Gótikus metal Finnországból, még a nyáltengeren innen. Búgó (darkos) énekhang, tökösen egyszerű riffek, hatásvadász, szívfacsaró dallamok, a háttérben női vokál. Már az első számmal (Colder) széttépik azok lelkét, akik érzékenyek az ilyen hangulatokra. Telesírt papírzsebkendők veszik körül a kedves hallgatót, amit nem is hagynak annyiban, mivel a második nóta már picit lendületesebb, életigenlőbb. Ha az első dalnál az Entwine, itt inkább a Sentenced ugrott lelki szemeim elé.
Lemezmegjelenés előtti single, rajta a My Twin című nóta kétszer, zseniálisan borongós borítóval (a nagylemezé még jobb). Naszóval a My Twin először ugye normál verzióban került fel, aztán jön az " opium dub" mix, ami belassultabb, kütyüsebb, még fájóbb, mint az előző, metalgitározós. Nekem az utóbbi jobban tetszett. Amúgy meg az A Perfect Circle n...
Manapság igazán nem szenvedünk hiányt a hardcore alapú zenékből. Sajnos, vagy szerencsére, ezt ki-ki döntse el saját szájíze szerint. Ezt a stílust műveli a Since The Flood kvintettje is, ám ők azért egy kis fórral indulnak a siker felé (?) vezető úton.
A belga Angel Crew nem egy nyeretlen kétévesekből álló banda, hiszen az európai hardcore-színtér olyan ismertebb zenekarainak egykori tagjait tömöríti, mint a Backfire! vagy a Length Of Time. A One Life One Sentence a második lemezük, az első Another Day Living In Hatred címmel jelent meg 2001-ben.
Nem mondom, hogy óriási bizalmat gerjesztett bennem a zenekar neve, csakhogy aztán rápillantottam a pár szavas jegyzetemre, amit a lemezcímek mellé szoktam biggyeszteni első belefülelés után, és azt láttam, hogy: "komplex death, marha jó". Így picit nyugodtabban kezdtem végighallgatni a lemezt.
A kiadó már év elején kihozott egy black/death válogatást, amelyről írtunk is, ám úgy gondolták, hogy maradt még elég puskapor, azaz méltatlanul ismeretlen banda, akikből bizony még egy válogatást érdemes kihozni – így még tavaly év végén kiadták a második részt is. Nem kellett volna annyira elkapkodni. És már készül a következő válogatáslemez...
Elég csak egyetlen pillantást vetni a norvég hármasfogat lemezének borítójára, és máris tudjuk, milyen zenét játszanak. Bizony, ez valóban jófajta, északi fekete fém, "kompromisszum-mentes" black metal, és itt ez most nem egy elcsépelt frázis. Sokan hirdették már lemezeiket ezzel a felkiáltással, azonban jogosan csak kevesek - a Tsjuder ez utóbbi k...
Nemrég Izraelből érkezett egy nagy boríték, benne két cd-vel. Már kezdtem örülni, hogy valami helyi csapatot ismerhetünk meg, tán némi egzotikumot, de csalatkoznom kellett. Európai zenéket rejtett a pack, ráadásul doom (a laaaassssúúúúú típusból) zenéket.
Az Earache kiadó sosem a könnyen emészthető zenék barátainak szánta kiadványait, a náluk létező csapatok nagy részéről a legtöbb metalrajongó is csak halvány nyomokban sejti, hogy mifélék lehetnek. Bevallom, az Alarumról én sem hallottam eddig sosem, bár nem csak azért, mert a messzi Ausztráliából származnak.
Meglepően beledörrent a hallójárataimba a San Diegóból származó power metal csapat. Akkor még nagyobbat döbbentem, mikor egy női hang kezdett bele a hajam leüvöltésébe. Bizony, a Judas Priest vagy épp a Metal Church nyomdokain robogó bandában az iszonyatos hangorkánt a "gyengébbik nem" egyik képviselője süvölti.
Na már most, ha egy zenekart Fürdőkádba Szaró névvel illetnek, akiket a Szarlekvár kiadó "gondoz", nagyjából beskatulyázható az első hang meghallgatása előtt is, miben lesz részünk. És nem! Ez rosszabb. A cím alapján ugyebár grindcore zenére asszociálna a földi halandó, de ez a japán produkció inkább amolyan bénán elfrüttyögött Motörhead. Persze el...
Nem is oly rég méltattam e csapat Evolution Purgatory című albumát, ezért nem igazán világos számomra, hogy a Persuader miért küldözgeti most világgá a 2000-ben megjelent, debütáló anyagának promo-változatát. Utánanéztem a honlapjukon, de ott nem említenek ismételt, esetleg feljavított vagy bővített kiadást - holott ilyesmiről lehet szó, hiszen a k...
Igen, ez az Arsenic az az Arsenic. Ha a korosztályomból (30-on túl) valaki olvassa a kritikát, annak ismerős lehet a név. A fiatalabb generáció számára annyit mondanék, hogy a Remorse mostani vokalistája, Vince (azaz Vincze Sándor) eredeti zenekara ez, amit sok éve alapított, és itt nem csak a torkát használja, hanem gitározik is.
