Sosem hittem volna, hogy egy nap eltéréssel két máltai zenekarról is lesz szerencsém írni. A Beheaded ugyan teljesen más stílusban mozog, mint a Forsaken, jelen csapat ugyanis a brutál Cannibal Corpse és Malevolent Creation-féle death metalt játssza. A vokalista meg legalább olyan rémes, mint Corpsegrinder, a zene is nagyjából ugyanolyan felépítésű, mint amerikai sorstársaiké.
Jaj, de nagyon nehezen fogtam bele ebbe a kritikába. Azt hiszem, sejtitek miért. Szomorú apropója a lemeznek, hogy Layne Staley tragikus halála és az Alice In Chains gitáros második szólóalbumának megjelenése nagyjából egy időszakra tehető.
A svéd Vomitory sem éppen ma kezdte - hanem 1989-ben! -, viszont hozzám most jutottak el először, és gyanítom, tökmindegy, melyik lemezük lenne soron, nagyjából ugyanazokat a jelzőket írhatnám róluk.
Úgy látszik, a Black Mark kiadó is meg akarja csípni a nagy amerikai álmot, legalábbis mostanában a nu metalos, illetve elektro-metal dolgokra álltak át. Lelkük legyen rajta, talán majd találnak egy jó csapatot is.
Az olasz Drakkarnak, ha igaz, ez a harmadik albuma. Természetesen dallamos speed, vagy true metal, ha úgy tetszik (elég megnézni a kiadó nevét...), némi billentyűvel - és új énekessel. Eddigi teljesítményük emlékeim szerint igencsak harmatos volt, lássuk, mi változott!
Na, ez végre egy reményteli vállalkozás az olasz Sárkányszívtől, amelynek eddig megismert bandái csaknem mind a közepes és a teljes gáz közötti intervallumban mozogtak. Az ugyancsak talján (hitted volna?..) Doomsword második korongjával szakad meg idén a dicstelen széria.
A Vader, kis túlzással az egyetlen posztszocialista országból érkezett zenekar, ami valamennyire exportképes és sikeres bírt lenni a kilencvenes években, nem számítva persze a hülye nevű cseh (szlovák?) Krabathort. A Revelations a Vader új lemeze, és az első, amelyiken a már a kivált Shambo helyett egy bizonyos Simon (biztos valami hülye lengyel ne...
Nem történt semmi rendkívüli, az egykori Accept-torok és társai megcsinálták aktuális albumukat. Nekünk, akik bírjuk Udo papa mérföldekről, ellenszélben is felismerhető stílusát, ennyi éppen elég is. Kézenfekvő, hogy az Accept csúcslemezei a metal történelem egyszeri és megismételhetetlen fejezetét alkotják és hogy U.D.O. koncert sincs Accept nóták...
A Disharmonic Orchestra 1989 óta eregeti a világra műveit, '94 után tartottak egy kis szünetet és csak idén jelentkeztek friss matériával. Három darab osztrák ember alkotja a csapatot és el kell árulnom, kiült a döbbenet az ábrázatomra a zene eklektikussága mián.
A Demonlord gitáros Nagy Andrásnak valamiért az a perverziója támadt, hogy írjak kritikát az új lemezükről. Pedig tudja, hogy - aminek ismételgetésétől most inkább eltekintenék, már így is jobban elterjedt, hogy mennyire rühellem a heavy metalt, pedig nem így van, láttatok volna léggitározni a Priest koncerten -, szóval nem ismételgetek semmit, ink...
Emlékszem, amikor olyan 1996 táján ott voltam az első Demonlord koncertek egyikén Győrben, mennyire esetlen volt a csapat ritmusszekciója, és mégis mennyire a nagyokhoz méltóan profin vezényelték le azt a koncertet. Na, kb. onnantól kezdve mindig figyeltem mit csinál a csapat és meg kell mondjam nagyon tetszett, ugyanis akkoriban nem nagyon játszot...
A Deep Inside Myself egy fiatal német csapat, akik két másik zenekarból (Gone Sadness és Hereafter and Now) alakultak. Mivel egyikük neve sem mond semmit, csak a zenekarnévből lehet következtetni arra, hogy ők is a gótikus metal mellett voksoltak, egy kis dark rockkal fűszerezve.
A Roadrunnernél olyan tempóban adják ki a tucat nu metal lemezeket, mint a Dragonheartnál az olasz true metal csodákat. A 36 Crazyfists egy Linkin Parkon, Deftones-on felnőtt csapat, a már jól bevált sémákat kiválóan alkalmazzák - súlyos gitárok, szenvedős ének, ordítás, egy kis effekttel, kihegyezett basszusgitárhangzás és csupa modern ritmus.
