Az Accept 1996-os Predator korongja a hanyatlás erőteljes jeleit mutatta, mintha csak muszájból csinálták volna meg. Nem is csodálkoztam, amikor a csapat bedobta a törülközőt, a ráspolyos hangú Udo Dirkschneider meg a szólókarrierjét indította újra a dobokról gitárra váltó Stefan Kaufmannal.

Tilo Wolffnak sosem volt problémája azzal, hogy egy kiadó igényeinek megfelelő muzsikát kelljen komponálnia, hisz a kezdetektől fogva - amikor a Lacrimosa név mögött még csupán egyes-egyedül rejtőzött - saját kiadója által jelentette meg műveit. Tilo Wolff nagyon szerencsés emiatt. Ugyanis soha nem lenne képes megalkudni és fejet hajtani bármiféle ...

Megmondom őszintén, az előző két Therapy? lemez okozta komoly csalódások után nem gondoltam volna, hogy még egyszer ebben az életben fel fog még izgatni új T? úgy, ahogy a Shameless tette. A Semi-Detached (1997) szürkesége, az ötletek, a dinamika és a kellő T?-íz hiánya teljesen kiábrándított Therapy? fanatizmusomból.

A Symmetryből lett Perfect Symmetry első nagylemezét tartom a kezemben, jó néhány demó, valamint válogatásokon való szereplés után itt van az a dalcsokor, ami oly sok évet ölel át... Ha valaki esetleg még nem tudná, a zenekar a korai Queensryche és a Fates Warning bizonyos korszakainak a zenei örökségét oltotta a sajátjába, Kusinka Tamás kiválóan m...

Most már elárulhatom, hogy sok-sok hónappal a lemezmegjelenés előtt kazettán már megvolt jelen album. Az első reakcióm az volt, hogy "ha ezzel nem kapnak lemezszerződést, akkor semmivel sem." S lőn csoda, sikerült külföldi kiadót találnia a zenekarnak, ráadásul olyat, amely úgy tűnik oda is figyel a kiadott produkciójára. Promócióban legalábbis elé...

Miként a Nephilimtől a Cross Roads-hoz átigazolt társaság a második albumával, én is veszélyes területre tévedtem ezzel az írással, mert minden jó szándékom ellenére képtelen vagyok valódi pozitívumokat említeni az anyag kapcsán, megsérteni pedig senkit nem akarok.

Ajjaj. Most mit mondjak? Gyorsan jött a lemez. Kíméletlen leszek, lesz, ami lesz. A Da Capo ígéretes csapat. Olyan emberkékkel, akiknek szívügye az általuk is művelt progresszív metal, ami leginkább a Dream Theatert követi, de ezt mindenki tudta eddig is.

Nem kevesen várták a második albumot, ki azért, hogy imádhassa, ki azért, hogy jól beleköthessen. Én speciel azért, mert az elsőt imádom, évek óta nem hatott elsőre és kismilliomodszorra zene rám ilyen szinten. Most mégis megpróbálok objektív maradni.

Hiába, a jó zene időtlen! A Legacy valamikor nyáron jött ki, viszont csak most jutott el hozzám, nagy örömömre. A Shadow Gallery egyik fő jellegzetessége a végtelenül igényesen kidolgozott vokáltémák sokasága, Mike Baker az elkövető, nagyon szép, szárnyaló hanggal rendelkezik, ráadásul rendkívül kifejezően tud bánni vele.

Nem hiszem, hogy hatalmas kultusza lenne nálunk a svéd Witchery-nek, mondjuk meg is értem, a zene pusztán szórakoztató, semmi több. A thrash alapú riffelős számok Toxine torokgyilok hörgésétől kísérve nagyjából arra jók, hogy egy sűrű nap után háromnegyed órára kikapcsoljanak a világ pörgéséből, ne kelljen koncentrálni semmire, csak zúduljanak ránk...

Szerencsére volt alkalmam átbeszélni a friss Edguy albumot Tobias Sammettel, aki csak megerősített abban, hogy nem állt be 180 fokos fordulat a zenekar stílusában, de a továbblépés, az egészséges keretek között történő újítás megtörtént.

Itt az új Therion opusz, az általam annak idején kicsit többnek értékelt Deggial után konceptalbummal és nem csupa máshol hallott heavy metal riffből álló Secret Of The Runes. A témaválasztás szimpatikus, erről bővebben majd az interjúban.

Nem kétséges, hogy új csillag van felemelkedőben. Jorn Lande, a norvég hang, kinek zenekarai, projektjei szinte megszámlálhatatlanná kezdenek válni, második szólólemezén a lelkébe enged bepillantást. Itt már nincs feldolgozás, mint az első szólóalbumon, csak saját szerzemények.