Hosszas huzavona előzte meg a hármas Coal Chamber lemez elkészültét, a címet cirka tizenötször változtatták meg időközben, de végül csak kijött. Elég puritán a cd borítóképe, fekete alapon négy fából faragott csontbaba (vagy mi) látható rajta, az előző két lemez színkavalkádja után meglehetősen furcsa. A zene is puritánabb lett vajon?
Ha valaki esetleg kérdőn felhúzná a szemöldökét ki is az a Ryo Okumoto, annak elárulom, hogy a Spock's Beard billentyűse. Így mindjárt el lehet helyezni a zenei világot. Természetesen Ryo nem csak Spock's Bearddel zenélt, hanem sok más neves, nem is igazán rockzenei előadóval. Tehát zenei ízlése széles spektrumban mozoghat, amit a szólólemezen hall...
A Mastodon (micsoda egy név! és mennyire illik a zenéhez!) a tavalyi év egyik meglepetése volt számomra, bő 15 perces EP-jüktől egy laza mozdulattal leesett az állam, azóta tűkön ülök, hogy a teljes albumot is hallhassam. A Remission 44 perces, 11 dallal, amit egyértelműen a dobos (Brann Dailor) visz el a hátán. Egyszerűen szétdobolja a zenét a fic...
Második lemezével jelentkezik a gótikus rock második vonalához tartozó olasz társulat, ha valakit ez felvillanyoz. Szintivel puhított modernkedő alapokon váltogatja egymást a női ének és a black/death metalos extrém vokalizálás - újszerű, mi?
A svéd arcok sikergyanúsan pályázhatnának a legcsúfabb metal banda cím elérésére, ám ez senkit se rettentsen vissza attól, hogy esélyt adjon nekik a lejátszójában! Ellentétben a bazsevás fickók külcsínével, az album maga elől-hátul, kívül-belül szépséges. Az északi fiúk - és az egzotikus nevű görög énekes, Apollo Papathanasio - a tavalyi év folyamá...
A kelet-európai metal színtereinek legnagyobbika a lengyel és most a Metal Mind Records segítségével nagyon elkezdtek szaporodni az innen származó, viszonylag jól terjesztett anyagok. Érdekesnek találtam, hogy míg ortodox death metalból most hirtelen vagy tíz nemzetközileg elismert csapatot is fel tudnék sorolni, addig dallamos "halálistákból" igen...
Az osztrák Enid is egy olyan csapat, amelyet minden európai országban kb. 5-8 fanatikus undergroundista ismer és rajong értük, merthogy. A lemezt meghallgatva az egyik legnagyobb hibának a keverést, illetve a dob- és szintetizátorhangokat tartom. Túl sterilek, kopogósak, a szintihangok néhol egyenesen rosszak, idejétmúltak. Sokszor elég kínosak is....
Németországból származik a melankolikus, szenvelgős zenét játszó End Of Green, a Songs... a harmadik lemezük. Hmm. Az első dal egy kicsit Sentencedes, a lendületesebb fajtából, aztán a másodiknál már kimutatják a foguk fehérjét, mármint nagyon úgy tűnik, miszerint ők kívánnak lenni a német Type O Negative.
Sosem hittem volna, hogy egy nap eltéréssel két máltai zenekarról is lesz szerencsém írni. A Beheaded ugyan teljesen más stílusban mozog, mint a Forsaken, jelen csapat ugyanis a brutál Cannibal Corpse és Malevolent Creation-féle death metalt játssza. A vokalista meg legalább olyan rémes, mint Corpsegrinder, a zene is nagyjából ugyanolyan felépítésű...
Jaj, de nagyon nehezen fogtam bele ebbe a kritikába. Azt hiszem, sejtitek miért. Szomorú apropója a lemeznek, hogy Layne Staley tragikus halála és az Alice In Chains gitáros második szólóalbumának megjelenése nagyjából egy időszakra tehető.
A svéd Vomitory sem éppen ma kezdte - hanem 1989-ben! -, viszont hozzám most jutottak el először, és gyanítom, tökmindegy, melyik lemezük lenne soron, nagyjából ugyanazokat a jelzőket írhatnám róluk.
Úgy látszik, a Black Mark kiadó is meg akarja csípni a nagy amerikai álmot, legalábbis mostanában a nu metalos, illetve elektro-metal dolgokra álltak át. Lelkük legyen rajta, talán majd találnak egy jó csapatot is.
Az olasz Drakkarnak, ha igaz, ez a harmadik albuma. Természetesen dallamos speed, vagy true metal, ha úgy tetszik (elég megnézni a kiadó nevét...), némi billentyűvel - és új énekessel. Eddigi teljesítményük emlékeim szerint igencsak harmatos volt, lássuk, mi változott!
