Jeff Scott Soto-t alapból imádom, a Talismannak mégsem lettem akkora fanatikusa, mint egyéb munkáinak. Illetve, "ez így ebben a formában nem igaz", mert bár néhány lemezük (Genesis, Humanimal, Life, Truth) megvolt már ezelőtt is, és persze hallgattam/hallgatom ezeket, el is dobtam az agyamat Marcel Jacob basszusjátékától meg persze a többiek teljesítményétől.
Itt van ez a vaszisztdasz nevű rémület és a glutty című korongjuk. Kénytelen vagyok írni róluk, mert rám sózódott a feladat - habár dobásom sincs arra nézvést, mi közöm lehet hozzá. A német nyelvű hablaty igazán nem zavar, megszokja az ember, ha orrfolyásig hallgat Rammsteint és Lacrimosát - de ők legalább zenélnek mellé...
Óriási kedvencem a Jacobs Dream 2000-es keltezésű debütáló lemeze. Azt a zenét nekem írták: US power alapú, misztikus, prog beütésű metal muzsika, amolyan Crimson Glory/Warningos Queensryche/korai Fates Warning keverék; egy olyan énekessel, aki elsősorban a korai Geoff Tate-et idézi - ez a kombináció már papíron is állat! A valóság nemkülönben: az ...
Hajrá viking harcosok! Elérkezett az idő, hogy habzó söröskupáinkkal koccintsunk, üdvözölvén a műfaj eme vadonás képviselőit! Részben a Doomsword kinövéseként jött létre a csapat, melyről az ismertető meglehetősen szűkszavúan (ha akarom, titokzatosan) nyilatkozik. A zenészek erősen kötődnek az egykori Bathory világához, de az Amon Amarth neve is fe...
Steve bácsi. Nos, igen. Mármint Yes. Onnan lehet őt ismerni. Viszont most egy instrumentális albummal lepett meg minket, ahol kellemes prog rock szól szinte takkra pontosan egy órán keresztül. Nem kell ide se Anderson hangja, se más, igényes zenélés folyik, mégpedig vegyes zenésztársak kíséretével.
Kiváló nevet választott magának ez a ránézésre tinikből álló formáció. Az info szerint hardcore, rock, metal, punkrock, jazz elemeket építettek bele a zenéjükbe. Ennek ellenére inkább valami emo-hatású, lazább rockzenét rejt a cd (na jó, metalt, vagyis emocore-t).
Valahogy úgy vagyok a Lelki Koldusokkal (hát ezt a nevet már tényleg soha, de soha nem fogom megszeretni), hogy náluk nem azt érzem, mint a legtöbb stoner/retro banda esetében akik csak merítenek a '60-as évek végi, illetve '70-es évekbeli zenékből, hangzásból, hozzáállásból.
A portugál project tulajdonképpen egyetlen embert takar: Hugo Flores agyszüleménye szinte az összes dal, valamint ő játszotta fel a gitárokat, basszust, billentyűsöket, ő programozta a dobgépet, és ő is énekel. Segítőtársa, Carlos Mateus a szövegek írásáért felelt, és pár helyen vendégeskedett gitáron vagy szintetizátoron.
Bár a levelet egykori shockolónknak, Tóth "Björn" Balázsnak címezték, de ő ugye már inkább gitározik, mint írogat, rajtam kívül meg senki nem hajlandó meghallgatni ilyen zenéket, így naná, hogy engem utálhat ösmét megint minden blacker. Rajta! Már jól kezdődik: a borítóban az egyik tagon Gorgoroth pólót láthatunk...
Divatzene. Emo. Pop-punk. Fülbemászóan nyálas. Mit mondjak még? Ráadásul béna a nevük. Divatos a frizurájuk. Bár én ettől a fajta frizkótól speciel sugárban hányok. Mindezen divatosság, dizájn és beállított fotó sem menti meg őket attól, hogy az egyik tag úgy nézzen ki, mint egy jóllakott óvodás.
Egy szál cd érkezett, bármiféle info, kísérőlevél nélkül Kanadából, lássuk. Akusztikus bontogatás, feltűnik rögtön, mikor a torzult gitár és némi dob is érkezik, hogy a hangzásra nem fordítottak túl nagy figyelmet, bizony ez csupán egy gyenge demó szintjén szólal meg.
Az Eleven Hold első lemeze (Leszálltunk, hogy felférj) csodát művelt velem. A csoda lényege abban állt, hogy az egyértelmű Kispál hasonlóságok ellenére (ami ugyebár hivatásos gyomorforgató alterpop kisiparosok gyűjteménye) baromira bejött, és azon vettem észre magam, hogy a negyedik-ötödik nótánál már topogó lábbal örvendezem a zenének, tojva a has...
Düh és bánat elegye kavarog bennem, amiért van bőr a képükön ezeknek a szuicid hajlamú finneknek. Mégis, hogy merészelnek cserben hagyni bennünket?! Hogy merészelik bedobni a törülközőt? (Ezt a könnyelműséget akkor fogják igazán bánni, midőn feltűnik a fejük fölött az első vogon űrhajó...)
Belga hc zenekar, két nagylemezzel és egy 7"-tel (amit a hc rajongók pontosan körül tudnak írni, hogy mit is takar). Érdekes módon az agresszivitásba dallamokat is csöpögtettek, de alapvetően az elsöprő erejű riffelés uralja a terepet náluk.
