Új üdvöske a láthatáron, a tengerentúlon már szépen kúszik felfelé a listákon. Egyébként kanadai a csapat, mielőtt szó érné a ház elejét. Az énekes/gitáros Chad Kroeger, testvére Mike Kroeger kezeli a basszusgitárt, Ryan Vikedal ül a dobok mögött és a másik gitáron Ryan Paeke játszik.
Második albuma a kaposvári zenekarnak, szokás szerint a harcos heavy metal jegyében. Bár érdekes, hogy a fotókon közelebb áll a zenekar egy igazi true metal formációhoz, mint a lemezen. Zeneileg és énekben is inkább az Akela, Moby Dick párhuzam ugrik be először, talán Molnár Zsolt énekes smicis hangja miatt is.
Újabb női énekessel megáldott metalzenekar Lengyelországból. Ezen azóta nem csodálkozom, mióta idei nyaralásomkor volt szerencsém látni egy lengyel zenei csatornát, hol tonnaszám ontották a női énekesnős rockzenekarokat. Meg mást is.
Döbbenetes, mire nem képes az unatkozó zenésztársadalom. A svéd Midnight Sun mai felállása az ex-Flower Kings dobost, Jaime Salazart, a még Flower Kings tag basszusgitáros Jonas Reingoldot, a tehetséges gitárosnak kikiáltott Magnus Karlssont, és a vokalista Jakob Samuelt rejti.
Még emlékszem azokra az időkre, amikor a dán Royal Hunt neve legfeljebb ha a japán piacon okozott izgalmakat, az öreg kontinensen a kutya sem ismerte őket. Nekem anno az azóta kihalt Wackond 'zine főmunkatársai mutatták meg az akkor aktuális Moving Target albumot (amelyen tudvalevőleg már a zseniális D.C. Cooper énekelt), kisvártatva pedig a Parado...
Kellemetlen ez a déja vu érzés. Sajnos a közelmúltban már eleget rágódtam e bánat fölött, nevezetesen: MIÉRT kell elcseszni, ami eddig jó volt?! Itt van ez a szegény Eternal csapat, akik kiadtak egy frenetikusan jó albumot, amelyet hallva mindenki a tenyerét dörzsölve, ajzottan várta, vajh mivé fejlődnek még a srácok, ha már elsőre ennyire süti vol...
Turilliék bekattantak. Nekem pedig visszatért a taljánokba vetett hitem, ami az évek folyamán egyre fogyadozott. Annak idején üdvözült mosollyal, odaadással csüngtem első munkáikon - aztán kezdtem belefásulni, amikor úgy éreztem, a csapat mintha mókuskereket hajtana és nem igazán tud megújulni, fejlődni.
A Dream Theater, Spock's Beard, Marillion és Flower Kings tagokból álló - illetve egy-egy tagból álló Transatlantic project második sorlemeze. Az első után volt egy koncertlemez, de stúdiólemeznek második. Project project hátán, ember legyen a talpán aki meg tudja jegyezni ezeknek a prog. rockereknek a lemezeit, ki kivel mikor, én már feladtam, az ...
A brazil Angra eddigi munkáira se nagyon lehetett panasz (ha nem Max Cavalera szemszögéből nézzük a dolgot...) és a Rebirth lemezzel megint beletrafáltak. Pedig nagy kérdés volt, hogyan tudják pótolni a jellegzetes hangú André Matost. Viszont az új torok, Eduardo Falaschi sem akárki. Inkább énekel "bikából", mint André, de szintén remek adottságai ...
Második korongjával jött ki a Metal Blade-nél a kanadai Eidolon, és az már ismeretes előttem, hogy jelen lemezanyag az előző kiadásakor teljesen készen volt, tehát olyan óriási zenei váltásra nem is lehet gondolni. Megdörren a nyitó nóta, jobban, mint a Nightmare World akármelyike, a hangzáson javítottak, de a dobokat még mindig nem találták el (a ...
Az Accept 1996-os Predator korongja a hanyatlás erőteljes jeleit mutatta, mintha csak muszájból csinálták volna meg. Nem is csodálkoztam, amikor a csapat bedobta a törülközőt, a ráspolyos hangú Udo Dirkschneider meg a szólókarrierjét indította újra a dobokról gitárra váltó Stefan Kaufmannal.
Tilo Wolffnak sosem volt problémája azzal, hogy egy kiadó igényeinek megfelelő muzsikát kelljen komponálnia, hisz a kezdetektől fogva - amikor a Lacrimosa név mögött még csupán egyes-egyedül rejtőzött - saját kiadója által jelentette meg műveit. Tilo Wolff nagyon szerencsés emiatt. Ugyanis soha nem lenne képes megalkudni és fejet hajtani bármiféle ...
Megmondom őszintén, az előző két Therapy? lemez okozta komoly csalódások után nem gondoltam volna, hogy még egyszer ebben az életben fel fog még izgatni új T? úgy, ahogy a Shameless tette. A Semi-Detached (1997) szürkesége, az ötletek, a dinamika és a kellő T?-íz hiánya teljesen kiábrándított Therapy? fanatizmusomból.