Na, ez végre egy reményteli vállalkozás az olasz Sárkányszívtől, amelynek eddig megismert bandái csaknem mind a közepes és a teljes gáz közötti intervallumban mozogtak. Az ugyancsak talján (hitted volna?..) Doomsword második korongjával szakad meg idén a dicstelen széria.
A Vader, kis túlzással az egyetlen posztszocialista országból érkezett zenekar, ami valamennyire exportképes és sikeres bírt lenni a kilencvenes években, nem számítva persze a hülye nevű cseh (szlovák?) Krabathort. A Revelations a Vader új lemeze, és az első, amelyiken a már a kivált Shambo helyett egy bizonyos Simon (biztos valami hülye lengyel ne...
Nem történt semmi rendkívüli, az egykori Accept-torok és társai megcsinálták aktuális albumukat. Nekünk, akik bírjuk Udo papa mérföldekről, ellenszélben is felismerhető stílusát, ennyi éppen elég is. Kézenfekvő, hogy az Accept csúcslemezei a metal történelem egyszeri és megismételhetetlen fejezetét alkotják és hogy U.D.O. koncert sincs Accept nóták...
A Disharmonic Orchestra 1989 óta eregeti a világra műveit, '94 után tartottak egy kis szünetet és csak idén jelentkeztek friss matériával. Három darab osztrák ember alkotja a csapatot és el kell árulnom, kiült a döbbenet az ábrázatomra a zene eklektikussága mián.
A Demonlord gitáros Nagy Andrásnak valamiért az a perverziója támadt, hogy írjak kritikát az új lemezükről. Pedig tudja, hogy - aminek ismételgetésétől most inkább eltekintenék, már így is jobban elterjedt, hogy mennyire rühellem a heavy metalt, pedig nem így van, láttatok volna léggitározni a Priest koncerten -, szóval nem ismételgetek semmit, ink...
Emlékszem, amikor olyan 1996 táján ott voltam az első Demonlord koncertek egyikén Győrben, mennyire esetlen volt a csapat ritmusszekciója, és mégis mennyire a nagyokhoz méltóan profin vezényelték le azt a koncertet. Na, kb. onnantól kezdve mindig figyeltem mit csinál a csapat és meg kell mondjam nagyon tetszett, ugyanis akkoriban nem nagyon játszot...
A Deep Inside Myself egy fiatal német csapat, akik két másik zenekarból (Gone Sadness és Hereafter and Now) alakultak. Mivel egyikük neve sem mond semmit, csak a zenekarnévből lehet következtetni arra, hogy ők is a gótikus metal mellett voksoltak, egy kis dark rockkal fűszerezve.
A Roadrunnernél olyan tempóban adják ki a tucat nu metal lemezeket, mint a Dragonheartnál az olasz true metal csodákat. A 36 Crazyfists egy Linkin Parkon, Deftones-on felnőtt csapat, a már jól bevált sémákat kiválóan alkalmazzák - súlyos gitárok, szenvedős ének, ordítás, egy kis effekttel, kihegyezett basszusgitárhangzás és csupa modern ritmus.
Úgy tűnik, ToT-ék fejest ugrottak egy konténer kiselejtezett elektronikus kütyübe és végleg belegabalyodtak a madzagokba, chipekbe, ellenállásokba, meg minden effélébe, ami az Musique-ig nem igazán jellemezte őket. Az előző korongnál még lágyszívű voltam, amolyan elhajlásnak értékeltem a zenét, volt már ilyen, pl. a My Dying Bride-nál, bár az a lem...
Milyen érdekes koncertlemezt hallgatni egy olyan zenekartól, amelyik meglehetősen ritkán téved a színpadok környékére! Mondjuk lehet, pont ezért adták ki, hogy a világ összes MDB rajongójának befogják ezzel a száját.
Másodszor rémisztgeti a T. hallgatókat a Susperia, most éppen piros karikákkal a szemük körül. Zeneileg a debütáló lemez vonalát követik - naná, mivel a lemez egyes dalai már az első anyag idején elkészültek - tehát nagy meglepetésekre, hatalmas zenei megújhodásra itt sem kell számítani.
Félig új, félig nem. A történet annyi, hogy a Rókamókát '99-ben adták ki a srácok kazin, és most úgy gondolták itt az idő, hogy cd-n is kijöjjön, egy kicsit felturbózva, azaz nagy adag multimédia melléklettel. A zenei részen sokak által jól ismert 13 dalocska található, olyanok, mint a Buzis dal, a Bal herém avagy a Gy.ú.r.o.k. - amelyek nem véletl...
Borító: Derek Riggs. Finnvox stúdió. Szólóalbum - de minek? Nagyjából ennyi a történet. Egyszerre közli velünk az anyag igényes terítését - és többé-kevésbé annak a tényét, hogy enélkül is túléltük volna a nyarat. Rendben, a zene nem tiszta Strato, ezt el kell ismerni, noha dallamos, gyors, dinamikus.
Facebook
Twitter