A The Infection a clevelandi Chimaira ötödik lemeze, és habár Amerikában a banda megkapaszkodott az underground bandák már-már ismert kategóriájában, igazából nem véletlen, hogy felénk még nem cseng jobban a nevük. Mark Hunterék intenzitásával soha nem volt probléma, de albumaik valahogy mindig unalomba fulladtak egy idő után, és ezen a téren sajnos most sincs különbség a korábbi teljesítményekhez képest.
Simán rá lehet fogni a DevilDriver zenéjére, hogy egydimenziós, Dez Fafara meg nyilvánvalóan azon énekesek egyike, akik tökéletesen tisztában vannak saját korlátaival, ám azt a lehető legjobban leplezik, de az vitathatatlan, hogy mindegyik lemezük egy-egy modern energiabomba. Az kérdéses volt, hogy hova lehet húzni ezt a fajta zenét; kapunk még egy...
A nem kimondottan barátságos nevű Rotkreis zenekar 2001 óta létezik, azóta tagcserékkel bíbelődtek, meg nyilván keresgélték a saját hangjukat. A Körbe jársz címet viselő EP (inkább az, mint demó, nyomdai borító, gyári cd) még 2007-ben készült, de érdemes róla szót ejteni, hiszen a csapat kifejezetten hangulatos, figyelemreméltó zenét játszik.
Az ezredforduló óta jónéhány amerikai rockbandának sikerült újból felfedeznie az otthonuk népzenéjének is beillő southern muzsikákat, s az utóbbi 8-9 évben felbukkant, szimpla rockzenét játszó zenekarok szinte magától értetődő természetességgel porolták le a Lynyrd Skynyrd ősi örökségét, hogy aztán saját világukba illesszék az ízes déli hangulatot....
Ha a Voice of Rock titulust Glenn Hughes már elbitorolta, a Voice of Metal megnevezés pedig Ronnie Dio-t illeti, mi mást lehetett volna kitalálni Rob Rock számára, mint azt, ami legújabb lemezének címe is egyben. Igaz ugyan, hogy a fickó ismertségben sehol sincs az említettekhez képest, de elismertsége azért számottevő a metal világában.
Meg kell mondjam, későn ébredtem, már ami a gitárhősöket illeti. Jó ideig hiányzott nekem az instru gitárzenéből az ének, és ennek köszönhetően bizony jónéhány kiváló lemezről lemaradtam. Pár hónapja kattantam rá a témára, részben azért is, mert úgy gondoltam, saját irodában ülve remek háttérzene lehet az efféle muzsika, amely halkan szólva még akk...
Sejtelmem sincs, milyen megfontolásokból szerződtette le Göteborg legtökösebb sleaze/street rock csapatát a Nuclear Blast, arról meg pláne nincs, hogy mit kezdenek majd velük, de Jocke Bergék remélhetőleg előre tudnak majd lépni a nagyobb kiadó révén.
Az egykor – bár erősen underground szinten – de virágzó hazai progmetal színtér mára totálisan elkopott, a The Dethroners totálisan más irányból (és más néven) is érkezett, ennek ellenére a műfaj egyik hazai színfoltjává válhatna, ha gyakorlatilag nem fantomzenekarként működne a formáció.
Ha 1995 környékén valaki azt mondja nekem, hogy a Green Day majdnem másfél évtizeddel később is itt lesz velünk, biztos mosolygok egy elnézőt, ha pedig azt is megkockáztatja, hogy a trió 2009-ben is abszolút felsőkategóriás sztárbandaként dolgozik majd, valószínűleg nem is lettem volna képes visszatartani a röhögést. De lehet, hogy a nagy sikerekbe...
A Turbo a semmiből, minden előzmény nélkül köszöntött rám idén tavasszal kijött debütálásával, ami magyar zenekarok esetében elég ritka. A budapesti ötös olyan stílusban mozog, ami tőlünk nyugatabbra már évek óta fut, itthon azonban eddig még nem nagyon próbálkozott vele senki, ráadásul minden túlzás nélkül baromi jól csinálják.
Aki ismer és/vagy olvasta az évvégi összesítőmet, jól tudja, hogy ez volt az a lemez, amit a Heaven And Hell mellett legjobban vártam. Számomra Ripper testesíti meg az etalont metal éneklés szempontjából, azt az elemi erőt, ami hangszálaiban rejtőzik, egész egyszerűen nem lehet felülmúlni – és ezt pár helyen már meg is mutatta.
A tavalyi év egyik legnagyobb élménye volt számomra a katowicei Metal Mania fesztivál Megadeth-szel, Overkill-lel és Flotsam & Jetsammel a felhozatalban. Ehhez az illusztris hármashoz csatlakozott az Artillery is, akik hosszú szünet után tértek vissza, és pont emiatt rájuk voltam a leginkább kíváncsi. Sajnos a buli finoman szólva is felemásra s...
(Mű)nagyzenekaros intróval kezd a Darkane 2008-as lemeze, klasszik bombasztikusan hatásvadász-módon, a lényeg nyilván utána következik, ami pedig több, mint meggyőző. 2005-ben jött ki a Darkane utolsó albuma, ami nem is nőtt igazán a szívemhez, és ha jól rémlik, utána mindenféle egészségügyi problémák adódtak a csapat tagjainál, így hosszabb szünet...
