A fenti két név hazánk egy ismertebb és egy fiatalabb brigádját takarja az egyre inkább virágzásnak induló magyar ska színtérnek. (Egy kis segítség azoknak, akik még hírből sem ismerik ezt a stílust: a reggae egy hibrid fajtájáról van szó, egy vidámabb, pörgősebb bulizenéről. Referencia: Madness, The Specials.) E split-lemez tulajdonképp egy újabb 'kandúr kiadvány, teret engedve két szám erejéig a Kókler nevű bagázsnak is.
Kutyából szalonna, csöbörből vödör, hardcore-ból pedig metal. Úgy látszik, vannak örökérvényű axiómák. A Shadows Fal ugyanis bősz hácé hordának indult, de ahogy az első album után énekest cseréltek, szép lassan tágult a látókörük is kifelé. Felfedezték maguknak a metal gyökereit, de a thrash és power metalt is.
Nem számítok zeneműértőnek grindcore körökben, de én kaptam a Neural Booster új lemezét kielemzésre. Nincs könnyű feladata az embernek az ilyen dühkirohanás típusú zenékkel. Egyrészt általában sem a hangzás, sem a zeneiség maga nem könnyíti meg a dolgunkat, hiszen a brutalitás ilyen megnyilvánulása könyörtelen cséplésekkel jár, amelyet csak nagy ri...
Wow! Koncertlemez még a klasszikus felállású Sepulturával. Na igen. Bár kedvelem az új Sepu lemezeket is, de be kell vallani, azért az volt az igazi, amikor még Max állt a mikrofon előtt... Ugye. A koncertet 1996-ban rögzítették Londonban, remekül szól az cucc, Colin Richardsonnak hála. Azt nem értem, miért kellett ennyit várni, hogy kiadjanak egy ...
Új kiadónál a Sear Bliss, ráadásul amerikai kiadónál. Reméljük többet tud tenni értük, mint az eddigiek. Ráadásul újra a zenekar soraiban a régi gitáros, Csejtei Csaba, a szintetizátoron pedig most egy dobosfélisten, Ziskó Olivér játszott, aki egész jó kis ötleteket adott hozzá a számokhoz.
Négy számos promo EP, a szokásosnál exkluzívabb csomagolásban (egy füzetbe rejtették a cédét, a borítón egy újabb beteges festmény, dalszövegek, biográfia három nyelven, jó ötlet, általában szeretik a mindennapostól kissé elütő csomagolást a kiadóknál, meg mi is persze).
Lelkes e-mailt kaptam jó pár hete a zenekar egyik tagjától, hogy mikor lehet a Rémemberről olvasni. Mikor? Ha kapunk valami zenei anyagot! Kaptunk is. Egy 1999-es maxit, amin négy dal hallható, ebből érdemben hármat lehet elemezni, az utolsó mix, mint ahogy a rádiós maxiknál ezt megszokhattuk. Sőt. Továbbmegyek, a négyből tulképp három ugyanaz, ugy...
1. Nagyon elvétve akad olyan koncertalbum, amely igazán tetszik. 2. Ezt az RW bulit kazin hallgatom, ráadásul csupán a fél fülemen szól... de azért így is prímán képet kapok a tartalmáról.
Öt másodperce se szólalt meg az alapvetően hősmetal alapú olasz brigád első dalának zenei alapja, mikor a szívem kiugrott a helyéről, a megüresedő helyét pedig a hasüregemből menekülő beleim összecsavarodott egyvelege foglalta el, miközben a szemeim helyet cseréltek a füleimmel. Röviden szólva majd' szívinfarktust kaptam a szörnyülködésbe oltott rö...
Tisztelem a lelkesedést. De sajnos ennél tovább nem jutottam az alatt a háromnegyed óra alatt, míg végigszenvedtem a Jesters Moon lemezét. Azért beszélek lelkesedésről, mert bizony itt egy igazi amerikai bandáról van szó, amely egyenesen Portlandből küldte el kicsiny magyar magazinunknak 2002-es dalfüzérét, nem sajnálva a postaköltséget... Nagyjábó...
Nem tudom hová tenni ezt az izét. A kontakt egyenest Brightonba küld, ahol ez a titokzatos Mr. Fog működik. Az Ewigkeit ellenben germán elnevezés. Az album pedig a szlovák Metal Age gondozásában került ide. Hm... Mielőtt azonban bejárnánk egész Európát, nézzük, miről is van szó. J. Fogarty, alias Köd úr egy személyben bütykölte össze ezt a korongot...
A kaméleonok megirigyelhetnék azt a változást, amit Strongék lemezről-lemezre végigvisznek. Minden anyaguknak volt egy kis utánérzése, nos, ez most sincs másképp, csak most éppen nem Machine Head, vagy Coal Chamber, hanem Duran Duran. Nahát.
Junkies Made In The USA. Horror-punk, leginkább ez lehetne a műfaji meghatározása ennek az izének. Joey Jordison, aki a Slipknot nevezetű istencsapásában dobol (egész jól), itt gitározik és nótát ír (kevésbé jól). Fúúúú. Maszk nélkül. Asztaaaaa. Láthattam Joey arculatát. Most már boldog vagyok. Randa. Juhé. Tripp Eisen a másik gitáros, őt meg a Sta...
