Minden tiszteletem mellett sem vagyok jóban mostanában a Scorpionsszal. Persze nyilván örülök, hogy még nyomják, de alapvetően már a direkt visszalépésnek szánt Sting In The Tail sem jött be különösebben, főleg nem két olyan erős, retrósan is modern anyag után, mint az Unbreakable és pláne a Humanity – Hour 1. Ezeken megmutatták, miként kell odabaszni az asztalra öregedő rockerként is. Persze amikor a „búcsúturné" ötlete megszületett, elképzelhető, hogy komolyan gondolták a leállást, fene tudja, talán a régi haver és nem mellesleg kortárs Ronnie James Dio (akkor még csak) betegsége is elkedvetleníthette őket, éppen ezért elfogadtam tőlük, hogy utoljára egy eszenciális albumot raktak össze a '80-as évek stílusában. Igazság szerint sose állítottam le azt az albumot hallgatás közben, de nem nagyon volt ingerenciám hallgatni később, még a fantasztikus arénás buli után sem, ami – talán a helyszín miatt, de – sokkal jobban tetszett, mint az azt megelőző.
