Rob Halford az utóbbi években igyekszik mindent aprópénzre váltani, amit csak talál a padláson, így aztán akadnak erősen megkérdőjelezhető értelmű kiadványai is. A War Of Words vagy a Halford lemezek máig etalon hangzásának átbuherálása, majd több verziós piacra dobásuk például tök felesleges húzás volt, szerepel azonban az életműben egy album, aminél nagyon is volt miértje a fazonigazításnak.
A The Idoru egyesek fejében amolyan csajos, sőt, emós zenekarként él, és habár érteni vélem, mi ennek az oka, a dolog ettől még nem lesz kisebb baromság. Mindenesetre aki a legutóbbi Monologue albumnál a csapat túlzott slágerességét kifogásolta, az a Face The Light hallatán sem feltétlenül válik majd rajongóvá, de attól ugyebár még semmi sem lesz j...
A New York-i Danger Danger a hajbandák fénykorában, 1989-ben jelentette meg debütáló lemezét, és habár nagy sztárokká nem váltak a nagy dömpingben, sajátosan erotikus töltésű, néha az AOR határmezsgyéjén egyensúlyozó dallamos hard rockjukkal kultikus tiszteletet vívtak ki maguknak a műfaj hívei között (annyit azért tegyük hozzá: ez még így is több ...
Nem tudom, egészen pontosan mi történhetett a Fear Factory táborban, de ha így folytatják, talán még az Anthraxnek is van félnivalója „a legszánalmasabb szájbólseggcsinálás" és „a legértelmetlenebb tagcsereberélősdi" díjakért folyó vidám vetélkedőben. Vélhetően itt is elszámolási-pénzügyi viták állnak a háttérben, akárcsak a hasonló esetek többségé...
Bizonyos zenekarok kényszernek érzik, hogy minden stúdiólemez után koncertanyaggal jelentkezzenek. Az Iron Maiden vagy a Dream Theater mellett a Judas Priest is ilyen, az 1997-es Jugulator óta az összes soralbum turnéjához kapcsolódott valamilyen live kiadvány, akár CD, akár DVD, akár mindkettő egyszerre.
Ugyan az első két másodperc után simán be lehet skatulyázni a zenekart a Meshuggah-klónok közé, de azért szerencsére túlmutat ezen az Architects. Metalcore, a súlyosabb, komplexebb fajtából, üvöltözés + dallamos éneklés kombóval, noha utóbbiból azért nincs sok, és az a néhány is fájdalmasan klisés. Eddig két lemezük, valamint egy split EP jelent me...
A Watch My Dyingról mindenkinek megvan a saját, többnyire megdönthetetlen véleménye, éppen ezért mindenki jobban tudja (még a zenekarnál is, nyilván), hogy milyen zenét kellene játszaniuk, milyen borító dukálna a dalokhoz, hogyan illene szólnia a lemezeknek, miért nem írnak érthetőbb/érthetetlenebb szövegeket, egyáltalán: miért nem csinál mindent ú...
A gyöngyösi Beyond hazánk egyik legpatinásabb thrash zenekara, akik már több mint húsz éve nyomják az ipart. Hihetetlen, nem igaz?! Új lemezük nemes egyszerűséggel Thrashként látott napvilágot, és ha valakik, akkor ők tényleg megtehetik, hogy mindennemű köntörfalazás nélkül, nomen est omen alapon ezt a lemezcímet használják.
Amikor az ember egy olyan olasz extrém metal együttesbe botlik, amely promó cd helyett egy bolti példányt küld kritizálásra, méghozzá ízléses, digipack kiszerelésben, szövegkönyvvel megspékelve, akkor nehéz nem előítélettel viseltetni mind a csapat, mind pedig az alkotásuk iránt.
A Green Path debütáló anyaga amolyan derült égből kvázi villámcsapásként ért; nem mondanám, hogy az elmúlt évek alatt megtöltötték volna a rocksajtót a róluk szóló információkkal, így tényleg meglepett az első lemez híre, amitől először szokás szerint idegenkedtem, aztán kb. két hallgatás után megszerettette magát velem annak ellenére, hogy még köz...
A szegedi zenekar kapcsán az első infó, ami elért az agyamig, az volt, hogy a csapat kezdeti korszakában még az Angerteás Peralta Miguel volt a basszusgitáros. Ez persze nem tegnap volt, és azóta megéltek már egy-két tagcserét (többek közt Migi is elköszönt), plusz a kezdeti Wulfgang elnevezésen túl nyilván a zene is változott, mégis, arra gondolta...
A váci Sunday Furyt a Trouble előtt láttam először, és tisztán emlékszem, mennyire leesett az állam tőlük. Annyira kompakt volt az egész produkció, hogy ha nem tudom, honnan jöttek, simán elhiszem, hogy nem magyarok.
Alapvetően semmi gond nincs azzal, ha valaki egy idő után már jottányit sem változtat a nyerő formulán, még akkor sem, ha azelőtt többek között éppen kísérletező kedvéről, sokoldalúságáról lett híres a szakmában. Jorn Lande is ebben a cipőben jár: szólócsapatával lehorgonyozott egy ponton, ahonnan nem igazán akaródzik elmozdulnia.
Ki ne akarta volna kisgyerekként meghódítani a világűrt? Vagy bátran szembeszállni a félelmetes lángokkal? Esetleg fényesen tündöklő celebként semmi hasznosat se csinálni? New Yorkban konkrétan szarnak az ilyen kicsinyes vágyakra, az ottani legények csak egyvalamit akarnak, de azt nagyon: az utcát uralni!
