Hűha. Ez aztán az agy-gyalu! 24 trackes írországi death/grind. Szerencsére abból a fajtából, aminek van húzása is. Nem is kicsi. A gitárokat mélyebbre hangolták, tehát ha a death-et értékelem benne, akkor inkább a Morbid Angel-féle reszelés a mérvadó. Súlyos...
A koncert (lásd a megfelelő rovatban) előtti, illetve utáni ereklyegyűjtés során nem hagyhattam ki a svédek idei anyagát sem. Két évvel a Pavement Musicnál kihozott Satanic Panic lemez után saját kiadásban jelent meg ez az öt számos (plusz intro és outro), roppant ötletes kivitelezésű digipack CD, egyrészt a rajongók éhségét csillapítandó, másrészt...
A talján bandát 1995-ben alapította a Caruso testvérpár, s azóta már több albummal is megörvendeztették a világot, számomra azonban ez a munkájuk az első - s mivel nincs összehasonlítási alapom, önmagában nézegetem s hallgatom. Speed power metal, közli velem az ismertető, s nem is állít valótlant.
A Peaceville kiadó némelyik csapatát elég nehéz kategóriákba gyömöszölni. Például a Thine-t. Akiknek első lemezükkel vajmi kevéssé tudtam megbarátkozni, lévén túlságosan is eklektikusak, illetve nem éreztem az isteni szikrát az eklektikusság mögött. Ezért kicsit félve kezdtem hallgatni az új korongot, az In Therapyt.
Hja kérem, így könnyű... és ezt a Theory Of A Deadman is pontosan tudja. Akinek olyan barátai vannak, mint a nickelbackes Chad Kroeger, akit egy sikeres lemez után zenei nagymogulként tartanak nyilván. Hiába, a biznisz az biznisz...
Két ekkora név egy lemezen, mi sülhet ki ebből? Kicsit tartottam tőle, hogy abszolút hallgathatatlan elszállt virtuózkodás, DALOK nélkül, de kellemesen csalódtam, habár elég időm nem volt még megemészteni a zenét, de nem kell hozzá sok idő, hogy az ember rákattanjon e két "elmebeteg" zenész játékára.
Skydancer, Of Chaos And Eternal Night, The Gallery, Enter Suicidal Angel, The Mind's I, Projector, Haven és most pedig itt van a Damage Done. Nem mindennapi lemezcímek egy nem mindennapi zenét játszó, nem mindennapi csapattól. Hihetetlen, hogy tíz év távlatából is milyen friss még a legelső, nyilván nem tökéletes lemezük.
Joey DeMaio annyival intézte el egy interjúban a Faith No More-t, hogy amit ők művelnek, az nem metal, hanem country. Ezt olvasva sok jó érzésű zenerajongó röhöghette könnyesre a szemét annak idején, most viszont ne nevessetek, a Supersuckers valóban country muzsikát nyomat ezen a maratoni, 19 nótás koncertanyagon!
Túl a Motörhead 26. születésnapján és a maga 56. életévén, Lemmy rendületlenül nyomul tovább! Miért is hagyná abba, ha még mindig érzi magában az alkotókedvet és nem is sikertelenül teszi a dolgát? Lehet, hogy az Ace Of Spades album időszaka (hm, az sem éppen tegnap volt!..) számított a csapat aranykorának, de Lemmy ezen már nem izgatja magát. Ő ne...
A kiadó már hónapok óta potyogtatja aktuális üdvöskéjének dalait ilyen-olyan maxikon, tehát nagyon jól is tudtam mire számíthatok a teljes lemezen. Punkos, kicsit nu metalos, modernkedős formáció, három csaj plusz egy dobos srác, halvány énekhanggal, erőltetett üvöltéssel.
Ennek a dupla CD-nek az apropója a napnál is világosabb: így tesz eleget az SPV felé végső szerződésbeli kötelezettségének a Metal-Is/Sanctuary-hez távozó zenekar. Egy tízpontos életmű alaposnak mondható áttekintése a Hello From The Gutter és a 'kill fanatikusok közül bárki képes volna belehallgatás nélkül ismertetőt írni róla.
Egyből "egyenesen az ellenség felé" rontok és azzal kezdem, hogy az utóbbi hónapok általam egyik legtöbbször meghallgatott lemeze a Front Toward Enemy. Az egylemezes bandát a Metal Blade karolta fel, és sikerült is nekik egy mocskos erős, állat hangzású lemezt kreálniuk.
A Skinlabbel valamiért eddig úgy voltam, hogy jó-jó, ám mindig is túlságosan az aktuális nagyobb extrém metal bandákat lehetett belőlük kihallani. Ettől függetlenül ha olyan hangulatom támadt, hallgattam/hallgatom őket. Még akkor is, ha az első két lemezből egy árva riffre nem emlékszem.