Valahol egy cseppet sem meglepő az az underground thrash újjáéledés, aminek jelenleg szem- és fültanúi lehetünk, és habár egyelőre nem nagyon látni még a dolog kifutását, az biztos, hogy jó hallgatni a két évtizeddel ezelőtti Bay Area hangulatot tökéletesen megidéző olyan kaliforniai csapatokat, mint a Fueled By Fire, a Bonded By Blood vagy a Warbr...
Négy év szünet két lemez között magyar viszonylatban monstre szünetnek számít, hiszen még akkor sem szokványos az ilyesmi, ha jelen esetben is megvoltak a maga okai. Csak az idő adhat választ rá, hogy a Junkies lemaradt-e valamiről – hiszen azért végbement itt az elmúlt időszakban egy még itthon is érezhető underground rock'n'roll fellendülés –, de...
Rég volt már, hogy utoljára God Dethroned albumot hallgattam. A The Lair Of The White Worm lemez a jobban sikerült GD anyagok közé tartozott, a soron következő The Toxic Touch viszont kb. annyira mozgatta meg a fantáziámat, mint Habermas rendszerelmélete.
A Stratovarius annak idején amolyan „Yngwie Malmsteen dalokat ír a Helloween stílusában" zenével vált ismertté, és nagyon jók is voltak ezen a vonalon. Az Episode és a Visions simán az előző évtized második felének legerősebb európai heavy metal albumai közé tartoztak, a kissé formátlanabb Destiny után kiadott ezredfordulós Infinite-tel pedig rende...
Rég elmúltak már azok az idők, amikor igazán izgalmas volt egy kütyükkel erőteljesen dúsított groove-os parasztmetal banda, így korántsem jelent akkora izgalmat manapság egy új Static-X lemez megjelenése, mint a kilencvenes évek második felében. Főleg, ha sosem értek a debütáló Wisconsin Death Trip közelébe a későbbi albumokkal.
Nagy az öröm mostanában a thrasherek között, hiszen az utóbbi időben olyan szinten felerősödött kedvenc zenei irányzatuk, hogy az talán le is pipálja a dicső '80-as évekbeli vonalat, már ami a mennyiséget illeti. A minőség már egészen más lapra tartozik.
Mivel – saját magam legnagyobb meglepetésére – kifejezetten tetszett az utolsó Marilyn Manson lemez, a sötét, gótikus pop-rockba hajló Eat Me, Drink Me, érdekelt, mire megy a földkerekség utolsó rocksztárja most, hogy visszatért mellé a régi társ, Twiggy Ramirez. Sajnos ezúttal nem tudok hasonló jókról beszámolni, mint két évvel ezelőtt, a The High...
Az atlantai Daath legutóbbi, The Hinderers albumáról írott kritikámban jegyeztem meg, hogy ez a csapat okozhat még meglepetéseket a jövőben. Nos, eltelt két év, s időközben jelentős változások történtek az együttes berkein belül. Nevezetesen egy huszárvágással megszabadultak az addig énekesként és billentyűsként tevékenykedő Mike Kamerontól, s hely...
Előbb-utóbb úgyis megcsinálják – legyintett mindenki az utóbbi 10 évben, amikor a Faith No More újjáalakulásának esélyei szóba kerültek, és végül tényleg megcsinálták.
A 2004-ben alakult cseh Heidenhez eleddig nemigen volt szerencsém, holott idén már a negyedik lemezükkel örvendeztetik meg a pogány/black metal szerelmeseit. Az Obsidianban azonban én nem sok örvendezni valót leltem, pedig többször is végigrágtam magam az igen hosszú, 40 perces alkotáson, de az idei Wyrd lemez mellett a Heiden se tudott letaglózni....
Ez a felettébb érdekes album akár úgy is felfogható, mint egy nagyon korai karácsonyi ajándék a zenei ínyencségekre éhező hallgatók számára. Az Exivious egy viszonylag friss formáció, ám tagjai már rutinos vén rókáknak számítanak. Megtaláljuk itt a Cynic két zenészét, Tymon gitárost és Robin Zielhorst basszert, valamint a Textures-ből Stef Broks do...
Érdekes és tanulságos élmény olvasni a Dream Theaterrel foglalkozó magyar és külföldi internetes fórumokat, a csapat utolsó 7-8 éves tevékenysége ugyanis olyan szinten osztja meg a tábort, hogy az valami döbbenetes. A New York-i progresszív metal nagyágyúk minden rezdülését extázissal fogadó, borult fanatikusok és a csapat túlértékeltségét, szürkül...
A Chickenfoot nemcsak amolyan kvázi-szupergroup, amire a kiadó sütötte rá ezt a csalogató bélyeget, hanem tényleg az, hiszen a vidám, bár cseppet szerencsétlen elnevezés Sammy Hagart, Joe Satrianit, Michael Anthonyt és Chad Smith-t rejti. Kell ehhez a névsorhoz bármi extra magyarázat? Ha igen, nagyon fiatal lehetsz, vagy szimplán rossz helyen jársz...
Közhelyszámba megy, hogy a Depeche Mode még a zeneipar válságának kellős közepén is a kevés megmaradt fejőstehén közé tartozik: még a remixek remixeinek bantu nyelvű verzióiból összeállított maxik is cukorkaként fogynak el, ha ráírják a bűvös nevet, és árulkodó az is, hogy meghirdetése után szűk egy héttel a januári újabb budapesti koncert is közel...
Facebook
Twitter