Bár tavalyi albumról van szó, azért mégis érdemes néhány szót áldozni a New Jersey-i The Banner harmadik lemezére, amely a stílus szerelmeseinek okozhat kellemes perceket. És hogy mi is ez a stílus? Nos, a The Banner legénysége igen progresszív felfogásban játssza a hardcore / metalcore / punk / post-rock és még sok más irányzatból összegyúrt, igen...
Olaszországban a prog metal népszerűsége a Dream Theater berobbanása óta mindig is számottevő volt, még a 97-98 körüli nagy metal hullám előtt is. Jómagam például irigykedve hallgattam az Awake turnét Milánóban elcsípett diákcserés arcok beszámolóját egy paviai kocsmában, valamikor 1995 tavaszán.
Igen, ez a zenekar neve és ez a lemez címe. Elsőre azt hihetné az ember, hogy egy újabb viccbrigáddal akadt össze, de a zenét hallgatva gyorsan leesik, hogy nem igazán a rózsaszín hajlakkhumor az asztaluk. A zenekar neve mellett olvasható Tampa/Florida rögtön jelzi is a műfajt, és tényleg, eltéveszthetetlenül jellegzetes floridai death metalt hallh...
Két évvel később érkezett az újabb X-adag, igencsak beszigorodva, főleg a dalok, de a hangzás tekintetében is (direktebb, de sajnos jóval tompább is lett az összkép). A nóták hossza is rövidült (bár azért van egy 12 perces, Feri vélhetően bele is halna, ha nem terjenghetne), így értelemszerűen sokkal dalszerűbbek a szerzemények.
A Steel Panther különböző nevek alatt évek óta nagy attrakciónak számít a Sunset Strip klubjaiban: hangos, látványos koncerteket csinálnak, ahol a '80-as évek klasszikus glam/sleaze slágerei mellett egy sor saját stílusparódia-jellegű dal is előkerül.
Hogy a black metal nem tűnt el teljesen a föld színéről az utóbbi majd' tíz esztendőben, azt többek között a norvég (ugyan milyen?) 1349-nek is köszönhetjük. 2000-es debütálásukkor még csak sejteni lehetett, hogy a tucat arcfestés és klisés megjelenés mögött valami ígéretes dolog készülődik. Aztán a harmadik, Beyond The Apocalypse, de még inkább a ...
A Killswitch Engage az utolsó két lemez, de főleg a 2006-os As Daylight Dies kapcsán elég sok helyről megkapta, hogy biztonsági játékba fogtak, és semmit sem változtattak a nyerő formulán az évtized egyik legjobb és legfontosabb metal albumához, az Alive Or Just Breathing-hez képest. Nem vitatom, hogy volt ebben igazság, de a dalok színvonalába seh...
Büntetni való állapot, ha valaki death metalos létére nincs tisztában az Obituary fontosságával. Ez a -minden túlzás nélkül legendának nevezhető - floridai csapat, egyike lévén a legelső igazi death metal csapatoknak, legelső, Slowly We Rot lemezével kedvenc irányzatunk egyik alapkövét fektette le 1989-ben. Az azóta eltelt 10 évben hosszabb-rövide...
A dán Hatesphere sosem tartozott a nagy meglepetéseket okozó csapatok közé, a kezdetek óta gyakorlatilag egy színvonalon működnek, de az a színvonal legalább a léc felett van – legalábbis optimális esetben. A legutóbbi lemez óta nem kevéssé megújult tagsággal akár a most futó thrash-hullám élvonalába is kerülhetnek, a To The Nines erre megad minden...
A német Scratched Surface nem egy kockáztatós típusú banda, melodikus thrashcore-t játszanak. Ugyan 2004-ben még egyszerűen kemény, de dallamos zenével kezdték a zenekarosdit, ráadásul a tagok igencsak a tinédzseréveiket taposták (13-17 év közöttiek voltak a srácok), azóta meg olyan sok víz nem folyt le a Dunán (sem), hogy irgalmatlan tudásra, tapa...
A marylandi négyes történetének fonalát 2007 áprilisában ejtettem a földre, a minden korábbinál bluesosabb From Beale Street To Oblivion lemezükre akkoriban adott kilenc pontomat pedig mai fejjel is reálisnak tartom, bár igaz, ami igaz, a legutóbbi sorlemezt csak ritkán hallgatom meg elejétől a végéig.
Azon nem is érdemes vitatkozni, hogy a louisianai Lillian Axe minden idők egyik legjobb és egyben legalulértékeltebb amerikai dallamos metal bandája. A zeneileg nagyon erős, de a jövőt még csak felvillantó '88-as debütáló album után kiadott Love And War – Poetic Justice – Psychoschizophrenia trió simán ott van a műfaj valaha született legizgalmasab...
Chris Laney egy svéd dalszerző-producer-sessionzenész, aki olyan nevekkel dolgozott eddig a háttérbe húzódva, mint a Europe, a Candlemass, a Zan Clan vagy az egykori W.A.S.P. gitáros Randy Piper Animal nevű csapata. Most azonban úgy érezte, itt az ideje szólóban is kipróbálnia magát, természetesen néhány illusztris vendéggel a háttérben, és e munka...
Facebook
Twitter