenti meghatározáshoz, bár a melodikus részt inkább kifelejtettem volna.
Roppant kíváncsian vártam, mit hoz össze Chuck Schuldiner Control Denied nevű projektjével. Lássuk, kikből áll a tagság. Az egyik gitárt Chuck Schuldiner pengeti, nem is lehetne eltéveszteni jellegzetes stílusát, szólóit. A másik gitárnál Shannon Hamm zörög aki a Death-ben ténykedik ugye, mint ahogy a dobos Richard Christy is. A basszusgitárt Steve...
Ezen legutóbbi Quimby lemez is sorolható az előzőekkel egy csoportba, hisz az általuk előadott stílus, ez a nyugodtan-majd-meghalunk-vagy-nem- vagy-nem-is-tudom-mi-lesz- -de-azert-meg-egy-spanglit-csak-elszívunk most megint maradt. Lehet, idén nem nyernek Arany Zsiráfot a legjobb albumért, de ismét ügyeset alkottak.
A Mood maradt a bejáratott vágányon, igazi doom zene hallható a 3. albumon. Intro után a The Bloodstained Embryo sodró lendületű húzós riffjei adják meg az alaphangulatot, melyet nagy megelégedésemre egy 2 perces feelinges, nóta követ az Untold.
Miután szépen összeolvadt néhány mammutcég, a Metallicát is a Warner adja ki ezentúl. Legalábbis a tengerentúlon. Asszem. Vagy ilyes. Szado-mazo, ahogy a köznyelv hívja Metallicskáék legújabb opuszát. Óriási volt a hírverés, ezer helyen lehetett olvasni, hogy milyen lesz, milyen volt, de valahogy másra számítottam. Nem rosszabbra, nem jobbra, csak ...
Nnna, ezt is megértük. Végre egy kiadó fel merte vállalni a Codát. Akárki akármit mond, Rudán Joe ősrock torka az egyik legjobb a hazai mezőnyben, és ahogy énekli a Led Zep dalokat, az valami hátborzongató.
A true metal európai reneszánszának közepén szerény személyem nehezen érti, miért kell egyszer és mindenkorra kiutálni, leírni a grunge zene képviselőit. Sokan lehetnek amnéziásak manapság, a többség hajlamos elfelejteni, hová dugta kockás ingét, vagy, hogy kinek adta kölcsön Alice In Chains, Pearl Jam, stb. kazettáját.
A német doomcore csapat, a Drecksau tavalyi bemutatkozása, a Brecher ugyan hangzásilag nagyon állat volt, viszont a nótákat hiányoltam róla. Lássuk, mit fejlődtek egy rövid év alatt.
Már az első számnál tudtam, hogy Les Claypoolék számára gyanússá váltak a Brown album után egyre növekvő számban a fejük felett köröző, nem igazán bizalomgerjesztő madarak. Rá kellett eszmélniük, hogy ha nem mutatják továbbra sem az életnek semmi jelét, akkor hamarosan sok kopasznyakú szárnyas fog a csontjaikon marakodni.
Túl nagy meglepetést nem okozott a hír, hogy a KISS szereplésével már mozifilm is készül. A sztorit el lehet képzelni, 4 fiatal srác kalandjai a 70-es években. Lázadás, bonyodalmak, szerelem és persze zene. Vannak oridzsi KISS nóták - Shout It Loud, Detroit Rock City a régebbiek közül és egy vadonatúj líra a végén (Nothing Can Keep Me From You.
Mielőtt mindenki a pénztárcája felé kezdene kotorászni, le kell szögezni, hogy ez még nem a köv. Therion album, hanem "csak" egy minialbum. De annak azért elég bőséges és élvezetes. Rögtön egy új nótával nyit, a címadóval. A Vovin vonalát viszi tovább, egyre heavy metalosabb a zene - sajnos -, a női ének meg csodás, mint mindig.
Nem aprózta el Trent Reznor, dupla albummal örvendeztette meg az indusztriális (ha lehet egyáltalán valami jelzőt használni rá) muzsika kedvelőit, kellemesen vastag szövegkönyv kíséretében. A végeredmény döbbenetes. Minden eddiginél komorabb, felkavaróbb, súlyosabb. Magával ránt már az első nótával (Somewhat Damaged). Mestere a különös zajok tökéle...
Hohó! Felcsillant a szemem, amint megpillantottam fenti album előadóját. A szebb napokat is megélt nagy tehetséggel megáldott gitáros újfent rászánta magát néminemű alkotásra. Be kell vallanom, hogy jó pár éve a kedvenc húrbűvölőim között foglalt helyet M.S., ízes, egyéni játéka maradandó élményt nyújtott, bármikor hallgattam.
Facebook
Twitter