A zene előtt igenis a kísérőlevéllel kezdem. Mert felcseszte az agyam. Aszongya: "Nézzünk szembe a tényekkel: DLR a legizgalmasabb énekes, aki valaha is a Van Halen élén megfordult." Oké, ezt még megeszem édes habal, bár mindig is Hagar-párti voltam. Jó a bohóckodás és a showmankedés egy ideig, de valahogy a Van Hagar zeneileg és érzésben is több v...
Cseppet gagyi, Manowart idéző, harcos-nyerítős intro után lendületesen dörren be kis hazánk talán egyetlen szimfonikus progresszív bandájának bemutatkozó lemeze. A kis görög kiadó égisze alatt megjelent korong 12 dalt tartalmaz 66 percben, szóval a Havancsák Gyula tehetségét dicsérő misztikus digipack-borító tartalmas alkotást rejt, amit lehetetlen...
A szívcsücsök bandákkal az a gond, hogy a kelleténél nagyobb csalódást okoznak, ha az évek folyamán nem azt nyújtják, amit (el)várunk tőlük. Mert hogy is fest ez a történet? A kezdetek kezdetén e német bagázs komor, melankolikus (már-már depis), ám csodaszép zenéket művelt.
Adott egy hagymázas történet, mely arról szól, hogy ez a szerencsétlen csapat lelkesen rögzítette bemutatkozó albumát, amit - egy léha talján kiadó rosszvoltából - a mai napig sem sikerült megjelentetniük. Mert ezek a gaz olaszok csak a spagettit zabálják, sziesztáznak és lábáztatnak Velence kanálisaiban.
A Mood - nyugodtan mondhatjuk - kis hazánk egyik legeredetibb és legígéretesebb zenekara volt. Négy lemezt értek meg, aztán a Fourth Ride of the Doomanoids után zenei nézetkülönbségek és egyéb okok miatt földbe állt a csapat. Vagyis inkább két részre szakadt, lett belőle Wall of Sleep meg Supernatural (később Stereochrist).
Billy Milano morcos! Méghozzá nagyon. Úgy érzi, nem kapta meg a megfelelő támogatást a Nuclear Blasttől, ezért úgy döntött, felpakolja legutolsó, 2003-ban megjelent lemezének teljes egészét a honlapjára (www.billymilano.com), és ingyenesen letölthetővé teszi.
A 2001-es Please...Die! lemezzel ismertem meg a svéd srácok zenéjét, és akkor azonnal padlót fogtam a produkciójuktól. Nem rajongok igazán a neo-thrash bandákért, számomra a klasszikus thrash vonulat a nyerő, de a Carnal Forge zenéje azonnal lenyűgözött.
Ágyú. Micsoda név... Oké, végülis ez alapján ki hitte volna, hogy Kiss néven lehet szörnymaszkban monster-rockot nyomni? Jelen írásom tárgya 1986-ban alakult Hannoverben, és két évre rá felvettek egy albumot, melynek címe szintén a kliséboltban volt akciós akkoriban (Thunder And Lightning).
Jobb későn, mint soha - tartja a mondás, így, annak ellenére, hogy a Black-Out dupla koncertlemeze már vagy egy éve kijött, talán érdemes róla pár szót ejteni. Ráadásul nemrég dvd-n is megjelent a cucc, az új B-O is a kanyarban, úgyhogy mégiscsak aktuális lehet valamennyire ez a cikkecske. Meg egyébként is kár lenne véglegesen elmenni egy ilyen jó ...
Kicsit borzongva, előítéletekkel ültem neki az új VOT albumnak, egyrészt a néhány éve megjelent album nem nyűgözött le, másrészt a tagcserék miatt sem számítottam túl sok jóra (bár egy vérfrissítés tehet csodákat egy csapattal, lásd pl. Graveworm), de ebben az esetben is aztán kellemes meglepetésben volt részem, amikor végighallgattam néhányszor az...
Hat évvel ezelőtt jött létre a Midianből kiszökött éjlakók fent nevezett tömörülése a távoli, hűvös északon. Nem elég, hogy e pirkadat előtti homályban kóválygó szerzetek messziről kerülik a napfényt, de az idők folyamán olyan elemekkel vettek részt közös zenei szertartásokon, mint egy Plasma Weapon nevű producer... Számtalan tagcserét meg- és túlé...
A Harem Scarem a hard rock / AOR bandák közül számomra mindig a laza, napfényes feeling miatt emelkedett ki, valahogy az a fajta zene volt, aminek hallatán önkéntelenül felkel a nap, az emberek szörfökkel a hónuk alatt, hűtött koktélokat szürcsölgetve indulnak a tengerpartra, ahol persze szól a rock'n'roll. Baywatch feeling plusz jó zene.
A Hollywoodoo első lemeze amolyan kellemesen bólogatós funk rockként maradt meg bennem. Azok közé tartoztam, akiknek bejött az a fajta stílusmix, annak ellenére, hogy sokan (a rock oldaláról közelítve) úgy vélték, túl kommerszre lett véve a hangulat. Nos, nekik hatványozottan érdemes belefülelni ebbe a "foggal-körömmel" lemezbe.
Facebook
Twitter