Vannak szavak, amelyeket mára megfosztottunk a becsületüktől. Annyit használtuk őket ész nélkül, indokolatlanul, hogy megbosszulták, és manapság szinte már nem jelentenek semmit. Az egyik ilyen a „sztár" - egy olyan világban, ahol a sztárstátuszhoz elég, ha valaki néhány hétre beköltözik egy bekamerázott konténerbe és ország-világ szeme láttára egy szál csöcsben tusol, vagy éppen 5372. helyen végez egy kétes minőséget képviselő tehetségkutatóban, ott bizony az egész kifejezésnek semmi értelme. A másik a „szupergroup" – ha napjainkban egy bemutatkozó lemezét éppen kiadott metalcore énekes összeáll egy harmadik vonalbeli sludge gitárossal és egy olyan ősrocker basszerrel, aki a '70-es években már látta kétszer élőben a Led Zeppelint, dobosnak meg mondjuk beveszik a szép lassan megélhetési szupergruppernek is tekinthető Mike Portnoyt, akkor az már világszám a javából! Ugyan már, ne röhögtessenek! Hát régen mit neveztek szupergroupnak? Mondjuk a Creamet. Emlékszünk még rájuk és a zenéjükre? Naná, kábé örökké. És az újkori hősökre fogunk emlékezni akár csak öt év múlva is? Na ugye.