A hollandus Gorefest is részese volt annak a '90-es évek elején/közepén végbement folyamatnak, amely a death metal-rajongók sokaságát hajtotta a váliumos üvegek irányába. Ekkor történt ugyanis, hogy a stílus ismert zenekarai - mintegy varázsütésre, bár inkább csak meghallva az idők szavát - egyre nagyobb számban fordultak el a korábban művelt zenét...
Finn csapatról van szó, akikről bevezető gyanánt megemlítem, hogy heten gonoszkodnak s egy hölgy is található köztük. Noha a történelemkönyvek szerint 1999-ben alakultak, egészen a tavalyi évig várnunk kellett a bemutatkozó anyagukra. A Succumbra album felvételénél olyan neves arcok bábáskodtak, mint Lars Ratz (Metalium) vagy Alex Krull (Atrocity, ...
A Raunchy úgy látszik, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (izé, talán nem véletlenül, sosem volt egy gigantikus és eredeti zenét játszó formáció), így kerülhetett egy kisebb kiadóhoz. A Lifeforce teljesen korrekt a saját szintjén, csak hát valahonnan lepotyogni mindig kellemetlen érzés.
Furcsa módon ez az első teljes értékű találkozásom a Dying Wish-sel, egy-egy nótát hallottam ugyan tőlük, de teljes lemezt vagy demót még sosem. Kicsit húztam-halasztottam a kritika megírását, mivel bevallom, megleptek elsőre. Nem is tudom mire számítottam, de arra nem, hogy csodálkozva forgatom a lemezt, hogy ez bizony nem sikerült rosszul.
Davy Vain kis csapatáról talán már mindig csak a "tyúk" és a "dugni" szavak fognak eszembe jutni: egy emlékezetes, a csapat fénykorából származó interjúban Danny barátunk minden dal szövegéről felidézte, hogy egy olyan tyúkról szól, akit meg akart dugni. Hm. Csodálatos.
Nem áll rendelkezésemre túl sok információ a holland Prostitute Disfigurementről, de már a borítón díszelgő, egy rothadó hullán lovagló meztelen csaj láttán is sejtettem, hogy nem valami kimondott agysebész zenekarral állunk szemben.
Vannak nevek, amikkel kapcsolatban baromi elfogult tud lenni az egyszerű halandó. Nekem Ray Alder ilyen: a hangja, a stílusa védjegy, mérföldekről felismerhetően egyéni. Bár többen ijesztgettek anno az Engine meghallgatása előtt is, hogy nem olyan zene ez ám mint amit várnék, jaj, nehogy csalódjak, mégis bebizonyosodott, hogy Alder hangja egy más z...
Bár nem szeretném ezt a cikket nekrológ-szerűen megírni, teljesen lehetetlen úgy írni, beszélni a Pangea lemezről, hogy ne említsük meg a tragédiát, amely a P. Box tagságot és közönséget érte nyáron. Bizonyos dalok ugyanis annyira személyes hangvételűek, és Pityihez köthetőek, hogy teljesen más megvilágításba helyezik őket a történtek.
A hannoveri származású csapat a sebes power világ ösvényét rója. Frontemberük, Carsten Frank igazi multifunkcionális pasas, aki az énekesi feladatok ellátásán túl társproducerként is működik, szabadidejében pedig arra sem rest, hogy színpompás fantasy-borítót fabrikáljon az új albumhoz.
Hiába meregetem a szemem, a sötét tónusú, mégis tetszetős borító egyik szegletében sem tudtam felfedezni Kate Beckinsale hosszúkabátos, bakancsos, állig felfegyverzett árnyát... A svéd csapat eredetileg akusztikus zenét bazseválva akart boldogulni. Idővel azonban rájöhettek, hogy ilyesmit manapság jobb nem erőltetni (hacsak nem szimfonikus zenekarb...
Ha valami hiánypótló, hát ez a baráti árú tripla digipack cd mindenképpen az. A Bad Moon Rising egy igazi underground hard rock legenda a '80-as és '90-es évek fordulójáról; a csapat magját Kal Swan énekes és Doug Aldrich gitáros adták, akik a jobb sorsra érdemes Lion zenekar földbeállását követően hozták össze ezt az új formációt, ám valahogy semm...
Általában az új zenékkel az ismerkedést a discmanemben kezdem. Ott lepörögnek párszor, kialakulnak az első benyomások, és csak ezután ülök le otthon odafigyelve, koncentráltan meghallgatni őket. Így kezdtem a Hurtlockerrel is, és furcsa volt, hogy hiába nyomattam le 2x3-szor korábban az anyagot, semmi nem maradt meg belőle.
Én is azon kekec ürgék közé tartozom, akik úgy vélik, hogy egy alkotás esetében bizony sokat számít az is, hogy a tartalmat milyen formában sikerül a közönség elé tárni. A szar az persze díszdobozba téve, színes szalaggal átkötve is csak szar marad, azonban sokkal inkább jellemző, hogy az a művész, aki veszi a fáradságot, és mutatós külsőt kreál mű...
Kíváncsi lennék, hányan szeretik itthon a Lost Horizon nevű svéd csapatot. A banda 2001-ben bukkant fel Awakening The World című bemutatkozó lemezével, és hiába volt adott minden (óriási zene, elképesztő énekhang, jó hangzás, zseniális koncepció a külsőségeket illetően) a sikerhez, valahogy mégsem jött össze nekik semmi érdemleges.
Facebook
Twitter