A syracuse-i Brand New Sin első albuma annak rendje és módja szerint elsikkadt Európában a miniatűr hardcore-kiadónak köszönhetően - még csak ki sem adták az öreg kontinensen -, de a csapat méltán vált igazi kultbandává bizonyos körökben. Alighanem a Century Mediánál is rájuk kattanhatott valaki, mással legalábbis nem nagyon tudom magyarázni, hogy miért szerződtették le a profiljukba abszolút nem passzoló zenekart.
Hát itt van végre. Az újabb Csoda. Kevéske személyes istenségeim egyike, Tilo Wolff, a mai idők legbriliánsabb klasszikus komponistája ismét ajándékot nyújt át mindazoknak, akik nem idegenkednek a komolyzenétől.
Immáron harmadik munkájával készült el a svéd ötösfogat. A tempós, dallamhegyekkel megrakott power muzsikát nyomató Axenstart korábban már volt szerencsém méltatni. Akkor nagyjából elégedett voltam a teljesítményükkel - lássuk, mi a helyzet ezúttal.
Első pillantásra sejtettem, hogy számomra ez a gülüszemű kisbagoly bizony az év borítója lehetne. De komolyan. Semmi ijesztő, sokkoló vagy klisés nincs benne. Készakarva egyszerű, sőt, talán kedves is. És pont ezáltal lesz kimondottan figyelemfelkeltő, kb. úgy vonzza a tekintetet, mint egy régi mesekönyv borítója.
Nem hallottam eddig az Amplifierről, így sejtelmem sem volt, vajon milyen zenét rejt ez a dupla cd. A korong újrakiadás, a csapat 2004-es bemutatkozó lemezének egy bónusz EP-vel megspékelt változata. A csapat előző kiadója nem igazán fektetett nagy energiát abba, hogy megismertesse a zenét az érdeklődőkkel, ezért kellett még egyszer nekiveselkedni ...
Csak most gondoltam bele, hogy már 10 teljes év telt el a Los Angeles-i modern metal pionírok Demanufacture lemeze óta. Még tisztán emlékszem, amint gimnazistaként csapatostul lógtunk azon a nyáron Budapest különböző CD boltjaiban, és újból meg újból sorban álltunk, hogy belehallgathassunk... Valami egészen sajátosan újszerű volt az a zene, igazi m...
Jajj, hát ez egy nagyon sokáig halogatott iromány. Reméltem, hogy a sok ígérgetés ellenére végül is elfelejti a szerk., hogy nekem lett kiosztva, de csak megtalált a lemez. Miért is fáztam nagyon tőle? Hát tessenek egy pillantást vetni az oldalt látható borítóra - nem rettenetes? Sok jót az ember ez alapján nem vár... Végső soron azonban nem is oly...
A System Of A Downnal én is a '98-as pesti Slayer bulin futottam össze először, és bevallom, akkor nem esett le a húszfilléres: érdekesen néztek ki a színpadon, de a zene nem nagyon tetszett. Csak a Sugar klip sokadszori végignézése révén kezdett el derengeni valami, de még inkább a 2000-es Iommi lemez remekbe szabott Patterns dala által, amiben ug...
Ha jól emlékszem, a Hammerworld egyik első ingyenes cd melléklete volt a Wisdom multimédiás EP-je, mely így igen sok emberhez eljutott pillanatok alatt. Talán már a kanyarban az első lemez (bár erről igazság szerint fogalmam sincs), de még nem írtunk erről az EP-ről: pont itt az ideje.
Sebet kaptál, lerogytál és elfeküdtél a sárban, miközben égő paloták, romok között az ellenség egységei már szabályos alakzatokban menetelnek tőled nem messze. Lassan elernyedve arra vársz, mikor kapod meg a kegyelemdöfést. Hozzád érnek, de döfés helyett egy sorozatot adnak le a győztes forradalom katonái, majd még néhány lövést lassan.
Ki látta a Szörnyecskéket? No, pont olyan a Barathrum nevű finn death/black banda kb. kilencedik albumának intrója, mint mikor a sok kis szőrmók éjfél után zabbantva kikelt gennyes burkából és bulit rendeztek. Csak itt "Megdöglesz, Gizmó!" helyett "Antichristus Neutronstar"-t üvöltenek.
A Typhoon Motor Dudes egy 1999-ben alakult német csapatot takar, ez ugyan még csak a második igazi nagylemezük, néhány válogatásalbumon is szerepeltek - nem hiszem, hogy kis hazánkban igazán ismertek lennének. A metalfejek körében biztos, hogy nem, a műfaj ugyanis (igencsak tökös) punk rock.
Prog metal, prog rock... mi is a kettő között a különbség? A magam részéről a prog műfaj metal részébe azokat sorolom, akiknél azért oda-odavágnak a morcosabb riffek, kétlábdobos témák; míg prog rockot azok játszanak véleményem szerint, akiknél az érzelmesebb, elszállósabb részek vannak túlsúlyban.
Mai önkínzásomat növelendő, a görög Thou Art Lord Orgia Deamonicum című remekművének szenteltem némi időt. Az első hangoknál tudtam, hogy rabul fog ejteni a zene: alap butus riffek, tompa demós hangzás, elkínzott hörgés az előtérben, hejhó, de jó!
