Tudom, prófétáék már korántsem zöldfülűek a szakmában, hisz a kilencvenes évek derekán kezdték terjeszteni jóslataikat, én azonban eddig csupán futtában érintkeztem velük - és aligha lesz ez másként a jövőben is. Az alapvető kérdésem imigyen fest: ez valami vicc? Hogyan szólhat egy album ennyire pocsékul, vacakul, bedobozoltan, torzan?
Hm... izéé... Nem mondanám, hogy a Stanley tökéletes zenekarnév lenne, hiszen némely szlengben a férfi hímtagot bírják így nevezni. A biográfiára nem térnék ki, nézzétek meg a honlapon, magáért beszél. A zene amolyan nyolcvanas évekbeli magyar rockzene, motoros-feelinggel, tufa riffek, alap dobtémák, tipikus kocsmazene, ahogy azt a honlapon látható...
Érdekes zenekar ez a Staind. Valahogy minden lemezük betalál nálam első meghallgatáskor, aztán egy idő után kiszorulnak a lejátszómból. Aztán, mikor felteszem magamnak a kérdést, vajon azért van-e ez, mert mégsem bizonyultak elég jónak a dalok, és újra előkapom a korongokat, megint csak elkap a hangulat.
Komoly aggodalmaim támadtak, mikor meghallottam a zenekar nevét, illetve a lemez címét. Lélekben már készültem is föl valami borzalmas, hallgathatatlan black metalra, de szerencsére totál eltájoltam magam! Doom ugyanis a megfejtés, méghozzá nem is a hörgős fajtából, hanem a teátrális, monumentális részlegből, lásd Candlemass, de egy jó nagy adag vi...
Időről-időre bukkannak fel a semmiből olyan új csapatok, akik nem akarják megváltani a világot, bemondani a tuti megfejtést, csak megkapó színvonalon nyomják azt a zenét, amit szeretnek. Ilyen a Philadelphiából származó Omegalord is, akik esetében ez a zene az a fajta, amit mostanában előszeretettel neveznek - vélhetően igen kiművelt, és nagyszerű ...
Újra él és virul az Obituary. Igaz Allen West gitárosnak mostanában halvány sejtelme sincs, valójában akar-e zenekartag lenni vagy sem, na de majd csak eldönti. Előbb-utóbb. Addig is itt az új lemez, ami kb. olyan, mintha időgépbe ülnénk és visszarepülnénk úgy tizenvalahány évet. Vagy még többet, jaj, a fene sem tudja, annyira gyorsan pörög az idő ...
Alanis felnőtt. Persze ezt már elmondtam előző lemezével kapcsolatban is, de most itt egy újabb bizonyíték. Pontosan tíz évvel azután, hogy napvilágot látott a Jagged Little Pill névre keresztelt debütáló korongja. Akkor egy szemtelenül fiatal dalszerző, egy még kissé karcosan vagány, vagy épp az akkori divatok szerint indie-grunge felhőbe burkolóz...
Szakasztott olyanok, mint Fawkes. (Mesétlen beállítottságú olvasóink kedvéért: az öreg Dumbledore professzor főnixe, aki saját, mélán füstölgő hamvaiból képes újjáéledni.) Adott egy brazil (bocsi, finn!) szappanopera. A legkisebb fiú, Aranytorkú Timo egy szép napon elunja a banánt, földhöz csapja a mikrofont és kikattan.
Egy elbűvölő zenekar. Már a zenekarfotókon jókat derültem, egyik-másik nagyon homályos - mondjuk bemozdulós sejtelmeset akartak érzésem szerint, de egész egyszerűen fertelmes lett -, van vicsorgós-pózolós homályos, meg van egy olyan is, amin gyertyák közepette lefotózták a csuklóvédőiket meg a töltényöveket, amiket hordanak amúgy. Szép. Az egyik ta...
Háromszámos kislemez (vagyis csak egy dal háromféle verzióban), ami a rádiók részére készült. Akusztikusan induló lírai, ami picit kiteljesedős lesz a végére, de a gitár nem torzul. Elhangzik benne sokszor az, hogy goodbye, tehát nyilván szakítós dal. Vagy ilyes.
Hosszú ideje pihentetem a Neverland bemutatkozó lemezét, mikor megérkezett, meghallgattam, aztán később bele-belefüleltem, de valahogy nem ragadott magával és elraktam pihenni, hátha később. Később sem. Egyrészt a hangzás elég gyenge - sajnos megint csak azt kell mondanom, hogy manapság demók szólalnak meg így, vagy még jobban.
Hányattatott sorsa volt a zenekarnak - és ennek a lemeznek is az utóbbi két évben. A csapatot ugye eddig Dark Clouds néven lehetett ismerni, de egy ideje nevet váltottak, főleg a némelyest módosult zenei irányvonal miatt. Jól tették, a Nadir szimpatikusabb zenekarnév, mint a mára kicsit kliséssé fakult Dark Clouds.
A Criminal is pontosan azok közé a zenekarok közé tartozik, amelyek igazából a büdös életben nem fognak kitörni a középszerűség mocsarából, annak ellenére, hogy (a maga műfajában) viszonylag szórakoztató lemezeket készítenek. Megjelenéskor sorra meghallgatom, még tetszeni is bír nagyjából az aktuális mű, aztán a cd jobbra el, én meg balra, és nem t...
Úgy látszik, a Black Lotus kiadó is megpróbál valamivel pénzt keresni, a rettenet görög zenekarok után most a svédekre vadászik, mivel ott köztudottan az anyatej mellé konzervált göteborgi levegő is jár a csecsemőknek.