Vannak zenék, amikről baromi nehéz írni. Az Opeth is ebbe a kategóriába tartozik. Hiába próbálom körülírni, milyen is, amit hallok, úgysem adja vissza a hangulatot. Sebaj, megpróbálom, ezért vagyok itt, vagy mi a fene. Szóval. A hangszeres alap egyfajta atmoszférikus, lassan hömpölygő metal, sok akusztikus betéttel, de a torzított részek sem klassz...
A Converge előtt ezt a straight edge brigádot szintén láthattuk a Trafóban, méghozzá Eighteen Visions tagokkal a soraiban. Egyéb párhuzamokat már fölösleges volna keresni a két csapat között, mert a Throwdown zenéje nyomokban sem emlékeztet az 18V érzelmekre is ható komplex muzsikájára.
A második albumánál tartó norvég zenekar első anyagán, az Infinity Divine-on nem kisebb név működött közre producerként, mint Ronnie Le Tekro, a TNT és a Vagabond legendás gitárosa. Erre legalábbis szakmai berkekben már fel kellett hogy kapják a fejüket az emberek. A mai zenehallgatók többsége már nem feltétlenül, ahhoz mondjuk legalább a TNT miben...
Mire ezt az írást olvassátok, már 2003-at írunk, erre Mike Amott gitáros (lásd még Arch Enemy) és az ő lelki koldusai új lemezükön is mintha valahol 1973-ban járnának... Hiába, attól, hogy valami modern, még nem szükségszerűen jó. A legkorszerűbb samplerekkel, effektekkel, satöbbivel súlyosbított megahangzás sem ér önmagában sokat, ha nem sikerül l...
Német zenekar olasz kiadónál - tökéletes nemzetközi true metal kooperáció, távolról sem tökéletes végeredménnyel. Szerencsére nem a harmincezredik (vagy háromszázezredik, mittudomén!..) Hammerfall-, netán Rhapsody-epigonnal van dolgunk.
Uwe Groebel, a német Naevus egykori gitáros-énekese hozta létre ezt a formációt, amelynek első teljes albumát még tavaly jelentette meg a Hegedűs Márk vezette magyar-osztrák PsycheDOOMelic kiadó. A Voodooshock egészen korai felállásában End Of Green muzsikusok tevékenykedtek Uwe mellett, a mostani tagság pedig két svájci doomsterrel vált teljessé.
Finnország talán legelvetemültebb grindcore bandája már tíz éve dolgozik, a Murderworks pedig a kilencedik kiadványuk. K (polgári nevén Kai Hahto) dobos közel olyan mértékű pusztítást visz véghez a szerkóján, mint a borítón látható, véráztatta ruhájú hentes a vágóhídon és a torokszaggatóan ordító G sincs különösebb tekintettel az ember dobhártyájár...
Négytagú olasz bandáról van szó, akikről már az avítt borító láttán is sejthető, hogy nem hétköznapi mjuzikkal állnak elibénk. A legalább körülbelüli érthetőség kedvéért idéznem kell az anyaghoz küldött ismertetőből: "avant-garde dark gothic". Mi több: érdekességként megtudhatjuk még, hogy a Katatonia stílusát vegyítik bizonyos new wave és darkpop ...
Ha klasszikus power metalról van szó, alighanem én vagyok az a lény, aki a leggázosabb anyagból is megpróbálja kimazsolázni a legcsekélyebb pozitív, értékelhető részeket is, hogy minél magasabb pontszámot kicsikarjon egy-egy albumból.
Az Árnyak megifjodott! Vagy nem is tudom, mindenesetre mintha friss élet költözött volna a csapatba. Az igaz, hogy nem követtem mindig figyelemmel a csapat ténykedését, a demós korszakuk tetszett, aztán jött nálam egy kis szünet, majd a Nehéz csend, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Valahogy elment mellettem a zene, pedig próbálkoztam vele. Ezé...
Brit kiadó válogatás cd-jét takarja a fenti kissé erőszakos cím. Figyelemfelkeltő, az tény. Bár 2001-es kiadás, mostanában jutott el hozzánk és nagyrészt feltörekvő nu metal csapatok zenélnek rajta.
Az amerikai Nile felbukkanásával új színnel lett gazdagabb az extrém zenék palettája. Karl Sanders énekes/gitáros és társai az Amongst the Catacombs of Nephren-Ka címet viselő bemutatkozó albumukon máris kialakult egyéniségről, kiforrott zenei és szövegi koncepcióról, valamint magas szintű hangszeres tudásról adtak számot.
Már úgy vágtam neki Spockék új duplájának meghallgatásába, hogy tudtam, a zenekar "agya", Neal Morse énekes-szintis-gitáros megtért, és a zene helyett a lelki életet választotta... Nos, lelke rajta, pedig ezzel a lemezzel (is) marha sokat adott a progresszív zenei világnak.
A Paradise Lost Symbol Of Life című lemeze a megjelenés óta a kezem ügyében van, rengeteget hallgattam azóta, mégis sikerült elodáznom a kritikát. Pedig... Pedig a zenekar visszatért arra az ösvényre - na jó, nem teljesen az eredetire, de ezt senki nem várta tőlük - amin mindig is járniuk kellett volna a One Second óta.
Facebook
Twitter