Számomra a 2005-ös év meglepetését ennek a London-Reading-i székhelyű, egyébként multinacionális, ráadásul egy Laz (polgári nevén Pallagi Laci) nevű énekes révén magyar tagot is felsorakoztató négyesnek az Emotionally Driven Disturbulence névre keresztelt második albuma jelentette. A csapat első produktuma egyébként a 2002-es Accidentally Making Enemies, amit sajna - két szám kivételével - nem ismerek, de ezen még majd változtatunk.
A clevelandi Integrity egy viszonylag tekintélyes múltra visszatekintő banda, bizonyos beavatott körökben állítólag nagy hősöknek számítanak, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul sikerült megértenem a Sliver In The Hands Of Time hallatán, hogy miért is.
Néhány alapvető tudnivaló a farkaskölykökről: hat főből álló falkában vadásznak, a Warfair a harmadik művük s nem klasszabb helyről származnak, mint a napsütötte Hellászból. Ja, és nem különösebben vérengző fenevadakról van szó.
Itt van hát Európa '90-es évekbeli svéd-norvég kedvenceinek új, sorrendben már hatodik sorlemeze. A borító olyan, mintha a Rammstein egyik maxiját rejtené, úgy a Sehnsucht/Mutter idejéből, néztem is, hogy na most mi lesz. De nem kell félni, a régi dicsfény mára kissé megkopott ugyan, de Jocke Skogék még mindig ugyanazzal a lendülettel művelik ezt a...
A Lord Tim által irányított csapat oly szorgos, akár a hangyák kiscserkész alakulata. Egymás után köpdösik ki magukból az albumokat, csak győzzük számon tartani és hallgatni őket! (Igaz ugyan, hogy ez az anyag egy korábbi időpontban már napvilágot látott, ám mivel nagyjából-egészéből az egészet újra átgyúrták, valamint hozzá is toldottak némi bónus...
Bocsi a késedelmes tudósításért az érdeklődőknek, de a legújabb GR album csupán a napokban ért el hozzám. Tüstént jöjjön is a lényeg: ismét itt nyomul a kis vörös, aki nem azonos Vukkal, viszont az egyik legütősebb germán csapat (tök)feje. A Majestic pedig nem egyéb, mint amire a címe utal: fenséges és ízig-vérig proccos metal album.
Le kell lepleznem egy apró kulisszatitkot. Amikor a 2005-ös toplistáimat állítottam össze, bizony orvul kifelejtettem elsírni abbéli sajnálatomat, hogy sok más tavaszi koncert között a Queen + Paul Rodgers bulira sem jutottam el. Az erre vonatkozó mondatot a szerk. csempészte oda (kérésemre) a cikk végére. Szóval, kimaradt és ez bizony fáj.
Ezek a germán csávók elszántan gyúrnak arra, hogy a műfaj legpocsékabb, legigénytelenebb borítóival rémisztgessenek bennünket. Rendben, ne nyomasson mindenki Rubens-, vagy Monet-reprókat az albumaira, de azért ez is túlzás...
A 2004-es év egyik nagy bánata volt számomra, hogy elmaradt a pesti MSG koncert. Bár nem vagyok Schenker komplettista, mindig nagy örömmel és élvezettel hallgatom Michael fantasztikus gitárjátékát, legyen szó akár az UFO, akár az MSG bármelyik lemezéről, amely éppen kezembe kerül.
Szerencsére csupán elvétve fordul elő, hogy elém kerül valami, amiről sajnos eleve tudom, hogy jó eséllyel nem fog tetszeni. Nem azért, mert a bandával bármi bajom van, nem szimpi a fejük, vagy efféle. Épp ellenkezőleg: egykoron nagyon is kedveltem őket. Az idő - az albumok - múltával azonban sikerrel kiöltek belőlem minden bizakodást és lelkesedés...
Ennek a cikknek már nem sokkal Tony Martin tavaly novemberi koncertje után meg kellett volna születnie, hiszen akkor jutott el hozzám a cd. Rögtön ezután rengeteget forgott a lejátszóban a cucc, de az év végi zűrös időszak miatt nem jutottam el oda, hogy megemlékezzem a műről. Most került elő újra lemez és megint csak beszorult a lakás összes zenel...
Egyre-másra rajzanak a csapatok Göröghon irányából. Épp az imént vettem ki a lejátszóból a Wolfcry korongját s máris itt tülekednek a földijeik. A Battleroar zenekar aránylag ifjú még, az öt fiú mindössze a második album kiadásánál tart. A vitézek Itáliába ruccantak át, hogy a számukra legmegfelelőbb stúdióba vackolják be magukat a felvételek idejé...
Kimondottan jó érzés, hogy az utóbbi években ismét akadnak olyan fiatal brit rock/metal bandák, akiket nemcsak a szigetország szánalmas zenei sajtója magasztal az égig bő nyállal, hogy aztán pár hónap elteltével örökre el is feledkezzen róluk, hanem tényleg jók. A sort a Lostprophets kezdte pár évvel ezelőtt, de most úgy látszik, a hozzájuk hasonló...
Amit néhány hónapja leírtam a Mezmerize kapcsán, azt most tulajdonképpen megismételhetném a testvérről írva, hiszen két azonos időben született, csak éppen fél éves különbséggel kihozott lemezről van szó.
