Gyerekjáték volna annyival elintézni a hazánkba készülő Don Dokken énekest és társait, hogy ők is már csak egy lejárt lemez a nyolcvanas évekből, én annál dicséretesebbnek tartom, hogy az 1995-ös újjáalakulás óta folyamatosan dolgozik a banda. Ma már nem övezi minden lépésüket az az őrületes média-felhajtás, mint a Tooth And Nail, Under Lock And Key, Back For The Attack albumok idején és hát a mostani Dokken zenéje sem ugyanaz, mint akkoriban.
Valamiért a "régi" Pokolgépet nem igazán hallgattam, Rudán Joe beléptével kedveltem meg a csapatot, már csak azért is, mert Joe-t az egyik legnagyobb hazai rock toroknak tartottam - és tartom máig. (Ha valaki esetleg nem tudná, hihetetlenül jól énekelte a Codában a Zeppelin klasszikusokat.)
Gusztusos narancsdzsem csordul le a borítón elhelyezkedő befőttesüvegről, elég talányos egy kép, aki még nem hallott a csapatról, annak nem sok fogalma lehet a zenéről. Aki hallott, az bizonyára sejti, hogy a két lemezt megért Platypus projekt utódja a The Jelly Jam, olyan tagokkal, mint Ty Tabor (King's X, ének, gitár), Rod Morgenstein (ex-Dixie D...
Fajsúlyos zene (nagyrészt) fajsúlyos srácoktól. A debreceni Szeg tagsága nem ma kezdte a zenélést, tehát sejteni lehetett, hogy nem kétakkordos bénázással kápráztatnak el minket. Az EP-n hallható zene körülbelül a Prongtól eredeztethető, ugyanazok a feszes, húzós riffek, témák köszönnek vissza, amit a mostanában újraalakuló zseniális brigádtól hall...
Elképesztően hülye zenekarneveket képesek kiagyalni a világon bármerre. A Five Pointe O is ilyen. Ráadásul lemezcímnek azt adni, hogy Untitled... Ehh... pihentek a srácok. Zeneileg a nu metal című zsákban szaladgálnak keresztül-kasul, viszont kollégájuknál, a 36 Crazyfistsnél jóval izgalmasabbak, életrevalóbbak, habár itt is a fogós riffekkel körít...
A Pennsylvaniából származó Sinch sem ma kezdte, a biográfiájuk szerint 8 évig küzdöttek az ismertségért. Ami most eljött jól. Ha minden igaz. Persze kell hozzá egy lemez, amit azért meg lehet hallgatni. Olyanjuk van. Kicsit ugyan szkeptikusan közelítettem felé, már megint egy zenekar, amelyik a Tool, az Alice In Chains és a NIN vonalán próbál halad...
Volt idő, amikor a német Scanner számított az egyik legtöbbet hallgatott kedvencemnek a dallamos speed metal színtérről. Nagyon szerettem (és szeretem mind a mai napig) az 1980-as évek végén megjelent első két albumukat, meg a progresszívebb felfogásban írt, '95-96 során megjelent következő kettőt is.
A finnek nyomulásának nincs határa. És nem is szeretném, ha ez másként lenne! A Moonsorrow nevét első ízben abban az interjúban hallottam, melyet az Ensiferum frontemberével készítettem. Csoda, ha ezek után tüstént felkeltették az érdeklődésemet?
Egészen korrekt bemutatkozás a három éve létező svájci alakulattól. A black metalnak egy kevésbé extrém válfaját játssza a négyes, kimondottan modern felfogásban, amiből persze nyilvánvaló párhuzam adódik a honfitárs Samaellel is.
Ez mindennek a teteje! A Revolver névre hallgató német társaság szemrebbenés nélkül lekoppintotta az Entombed Wolverine Blues, To Ride... és Uprising albumainak nyers, rock'n'rollos garázshangzását és ha ez nem volna elég, zeneileg is nyúlják a svédeket rendesen. Néhol persze Motörheadet vagy C.O.C.-t idéző témák is befittyennek.
Én és a Magnum korábban maximum néhány dal erejéig "futottunk össze", a Shock! révén hallok először tőlük teljes albumot. A brit csapat 1994-ben feloszlatta magát, az énekes Bob Catley ezután szólóban aratott jelentős sikereket. Most pedig épp az újjáalakulásnál kapcsolódtam be az eseményekbe.
Tegye fel a kezét minden Arch Enemy rajongó, akinek nincs meg legalább fél/egy éve a Wages Of Sin. Nem látom a kezeket... Nem csodálom, mivel iszonyatosan sokat tököltek a kiadónál. Mire sikerült Európában is hozzáférhetővé tenni az új énekessel felvett korongot, addig ideát már mindenki rendelkezett valamilyen formában a lemezzel.
Idegen, futurisztikus világba repít bennünket ez a csodálatos kivitelezésű album, melynek varázsos külcsíne nem kisebb név számlájára írható, mint Derek Riggs. (Rémlik, hm?...) Az ifjak Norvégia - közelebbről Kristiansand - zenei követei, de erre kizárólag a tagok nevét böngészve jöhet rá a Kedves Hallgató, ugyanis még az életben nem volt olyan nor...