Pihent agyú egy társaság lehet, az biztos - ilyen névvel: Sir Hedgehog. A lemezt szinte teljesen puritán módon fehérbe burkolták, középkori rajzokkal tarkítva, maga a CD korong pedig sima fehérre meszelt, még egy árva számcím sincs rajta, nemhogy más információ. Amúgy teljesen szimpatikus az ilyen design számomra.
Csizmaország ifjai 1994-ben hozták össze a bandát, melynek nevét egy északi istenségtől kölcsönözték, aki az égbolt ura, valamint a Bifrost híd őrzője, amely összeköti a halhatatlanok világát az istenek birodalmával. A The Almighty a harmadik albumuk, 44 és fél perc hosszúságú. Sajna...
A szigetes Mantra koncert után (ahol súlyosabbak voltak, mint a Replika) határoztam el, hogy mindenképp meghallgatom az új anyagot. Elég sokat ismerkedtem vele, egyrészt főleg szellemiségével, hiszen nem vagyok éppen Krishna tudatú, másrészt zenei téren is, mivel a Mantra zenéjében van, ami nagyon is, de van, ami egyáltalán nem áll közel hozzám.
Nagyon bejött a svéd The Crown előző két lemeze. A hazai (szak)sajtóban megjelent kritikák ellenére nagyon erős nótákkal volt telepakolva s bár nem voltak maximális pontszámúak, de a valóban gyors és brutális és mellette dallamos death/thrash rajongóinak igazi csemegéket tartalmazott.
A hazai rock/metal színtéren is sorra bukkannak fel ismét a régi, patinás nevek és a tavalyi év óvatos tapogatózása (előzetes maxi, koncertek) után a Cserháti István billentyűs vezette P. Box is igyekszik lemezen meggyőzni újbóli életképességéről - számomra nem várt sikerrel!
A lemez a megtisztelő és felemelő "Puncivilág" címet viseli. A belső borítón pedig egy spermákból álló peace-jel figyel. Hm, egész normális zenekarnak tűnnek, nem? Ráadásul lengyelek! Tíz éve létező stoner rock brigádról van itt szó, akik negyedik lemezüket keresztelték el erre az igen komoly címre.
Az utóbbi években új erőre kapott veterán rockerek a nagyszerűen sikerült Metalhead album, és a nem kevésbé nagyszerű idei Wacken buli után friss lemezzel rukkoltak ki a közelmúltban. Természetesen reméltem, hogy a megkezdett széria folytatódik és Biff Byfordék az idei anyagra is átmentik jó formájukat.
Az Enchant finom, Rush-alapú progresszív rockzenéjével 1994 óta kápráztatja el rajongóit. A szívhez és a lélekhez nyitnak utat, immáron hatodszor. (Vagyis idén másodszor, mert mostanában jelenik meg a debütáló korongjuk újrakiadása, persze bónuszokkal vegyítve.)
Egy évvel az első Castrum anyag után itt a második. Egyszerre kaptam meg a két nagylemezt, így van friss összehasonlítási alapom. A fejlődés füllel hallható, kézzel tapintható. Az egyéni stílus kialakításában újabb lépcsőfokot lépett előre az ukrajnai magyarok zenekara.
Vagyok olyan szerencsés, hogy birtokomba került az első három Dew-Scented korong (thanks Leif!), így megoszthatom veletek azon véleményem, melyiket érdemes beszerezni az Inwards után.
Elsőként is tüstént meglestem, változott-e a felállás: nem. Ugyanazok az arcok köszönnek vissza rám a borítóról s ez jó előjel nem csupán bandák, de projectek esetében is. Itt nyomul Fáradhatatlan Fabio barátunk csakúgy, mint barátságos kísérői. Sőt, még a kiadó is ugyanaz, mint első ízben.
Elképzelni nem tudtam, milyen zenét játszhat ez a fura nevű zenekar. Meghallgattam, tetszett, kíváncsi lettem többre is. A fura az, hogy a csapat 1998 óta létezik, sőt, pár éve kiadtak egy tíz számos anyagot - nem tudom demónak szánták-e vagy debütálásnak - aztán szüneteltek, majd kicsit megváltozott tagsággal 2002-ben jelentkeztek ezzel az EP-vel....
Annak idején a kevésbé tájékozottak olyan szinten ismerték ezt az ausztrál bandát, hogy a Guns N' Roses tőlük is rögzített egy feldolgozást (ez volt a Nice Boys című nóta). Pedig a Rose Tattoo a 70-es évek végén már létezett és nyomta a rock'n'rollt. Egy hosszú kihagyást követően éppen a GN'R előzenekaraként tértek vissza a színpadra 1993-ban, majd...
Facebook
Twitter