Nemrégiben amiatt puffogtam, hogy míg a világ eszementül lohol az orra után, mi még ott tartunk, hogy egy-egy banda frissiben sült, ropogós korongja helyett kénytelenek vagyunk a régebbiekkel cöcmötölni. Nos, ezúttal nincs okom duzzogásra - itt az új Lanfear, amelyre már akkor is rém kíváncsi voltam, amikor az előzővel ápoltam le újra és újra az agyamat.
A Luppi név nem mondott számomra sokat, aztán a kísérőlevélből kiderült, hogy hősünk a Vision Divine utolsó albumán szerepelt énekesként. Ugyan - mint kiderül, sajnos - nem ismerem az anyabanda munkásságát, a felcsendülő zene hatásaként biztos nyomozok majd utánuk (bár állítólag a szólóalbum elég messze esik a Vision Divine munkásságától). Ez a zen...
Azért vannak még meglepetések. Amikor az ember azt hiszi, a csúcsra járatódott/járatott metalcore-hullám vezérhajóit és legjobbjait már alaposan ismeri a világ, hirtelen a semmiből előbukkan egy fiatal csapat második lemeze, és figyelmeztetés nélkül úgy pofánveri, hogy attól koldul.
Olasz csapatról van szó, fent említett albumuk immár a harmadik a sorban - az ismertető eleje szerint. Mert a vége szerint a negyedik. Elárulom: teljesen mindegy. Mert ez az ajánló azt is állítja, hogy a banda rém modern. Hát... attól, hogy minden ízükben old school heavy zenét játszanak, akár még modernek is lehetnének. De cseppet sem azok.
Nincs túl bizalomgerjesztő borítója a Maze Of Torment lemezének, az őrület kalapácsainak. Jaj. A csapatnak eddig négy lemeze jelent meg, mindenféle kiadónál, és ehhez is nehezen találtak bátor vállalkozót, hiszen a borító szerint 2003-ban vették fel. Ráadásul 1992-ben kelt életre a csapat (még más néven), ami azért nem most volt. A tengernyi tagcse...
Randa borító, de egész pofás zene. A dallamos death és az atmoszférikus, melankolikus - halványan gótikus - metal keverékét játssza a csapat, akik Svédországból jöttek. '91-ben alakultak, fura, hogy eddig nem nagyon hallottunk róluk, bár lehet csak a helyi klubban nyomultak. Ráadásul a tagok között van egy Peter Nagy nevű illető (gitáros), aki a Mö...
A The Black Dahlia Murder a másik csapat az Az I Lay Dying mellett, amelyik kimaradt az életemből eddigelé. Vagyis a TBDM-et fél füllel hallottam ugyan, és annyi átjött, hogy ultrabrutál módon közelítik meg a zenélést, persze néhány stílust összekeverve.
Ezer éve rakódik ide-oda ez a cd, valahogy senkinek nem fűlt hozzá a foga, pedig annyira nem borzalmas. Egyszerű - mondhatni tufa - rockzenét játszik a csapat, és ezzel akár be is fejezhetném a kritikát, nagyjából mindent elmondtam. Mintha egy kicsit modernebb Motörhead lennének, bár itt a vokalistának korántsincs annyira viszkiáztatta torka, csak ...
Görög elektronikus death metal - már ez sem túl bizalomgerjesztő, az meg főleg nem, ha a cd borítóban úgy reklámozzák a művet, hogy négy év hallgatás után a banda visszatért karrierjük legújítóbb lemezével. '95-ben jelent meg az első lemezük, amit még kettő követett és most akarják újra meghódítani a világot. Van egy sanda gyanúm, hogy nem fogják.
Vigyázat! A napsütötte Metaxa-föld kardos-buzogányos vitézei támadásba lendültek! Bizony, lassan Göröghon is battle-metal sújtotta övezetté alakul. Négy elszánt, komor tekintetű harcos néz velem ordasszemet a fotóról, biztosítván: ők aztán nem vicceskednek...
"Álljon meg a nászmenet! Töke van a menyasszonynak!" - ez a gyerekkoromban hallott népi rigmus jutott eszembe, mikor megláttam, hogy ez az Elvira tulajdonképpen Marcus, és férfiember. A project neve ugyanis Marcus H. Madigan multiinstrumentalistát takarja, aki gitáron, basszusgitáron, szintin alkot, valamint blackes károgását is segítségül hívja mű...
Ez az ismertető nagyon nehéz szülés volt. Elég görény érzés ugyanis egyik kedvenc zenekarom új albumát lefikkantani, és én pont erre készülök. A Kőkorszak Királynői (mondjuk a queen jelent még nőimitátort meg hermafroditát is, brrr...) ugyanis a felbukkanásuk óta favoritok nálam, de a negyedik sorlemezük elég ócska lett. Lehetne még sorolni a lesaj...
Szokványos kísérteties intróval kezd az új Luna Field lemez, aztán belecsapnak a lecsóba, ahogy azt az előző lemezen is tették. Tulajdonképpen sok újat nem lehet elmondani a Diva című albumukról, ugyanazokat a jól bevált kliséket ragasztgatták össze, mint eddig. Az meg ugye valamelyest visszalépésnek tekinthető, ha egy zenekar a Season Of Misttől á...
Egy igencsak ledér hölgy két gigantikus kutyával az oldalán. Jót ígér ez?... Érzésem szerint nem. A zene lendületes rock'n roll alapú zene, kicsit csörgős dobokkal, a refrénnél picit hamisan. Ja, női énekessel. Lehet a borítón látható démon. És tényleg.