Úgy tűnik, ToT-ék fejest ugrottak egy konténer kiselejtezett elektronikus kütyübe és végleg belegabalyodtak a madzagokba, chipekbe, ellenállásokba, meg minden effélébe, ami az Musique-ig nem igazán jellemezte őket. Az előző korongnál még lágyszívű voltam, amolyan elhajlásnak értékeltem a zenét, volt már ilyen, pl. a My Dying Bride-nál, bár az a lem...
Milyen érdekes koncertlemezt hallgatni egy olyan zenekartól, amelyik meglehetősen ritkán téved a színpadok környékére! Mondjuk lehet, pont ezért adták ki, hogy a világ összes MDB rajongójának befogják ezzel a száját.
Másodszor rémisztgeti a T. hallgatókat a Susperia, most éppen piros karikákkal a szemük körül. Zeneileg a debütáló lemez vonalát követik - naná, mivel a lemez egyes dalai már az első anyag idején elkészültek - tehát nagy meglepetésekre, hatalmas zenei megújhodásra itt sem kell számítani.
Félig új, félig nem. A történet annyi, hogy a Rókamókát '99-ben adták ki a srácok kazin, és most úgy gondolták itt az idő, hogy cd-n is kijöjjön, egy kicsit felturbózva, azaz nagy adag multimédia melléklettel. A zenei részen sokak által jól ismert 13 dalocska található, olyanok, mint a Buzis dal, a Bal herém avagy a Gy.ú.r.o.k. - amelyek nem véletl...
Borító: Derek Riggs. Finnvox stúdió. Szólóalbum - de minek? Nagyjából ennyi a történet. Egyszerre közli velünk az anyag igényes terítését - és többé-kevésbé annak a tényét, hogy enélkül is túléltük volna a nyarat. Rendben, a zene nem tiszta Strato, ezt el kell ismerni, noha dallamos, gyors, dinamikus.
A két számos előzetes után itt a teljes lemezanyag, lássuk. A recept ugyanaz maradt, nu metal (a kiabálós típusú), erős Slipknot (plusz Coal Chamber meg a társai) hatásokkal, itthonról meg Superbutt érződik a zenén (pláne, hogy Vörös András is vendégszerepel a lemezen).
Második szólóalbuma a Spock's Beard billentyűs/énekesének, és az új korongon is ő játszik a hangszerek majd' mindegyikén. A dobok kezelésére Nick D'Virgilio-t hívta meg - szintén Spock's Beard. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy Neil - mint általában a tengerentúli proggerek - kora gyerekkorában kezdett zenével foglalkozni.
Amolyan szerencsétlen egybeesésnek nevezném így utólag, hogy pont a nagy kiadós szerződés idejére estek át énekes- és stílusváltáson ezek a német rágcsálók, aminek eredményeként a zene jócskán felhígult. Azért csalódás ide vagy oda, én a némileg felemás koncertjük után is bíztam abban, hogy képesek lesznek még megtalálni és felkapni az elvesztett f...
A Castle Party egy lengyel dark/gót /indusztriál metal fesztivál, melynek gyökerei 1994-be nyúlnak vissza, ekkor rendezték meg ugyanis az elsőt, öt zenekarral és háromszáz ember előtt. A zenekarok és a résztvevő csapatok száma évről-évre nőtt, a helyszín is változott, de még mindig valahogy egy kastélyban (avagy mellette, nem tudom) rendezik meg a ...
Őrületes energiával indít a német (!!!) Dew-Scented, ezeket a bikanyakú riffeket hallva az ember, inkább svéd zenekarra tippelt volna. Pedig nem. Némethon szülötte e négy srác, ráadásul már a negyedik lemezüket szabadítják a nagyérdeműre. Hogy eddig miért nem hallottunk róluk?... Sürgősen pótolni kell a mulasztást.
Borzasztó egy zenekarnév, nem? Legalábbis a mi magyar füleinknek rém idétlenül hangzik. Sosem találnátok ki, hogy ki istápolja a zenekart, a producer maga Joey DeMaio, a legmetalosabb metaltestvér, és a saját kiadója első bandája a Bludgeon.
Brazil ötösfogatról van szó, akik az ismertető szerint dallamos power metalt állítanak elő. A kilencvenes évek második felében alakultak és a tagok rém büszkék vallásos beállítottságukra. A The Gate immáron a harmadik albumuk. Nos, hangzása alapján akár az első is lehetne...
1988-ban a No Rest For The Wicked lemezen egy világ figyelt fel Ozzy új gitáros felfedezettjére, Zakk Wylde-ra, aki akkoriban még talán 20 éves sem volt. A fiú kezében ott volt minden, amit a gitárról tanítani lehet: a 70-es évek rockjában és bluesában gyökeredző feeling, a Randy Rhoads-féle neoklasszicizmus, és hangzása olyan egyedien modern és br...
Ezt az olasz bandát tavaly alaposan lehordtam a The Legend Begins című förmedvény miatt, és hogy úgy mondjam, a dicshimnuszok ideje még mindig várat magára...
Facebook
Twitter