Újabb pénzcsinálási akció a nagyméltóságú Sharon asszonytól, ugyanakkor a jobbik fajtából. Már úgy értem, a karácsonyi piacra kihozott Under Cover nagy része hallható volt a Prince Of Darkness című tavalyi Ozzy box set anyagában, tehát külön megjelentetése inkább kasza, mintsem rajongóbarát vállalkozás, ellenben aki szereti a megtépázott egészségi ...
Mi az ördögöt kezdjek ezzel a lemezzel? Igényessége előtt fejet kell, hogy hajtsak, ugyanakkor hónapok óta tili-tologatom a lemezt, képtelen voltam rávenni magam, hogy írjak róla. Bármennyire is igényes, jól összerakott meg minden, hallgatására nehezen veszem rá magam.
Mint azt a beszédes cím nyomban elárulja, bemutatkozó anyaggal van dolgunk. A Felony elnevezés egy svájci ötösfogatot rejt, akik a szomszédos Németországba rándultak át, hogy felvegyék első albumukat, méghozzá nem kisebb szakfelügyelő bábáskodásával, mint Sascha Paeth (Rhapsody, Edguy, Kamelot, stb.)
Bevallom, bajban voltam, és most is bajban vagyok, mert itt van egy album, amiről nagyon nehéz írni. Nagyon nehéz szavakba önteni azt, amit ez az izlandi együttes művel. Nyilvánvaló, hogy egy izlandi "viking metal"-ként aposztrofált zenekar nem a tömegeket akarja meghódítani, de a korábbi lemezekhez képest eléggé el is távolodtak ettől a vonaltól, ...
Nnna kérem... a Lordi elég lagymatag horror-metalja helyett végre itt van egy olyan síri hangulatú zene, amitől garantáltan a hideg fog futkározni a hátadon! Az már jót ígért, hogy a The Bronx Casket soraiban olyan zenészek találhatóak, mint pl. DD Verni és Tim Mallare az Overkillből, vagy az ex-Misfits tag Myke Hideous. Ezek után nem lehet csodálk...
Nagyon jó gyerek lehettem az idén, ha ilyen ajándékokat kapok az év vége felé Szilvitől! (Maradjunk annyiban, hogy tán nem voltam égetnivalóan rossz...) Nos, a Falkenbach voltaképp azonos a lehetetlenül elnevezett Vratyas Vakyas úrral.
A Face Down még 1993-ban alakult - Machine God néven nyomták eleinte - és arról híres, hogy itt kezdte pályafutását a későbbi The Haunted torok, Marco Aro. Eleddig két lemezük jelent meg, az első, Mindfield címmel még 1996 januárjában, amit az 1997-es The Twisted Rule The Wicked követett. Nem sokkal később Peter Stjärnvind dobos lelécelt az Entombe...
Megint egy olyan koncertlemez, aminek lehetne értelme, de a megvalósítása nem sikerült igazán. Mert ugye egy, a Doug Aldrich-ot felvonultató Killing The Dragon turnét megörökíteni hivatott felvételre biztosan ráharapnak a Dio rajongók, főleg, ha abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy látták is ezt a felállást élőben (ha nem, annál inkább).
Neal Morse nem kis zenei tudással rendelkezik. A fejében van az egész hetvenes évek progresszív zenéje, a klasszikus művek és még a popzene készítésének mikéntje is, és ezt a tudást kiválóan tudja arra használni, hogy hagyományos alapokon nyugvó, mégis mai zenét írjon. Már szinte nem is progresszív rocknak, hanem inkább prog popnak nevezném, amit c...
Kissé fenntartásokkal kezeltem azt a tényt, hogy a harminc feletti rockarcok mind odáig voltak a Sámán lemezért. Egyrészt ugye koromnál fogva még nem voltam képben a csapat fénykorában, és ugye a messziről jött emberek (esetünkben: az "idősebb" arcok) azt mondanak, amit akarnak, és ki tudja, nem a könnyes nosztalgia szépíti-e meg az emlékeket.
Hirtelen sehova nem tudtam tenni azt a nevet, hogy Chain Collector, majd némi kutakodás után kiderült, hogy ez egy norvég projekt, ahol igencsak illusztris nevek játszanak együtt. Goran Bomann gitározik (Carpathian Forest), Anders Kobro dobol (Carpathian Forest, Green Carnation, Last Call Inc.), Kjell Jacobsen szintén gitározik (Neon God) és Kjetil...
A denveri Cephalic Carnage nem tartozik a bolygó épeszű zenekarai közé, de a maguk nemében közel tökéletes, amit csinálnak. Zenéjük valahol a grindcore-ban gyökeredzik, mindegyik dalban felbukkannak a jellegzetes blastbeatek, ám az arcoknak kiváló érzékük van ahhoz, hogy miként lehet izgalmassá, változatossá varázsolni ezt a hihetetlenül durva muzs...
Iiiiigeeeeen, visszatért kis kedvencem, gumi-Adolf és olasz vibrátóbrigádja! Még mindig kedvenc kritikám az előző lemezé (Non Plvs Vltra), mely megírása közben sikítva röhögtem a másfél hangos vibrátós Halford-imitátoron, aki a promófotókon úgy néz ki, mint egy Hitlermániás vágósertés miniatürizálva...
Facebook
Twitter