Tetszetős, szép színekkel és formákkal csábít a Visions of Atlantis második albuma és aki egy boltban futtában belehallgat az anyagba, alighanem tüstént el is csábul, különösképp, ha Nightwish rajongó! Azonban itt álljunk meg kicsinyég...

Akik valaha is körülnéztek az itáliai zenei palettán, bizonyára beleütköztek már ebbe a névbe. Hisz a Vision Divine erős köldökzsinórral kötődik olyan "jelenségekhez", mint a Labyrinth, vagy épp Fabio Lione. Az idők során persze kész átjáróház volt a banda, Fabio is továbbállt, hogy inkább csak a Rhapsody soraiban zengedezzen, helyére pedig egy Mic...

Az a tény, hogy Victor Smolski egy nagyon profi gitáros, és hogy mesterien tudja a metal és a klasszikus zene szépségeit ötvözni műveiben, már jó ideje bizonyítást nyert az előző, Heretic címet viselő szólóalbumán (amiből mindig meg-megcsillantott valamennyit a koncerteken játszott szólóiban), és többé-kevésbé az utolsó három Rage albumon is.

Nem éppen tejfelesszájú tagokból áll a Vicious Art, hanem kipróbált zenészekből, úgy mint Matti Mäkelä gitáros és Robert Lundin dobos a Dark Funeralból, hozzájuk csatlakozott később Jocke Widfeldt hörgős/bőgős (Dominion Caligula, Obscurity) és Tobbe Sillman gitáros (Guidance of Sin, The Dead).

Jeff Waters mellől az Annihilator működése alatt kb. huszonöt zenekarnyi tag hullott ki. Sajnáltam, mikor Joe Comeau kikerült a csapatból - ráadásul az előző kritikában azt írtam, hogy úgy látszik bevált, mint énekes, hehe - aztán igazából el is vesztettem a fonalat, hogy mi történt a csapattal. Mikor megjelent a lemez, nem találtam sehol, és csak ...

Gyakran hajlamosak vagyunk előítéletekre, például azzal kapcsolatban, hogy milyenek is a vallásos emberek. Az egyik ilyen közhely, hogy zárt kis világukban élnek, nem elég nyitottak, illetve, hogy mindent csak egy szemszögből hajlandóak nézni, és csak egyetlen mérce szerint.

Sokszor érzem azt, mintha valaki egy brutális nagy péklapáttal ontaná a nyakamba a death metal lemezeket. A Vehemence a legújabb áldozatom, akik elég fiatalok még és Phoenixből valók. A Metal Blade-nél már a második lemezük jelent meg, melyet Chandlerben (nem a Jóbarátok Chandlere, na jó, ez nem is vicces), a Porcupine Stúdióban vettek fel.

Elindul a Vast lemeze, én meg azt hittem, hogy Bono, a U2 vokalistája ide igazolt át. Hihetetlenül megtévesztő! Kicsit elektro, kicsit rock, kicsit alternatív, kicsit nemtommilyen zene ez, de kellemes, érdekes. Ez a halvány U2 hasonlóság később sem tűnik el, de inkább az énekes hangi adottságai, frazírjai miatt érezhető.

Ezt a CD-t is az Eat Metalos Gregtől kaptam, ő amolyan demo-féleségnek nevezte, de szerintem nyugodtan szerepelhet az albumok között, elvégre egy rendes kiadó égisze alatt jelent meg - egyelőre csak 500 példányban. Természetesen görög a banda és természetesen igaz metalt játszanak és ez a 4 nóta + outro eddigi munkájuk gyümölcse.

Olyan talján bandáról van szó, amely nem az utóbbi évek nagy itáliai dömpingje folyamán jött létre, hanem jóval korábban, még a nyolcvanas évek legvégén. Muzsikájuk alapvető jellemzőjét leginkább a "klasszikus" szó fejezi ki. De akkor sem lenne félreérthető, ha a heavy műfajon belül értendő "old school"-lal írnám le.

Svédország - többek között - a nyolcvanas évek amerikai AOR és hard rock zenei hagyományainak egyik legfontosabb életben tartója. Mostanában már az amerikai kontinens bandáinál is amerikaiabbul játsszák arrafelé a rockzenét, igényesen, király dallamokkal és szólókkal telepakolva.

Az első Vader albumról egy régesrégi fanzine-ben olvastam először kritikát, ahol valami olyasmiről volt szó, hogy íme a világ legnagyobb pózere (Peter) félkilós fordított kereszttel a nyakában, aki talán jobban tenné, ha inkább honfitársaival tartana a piacra használt rádiót árulni. Na igen, a The Ultimate Incantation nem sokkal volt több egy Morbi...

Hahh, akár vakon ráböktem volna a térképen Tampára, ahogy meghallgattam az Unholy Ghost bemutatkozó lemezét. A Diabolic romjain alakult csapathoz - 2003-ban egyébként, szóval nem szórakoztak sokat - egy Pessimistic tag csapódott, s lőn Unholy Ghost.