Vannak zenekarok, amelyek nem csak zenéjükkel, de külsőségeikkel, és ha a virtuális világ ilyen nagy teret kap mindenhol - honlapjával is megrekedt valahol tíz-húsz évvel ezelőtt. A brit (kicsit sem klisés nevű) Conquest Of Steel is ide tartozik.
Na, ha valaki, akkor a Saint zenekar tényleg überkultikus! A 80-as évek amerikai white metal színterének egyik alapcsapata 16 év után jutott el oda, hogy klasszikus felállásban új lemezt készítsen, ez a lemez pedig szerencsés módon megtalálta ezen sorok íróját, így remélhetőleg mások is mihamarabb tudomást szereznek róla. Főleg azok, akik szintén v...
Hosszú-hosszú ideje punnyadt a fiókom mélyén ez az album. Folyvást jobbra-balra bökdöstem és toligattam, de végül csak a nyakamon ragadt. Nincs más hátra, belefogok. Hátha nem is fog fájni... Ez az öt tagot számláló banda csaknem tíz esztendeje működik, a fent említett album pedig az ötödik anyaguk.
Húha! Nem akármilyen albummal tért vissza a 80-as évek legismertebb keresztény metal zenekara, a Stryper. A Micheal Sweet énekes-gitáros és édestestvére (ezt nem tudtam kihagyni...), a dobokért felelő Robert által vezetett csapat sárga-fekete imidzséről és a tömegbe dobált Bibliákról volt híres, de kellemesen simulékony (vagy ha őszinte vagyok: nyá...
Maradt nagyjából azon az irányvonalon a Static-X, amelyen elindultak a Shadow Zone-nal, tehát némi dallamosságot is belecsempésztek az ütős, feszes riffek, groove-ok mellé a Start A War-on is. Érdekes módon hangzásban talán most metalosabbak, mint bármikor, azt a végtelenül precíz betonozást, amit az első lemezen műveltek, mára elhagyták, kicsit la...
Több ízben írtam már e hasábokon keresztény metal bandákról, és arról, hogy mennyire megnyert magának ez a stílus. Ezt követően megkeresett egy olvasónk, aki a műfaj szakavatott értője és ízlése az enyémnél sokkal tágabb spektrumon mozog - ez persze nem baj, hiszen (immár 100 százalékosan bizonyos vagyok benne) nincs olyan rock-metal stílus, amelyn...
Kezd az a gyanúm lenni, hogy a Metalium az évekkel akar lépést tartani aktuális lemezeinek kiadásakor. Tavaly ugye kijött a Chapter Four, idén meg itt van a Chapter Five - ez azt jelenti, hogy 2010-ig öt újabb lemez következik??? Nem feltétlenül tudnék ennek örülni, ugyanis a Metalium tipikusan az a banda, ahol a mennyiség tényleg a minőség rovásár...
Könnyű az ember dolga, ha olyan album kerül elé, amelyet kedvére dicsérhet, magasztalhat, vagy épp bűzölgethet és szétcincálhat. Az Eternal Reign sajnos egyik választást sem teszi lehetővé - épp ezért nehéz elbánnom vele. Ugyanis ahhoz nem elég gáz, hogy fitymáljam, ahhoz viszont nem elég különleges vagy briliáns, hogy aléltan zengedezzek róla.
Haragos, ordítós, súlyosan riffelős, groove-okat nem feledős, acsarkodós, dallamos refrénes. A szokásos metalcore egyveleg - mondhatjuk. Egyrészt igen, másrészt nem annyira, legalábbis nálam jobban működik a csapat, mint sok más társuk. Elő-elővettem az utóbbi hetek alatt a lemezüket és noha nem akarok azonnal Bleed The Sky koncertre menni, teljese...
Felettébb kellemes, nyugis zenét rejt a Blackfield projekt CD-je. Steven Wilson (Porcupine Tree főnök és Opeth producer) Aviv Geffen izraeli énekes-multihangszeressel karöltve írt pár dalt, amik távolabb esnek az anyabanda terjengős, prog-rockos elképzelésétől. Bár nem hinném, hogy az ilyen jellegű rövidebb dalok nagyon kilógtak volna egy-egy Porcu...
Ötezernyolcszázhatvankettedik bőr szerencsétlen dallamos death-ről, a svéd típusúból. A The Bereaved ugyanis ezt műveli, ráadásul svédek az istenadták. Mit lehet erre mondani? Kívülről fújják a klasszikus göteborgi vonal csapatainak életművét és ebből a soksok hatásból saját dalokat igyekeztek írni.
Zajzene. Ez ugrott be az első riffről, amit roppant koszosra sikerült keverni, nagy lepukkant Orange ládák sejlettek fel lelki szemeim előtt. Bár a zene nem stoner, annak ellenére, hogy a nyitó dal riffje elég lassan gyilkolóra sikerült. Mindezt cseppet sem hivalkodó dobolás és elkínzott, torz, monoton kiabálós vokál kísér.
Nem mondom, hogy elájultam a To The Bone bookletjétől, ami egy szál kettéhajtott papírból áll, benne épphogy csak a felvétel helye és ideje található, más nem. Három tagú egyébként a New Jersey-ből származó csapat, 2003-ban alakultak és az égvilágon mindent felsorolnak, hogy mi hatott rájuk: hardcore, hard rock (már ez a kettő szép párosítás), punk...
Facebook
Twitter