A Symmetryből lett Perfect Symmetry első nagylemezét tartom a kezemben, jó néhány demó, valamint válogatásokon való szereplés után itt van az a dalcsokor, ami oly sok évet ölel át... Ha valaki esetleg még nem tudná, a zenekar a korai Queensryche és a Fates Warning bizonyos korszakainak a zenei örökségét oltotta a sajátjába, Kusinka Tamás kiválóan m...
Most már elárulhatom, hogy sok-sok hónappal a lemezmegjelenés előtt kazettán már megvolt jelen album. Az első reakcióm az volt, hogy "ha ezzel nem kapnak lemezszerződést, akkor semmivel sem." S lőn csoda, sikerült külföldi kiadót találnia a zenekarnak, ráadásul olyat, amely úgy tűnik oda is figyel a kiadott produkciójára. Promócióban legalábbis elé...
Miként a Nephilimtől a Cross Roads-hoz átigazolt társaság a második albumával, én is veszélyes területre tévedtem ezzel az írással, mert minden jó szándékom ellenére képtelen vagyok valódi pozitívumokat említeni az anyag kapcsán, megsérteni pedig senkit nem akarok.
Ajjaj. Most mit mondjak? Gyorsan jött a lemez. Kíméletlen leszek, lesz, ami lesz. A Da Capo ígéretes csapat. Olyan emberkékkel, akiknek szívügye az általuk is művelt progresszív metal, ami leginkább a Dream Theatert követi, de ezt mindenki tudta eddig is.
Nem kevesen várták a második albumot, ki azért, hogy imádhassa, ki azért, hogy jól beleköthessen. Én speciel azért, mert az elsőt imádom, évek óta nem hatott elsőre és kismilliomodszorra zene rám ilyen szinten. Most mégis megpróbálok objektív maradni.
Hiába, a jó zene időtlen! A Legacy valamikor nyáron jött ki, viszont csak most jutott el hozzám, nagy örömömre. A Shadow Gallery egyik fő jellegzetessége a végtelenül igényesen kidolgozott vokáltémák sokasága, Mike Baker az elkövető, nagyon szép, szárnyaló hanggal rendelkezik, ráadásul rendkívül kifejezően tud bánni vele.
Nem hiszem, hogy hatalmas kultusza lenne nálunk a svéd Witchery-nek, mondjuk meg is értem, a zene pusztán szórakoztató, semmi több. A thrash alapú riffelős számok Toxine torokgyilok hörgésétől kísérve nagyjából arra jók, hogy egy sűrű nap után háromnegyed órára kikapcsoljanak a világ pörgéséből, ne kelljen koncentrálni semmire, csak zúduljanak ránk...
Szerencsére volt alkalmam átbeszélni a friss Edguy albumot Tobias Sammettel, aki csak megerősített abban, hogy nem állt be 180 fokos fordulat a zenekar stílusában, de a továbblépés, az egészséges keretek között történő újítás megtörtént.
Itt az új Therion opusz, az általam annak idején kicsit többnek értékelt Deggial után konceptalbummal és nem csupa máshol hallott heavy metal riffből álló Secret Of The Runes. A témaválasztás szimpatikus, erről bővebben majd az interjúban.
Nem kétséges, hogy új csillag van felemelkedőben. Jorn Lande, a norvég hang, kinek zenekarai, projektjei szinte megszámlálhatatlanná kezdenek válni, második szólólemezén a lelkébe enged bepillantást. Itt már nincs feldolgozás, mint az első szólóalbumon, csak saját szerzemények.
Emlékeimben HC csapatként élt a Vision Of Disorder, ezért elég meglepett arcot vágtam amikor felcsendült a nyitó Living To Die című dal. Na ja, a változások korát éljük, de hogy az énekes, Tim Williams milyen fülbemászó dallamokra képes, azért az mindenképpen figyelemre méltó, persze a rekedt üvöltést sem hanyagolja teljesen, csak ritkán használja,...
Pofonegyszerű a képlet: Sascha Paeth (többek között a Rhapsody, Kamelot és Angra lemezek producere) plusz André Matos (volt Angra énekes) mínusz metal. Marad a gazdagon meghangszerelt, szimfonikus hatású zene és a széles tartományokat bejáró, sokszínű ének. A végeredményt mégsem lehet egyértelműen meghatározni.
Kicsit szkeptikusan közelítettem az ötödik Borknagar opuszhoz, mivel Simen hangja etalon - na jó, az egyik etalon - számomra a műfajon belül, Vintersorg-ügyileg meg nem álltam a helyzet magaslatán (azóta persze pótoltam a hiányosságokat). Így kezdtem neki az Empiricism kivesézésének, és be kell valljam, az első három hallgatás nem hagyott bennem tú...
Na végre, csakhogy zenét is ír Mr. Zombie, nem csak a filmrendezői pályáját egyengeti. Az új lemez nyitó dala (melynek borítóján maga a mester pompázik, milyen meglepő...) a szokásos sampleres kezdés után húzós riffet hoz, amitől még a zombik is azonnal táncra perdülnének. Rob sajátos hangján kántálja azt a három hangot, amit tud, de ez így van jól...
Facebook
Twitter