Nem egy olyan ismert zenekar létezik, amelyekről tudom, hogy illene legalábbis jobban ismernem őket - ha már a rajongóik közé nem tartozom - és ilyenkor egy válogatás vagy egy koncertalbum mindig kapóra jöhet. A germán Sírásó esetében sajna úgy néz ki minden hiába, mert ez az abszolút "hazai pályán", Wackenben rögzített élő felvétel se késztetett a...
DÖGÖS. Leginkább ezzel a jelzővel tudnám érzékeltetni e germán banda muzsikáját. Dögös, de nem ám akárhogy! Két ex-diggeres arc nyomul a Rebellion élvonalában, Uwe Lulis és Tomi Göttlich, valamint az ex-Warhead gitáros Björn Eilen. Az ütős Randy Black, a frontember pedig Michael Seifert, aki nagyon topon van, ami a szerepét illeti. Igencsak dominán...
Hideg... ezt éreztem, amikor először hallottam a most már ex-Emperor gitáros Samoth (Zamoth) Zyklon zenekarának lemezét. De nem olyan zordság ez, mint az Immortalé, hanem ez bizony ridegség és közöny. Közönyös és kegyetlen zene egy közönyös és kegyetlen világról, amely jó úton halad a felé, hogy elpusztítsa magát. Egy borzalmas utópia egy, atomtáma...
A Zyklon Samothnak (itt Zamoth) az Emperor gitárosának saját zenekara. Most nem mennék bele - mivel mindenki tudja mi történt az Emperorral - legyen elég annyi, hogy Zamoth igazi zenekarként viszi tovább a Zyklont. Társai ezen az albumon Trym (szintén az Emperorból), aki itt dalszerzőként is szerepel a Zycloned nótában, Destructhor a Myrkskogból gi...
Igen, ők játszanak majd a Dokken előtt az E-ben! Dallamos heavy rock európai módra, a 80-as évek stílusában, mai megszólalással. Néhány név irányadónak: Yngwie Malmsteen, Europe, Bonfire, Pink Cream 69, Fair Warning, Sanvoisen stb. Csupa svéd és német nevet soroltam fel, nem véletlenül. Ezen országok fiaitól szokhattunk meg hasonló színvonalat, hel...
Felfokozott kíváncsisággal vártam a negyedik Soilwork korongot, a - sajnos - csak félig látott koncertjük óta ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy magaménak tudjam az előző három lemezüket. Az új lemez a külcsínt tekintve bizakodásra ad okot, a borítót Travis Smith alkotta, ötletes, gusztusos - habár mégis valahol gusztustalan, amint tömérdek l...
Nem kevés időt vett el, amíg sikerült kisilabizálni - illetve aztán a nyomozás segített - a szokásos cirkalmas, ámde olvashatatlan logóból, hogy miképp is hívják ezen zenekart. A borítón egy félig rothadt angyal, mögötte vár, meg villám, fantáziadús grafikusa volt a csapatnak...
Nem tudom, itthon hány black metal fanatikusnak mond valamit a May Result név, én sem hallottam róluk semmit egészen decemberig, amikor is ezt a CD-t (illetve előzetes promóját) kaptam tőlük egy magyarországi koncertjük után. Aztán elkezdtem hallgatni és leesett az állam, majd mindjárt mondom, miért.
Lassú a barátkozás Lana Lane albumai és köztem. A Queen Of The Ocean borzasztó hangzása és vérszegény dalai agyoncsapták az egyébként nagyon szép hangú énekesnő teljesítményét, nem véletlen, hogy a következő korongra, a Secrets Of Astrology-ra Arjen Lucassent hívták meg segítségül, dobja fel dalszerzői géniuszával a dalokat. Sikerült neki.
Egy ideje nem követem kitörő lelkesedéssel az Entombed munkásságát, na jó beismerem, a Wolverine Blues lemezig vagyok képben, a Nicke Andersson nélküli időszak valahogy nem fogott meg. Mondjuk nem csak engem, azt hiszem. Most meg idetéved az új korong, nagy szkeptikusan elkezdem hallgatni, majd gúnyos mosollyal el is rakom pihenni.
Új kiadónál a norvég black scene egyik legeredetibb formációja. És az egyik leghülyébb arcfestést használó csapata. A külsőségekről lehet vitatkozni, kinek tetszik, kinek nem, és bár (szerintem) viccesek ezek a pingálások, azért vannak náluk butábban kinéző csapatok. Ugye.
Nem mondok el nagy titkot, ha elárulom, hogy a még létező zenekarok közül a The Haunted a maximális kedvencem. Nem telik el úgy hét, hogy valamelyik lemezüket fel ne tenném, ezért amikor meghallottam év elején, hogy lesz koncertlemez hát nem is tudom, a plafonon voltam annak ellenére, hogy nem nagyon szeretem a koncertlemezeket.
Legutóbb éppen tavaly őrölt egy nagyot nálunk ez a New Orleans-i társaság (bár helyesebb lenne talán Kirk Windstein gitáros-énekesről és állandóan változó társairól beszélni), és még az év vége előtt megjelent az aktuális albumuk is. Azt kell mondanom, hogy aki a világfájdalom tökéletes zenei ábrázolására vágyik, az a Crowbarban bármikor megtalálja...
Facebook
Twitter