Amikor először hallottam az Audioslave első új single-jét, a cseppet rutinszerű Be Yourselfet, nem jártam örömömben vitustáncot, de egy percig sem tartottam attól, hogy a lemezzel úgy összességében bármiféle gond is akadna. Nem is kellett csalódnom, habár az Out Of Exile sok tekintetben különbözik a bemutatkozó anyagtól: lendületesebb, tempósabb, r...
Két helyen is azt olvastam nemrégiben, hogy az új At Vance lemez nem olyan jó, mint az előzőek. Ezen elcsodálkoztam, majd miután meghallgattam a promo cd-t (sőt, már a hallgatás elején), megnyugodtam: egy olyan banda, amely kezdetektől fogva görcsösen ragaszkodik a választott stílushoz, s amelynek ráadásul olyan keményfejű, elkötelezett (ha úgy tet...
No. Mikor már úgy érzem, kezdek besokallni a hörgős súlyzenékből, mindig jön valami, ami visszaadja a hitet, hogy vannak még jó/izgalmas/érdekes csapatok ebben a műfajban. Vagy akár olyanok, amelyek nem váltják meg a világot félelmetesen újító dolgaikkal, viszont baromi jó érzés meghallgatni a zenéjüket és kikapcsolni a világból.
A japán kiadó után a csehekhez tévedt a Gutted, ami nyilván sokkal jobb nekünk, hiszen az első lemezüket gyakorlatilag lehetetlen volt beszerezni. Négy év elmúltával itt a második lemez, gyakorlatilag mintha ott folytatták volna, vagyis picit még kíméletlenebbek, mint valaha. Aki ismerte őket, tudta mire számíthat, kegyetlen gyors őrlésre, death/gr...
Égszakadás-földindulás! Már eleve rossz érzéssel tettem be a Ravager második és egyben utolsó lemezét, a 2004-es Naxzgul Risingot, ugyanis az infólap elég rosszat sejtetett a mexikói (!!!) brigádról. Aztán jött a kezdő Nuclear Vomiting Warcraft (ez ám a komoly társadalomkritika - Make Love Not War!), és beigazolódott minden balsejtelmem.
Jó ideje hányódott ez a cd is nálunk, sajnos a kiadó eddigi zenekarai nem döntöttek le a lábunkról, sőt. De most nagy levegővétel és. A Valkija '99-ben alakult, olaszok és klasszikus/power metalt játszanak (nem annyira a galoppozós fajtából).
A logóból már sejtheti mindenki (már aki ki tudja venni melyik a logo a borítón a maszatokból), hogy black metal zenekarról lesz szó. 2002-ben alakult a csapat, Climaxia (nemröhög!) gitáros keltette életre Khrael X.E. dobossal. Ráadásul Climaxia hölgy, ha jól látom.
Lehet, hogy Ausztráliában titokban dúl a kerge kenguru kór? Mert attól, ahová ezek a Dungeon-béli fickók időnként fajulnak, a békésen sziesztázó koalák azonnal lefordulnak a lombok közül, az tuti. Tehát visszatért Lord Tim és társulata, hogy ismét elkapják a grabancunkat, de olyan szinten, hogy az lehetőleg nyolc napon túl (se) gyógyuljon.
Egy újabb lemez a Dream Theatertől, amelyik vég nélküli vitákat fog kiváltani a rajongóikból. Sőt, már kiváltott. Kezdődött a borítóképpel, órákig elemezgették mindenfelé, hogy mi a fenét ábrázolnak a golyóbisok, meg különben is, az egyik nem jó helyen van.
Hát igen, egy Agnostic Front album esetén mindenki tudja, hogy mire számíthat: nagyívű, heroikus énekdallamokkal megspékelt, doomos riffelésre épülő AOR/progresszív metalra. Na jó, félre a hülyeséggel. Nem akarom megjátszani a nagy old school HC harcost, mivel egyrészt nagyon nem vagyok az, másrészt meg úgyis van belőlük épp elég. De azért a Fronto...
E népes bagázs története egészen a kilencvenes évek közepéig nyúlik vissza. A hosszú évek folyamán számtalan tagcsere történt - ahogy az a tekervényes, északi históriákban lassan már törvényszerűnek mondható. Első albumuk megjelenésére egészen '98-ig kellett várni, mikor is beindult a verkli s ráleltek stílusban hozzájuk illő zenekarok (Tristania, ...
Nem mondanám, hogy AOR szakértő lennék, mégis, nem féltem ezt a bandát saját magamtól, hiszen nálam még mindig jobb kezekben van, mint brutálisabb muzsikákhoz szokott fülű fiatalabb (evégett az efféle muzsikától sugárban hányó) vagy idősebb, túlzottan is nosztalgiára hajlamos (ezért a "felnőtt rock" iránt talán szubjektíven lágyszívű) munkatársaimn...
Kivételesen nem metalcore kiadványt hozott a postás a Lifeforce kiadótól, hanem black/death lemezt. Jééé... Sajnos a borító nem túl bizalomgerjesztő, lapozzunk. A zene a dallamos black (izé, lightos black... tehát szürke?) és a death metal keveréke, néha gótikus hatásokkal (női éteri kórusok, szintiszőnyeg, ami már a lightos blackben is túl lightos...
Facebook
Twitter