Kiugróan kellemes szájízzel tudom hallgatni James LaBrie új, sorrendben harmadik szólólemezét, ami egyben az első, amit a Dream Theater énekese a saját neve alatt adott ki. Ugye emlékszünk: az első kettő a Mullmuzzler cimkével jelent meg. Kimondottan jópofa kis lemezek voltak egyébként, LaBrie és fő szerzőtársa, a Dali's Dilemma billentyűs Matt Gui...
Ha a Clutch új albummal jelentkezik, akkor általában a következő a forgatókönyv: a retro/stoner rock rajongók (magam is ezen tarkabarka populáció sorait erősíteném) önfeledten tapsikolnak örömükben, újra megállapítván, hogy milyen zseniális társulat is az övék. A világ fennmaradó része meg többnyire észre sem veszi a dolgot.
Az Under Eden amerikai csapat, ennek ellenére egy görög kiadónál talált otthonra. A zene az amerikai thrash és a svéd black/thrash keveréke, semmi meglepetés, csupa klisé. A dalok megjegyezhetetlenek, egy rakás riff egymás mellett, ötlet, egyéniség, bármi pici szikra hiányzik a dalokból.
Na, ilyenkor van baromi nehéz helyzetben a cikkíró emberke, mert ugye össze kellene hozni egy épkézláb ismertetőt egy olyan albumról, amelynél az azt világra szabadító csapat maga sem tudta eldönteni egyértelműen, hogy merre hány méter.
Tökéletesen eltaláltam, hogy az Evergreen Terrace milyen célt fog szolgálni az elkövetkezendő években nálam. Először háttérzeneként hallgattam, bulvárújságok böngészése közben. Pedig alapvetően nincs gond a zenével. Csak hát... Túl sok működik már ugyanebben a stílusban.
Újfent fejet kell hajtanom az Opeth hangmérnökeként is hírnevet szervett Steven Wilson zenei munkássága előtt. A Rush-os Geddy Lee öccsének kinéző bölcsészfejű zseni főbandája a Porcupine Tree. A Deadwing immár sokadik lemezük (próbáltam számolgatni, de követhetetlen), ami méltó utódja a legutóbbi mesterműnek (In Absentia, 2002). Ami itt hatvan per...
Már elöljáróban leszögezem: jöhet bármi, ez itt egészen biztosan 2005 egyik legjobb albuma, és ha készítőinek csak egy kis szerencséje is van, már nem fog elsikkadni. Hogy miért is? Mert a vegytiszta hardcore felől érkező, az évek során egyre fémesedő kaliforniai Death By Stereo új, sorrendben negyedik lemeze minden erőltetés nélkül, teljesen termé...
Hat baljós tekintetű muzsikus alkotja a kriptalakók társulatát, a fent említett, hosszúcska című anyag pedig a második komplett munkájuk. Az általuk képviselt zene leginkább death-black-thrash keverék, amely módjával dallamos. Azaz: hol igen, hol meg nem. (Többnyire azért igen...)
Ez az Olli nem az az Olli - mondhatnók, ha feltételezhető lenne, hogy valaki esetleg a klasszikus Szomszédok-figurára asszociál a név hallatán. Ámbátor, miért is ne lenne ez lehetséges? Hiszen Oliver Hartmann neve nem feltétlenül ismerős minden dallamos metal rajongó számára, lévén a srác korábbi bandája, az At Vance is inkább a szerencsés kevesek ...
Néha teljesen kakukktojás zenék is terítékre kerülnek - a The Sewergrooves is ilyesmi, bár azt nem mondhatnám, hogy mától kezdve rajongójuk lettem. Kicsit hippista borító, barkó... valami hetvenes évekbeli cucc lesz ez. Nem is tévedtem igazán, a hangzás - szinte torzítatlan gitárok, beat-rock-szerű zene, kicsit talán lightosabb a kelleténél.ó
Az ismeretlenség teljes homályából bukkant elém a német Contradiction. Totál objektíven közelíthettem hozzájuk, ugyanis a lemez címén kívül abszolút semmi infóm sincs a bandáról. Kicsit meg is lepett a mjúzik, ugyanis ha tippelnem kellett volna, tuti tengerentúliaknak mondom őket, a zene ugyanis thrash, annak is leginkább a Bay Areára emlékeztető v...
Germán csapat bemutatkozó anyagával van dolgunk. Az ötösfogat igencsak melodikus nótákat pakolt a korongra. Az intro után felcsendülő Burn down the Night tüstént bepillantást enged mindabba, ami a balszerencsés hallgatóra vár. Nulla eredetiség, klisé hegyek mind zeneileg, mind szövegileg.
Mivel nem vagyok igazán képben az európai HC-színteret illetően, a dán Barcode-ról most hallottam először, pedig ez már a negyedik lemezük - igaz, az első, amit a Nuclear Blast gondoz. Szerződtetésük alighanem a hardcore-alapú muzsikák újonnani előtérbe kerülésének köszönhető, azon belül is elsősorban a Hatebreed világméretű sikerének.
Facebook
Twitter