Nem futom le a szokásos köreimet a feldolgozáslemezek kapcsán, úgyis közhelyszámba megy, milyen esetekben szoktak a zenekarok ilyen gyűjteményes albumokat kihozni. Mindenki döntse el maga, a Hatebreed vajon miért érezte úgy, hogy most nekik is elő kell rukkolniuk egy ilyennel, a legfontosabb gyakorlati tudnivaló pedig annyi, hogy a For The Lionson debütál ismételten a távozó Sean Martin helyére visszacsalogatott eredeti gitáros, Wayne Lozniak.
Bár az első két Silent Force lemezt nagyon szeretem, a csapat későbbi munkái kissé már laposabbak, és az utólag megismert The Sygnet lemezről sem rémlik, hogy elájultam volna. Nem dobtam tehát rögtön hátast Alex Beyrodt gitáros újabb projektjének hírétől, és valahogy még afelett is átsiklottam, hogy a Rainbow/Malmsteen vonalú csapat énekese nem más...
Az Infini a második Voivod album, mely Denis D'Amour, alias Piggy halála után, a gitáros laptopján talált témák és nótaötletek felhasználásából született. Ebből következik, hogy minden tekintetben a 2006-os Katorz ikertestvére. A Voivod hívek nyilván tisztában vannak vele, de a későn érkezettek kedvéért talán annyit érdemes megjegyezni, hogy a kana...
Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy lesz valaha harmadik Hardline lemez. Tudtommal ugyanis a hét évvel ezelőtti kettes anyag nem volt egy sikertörténet, legalábbis nem szólt akkorát, mint azt esetleg a kiadó szerette volna és borongósabb hangvétele sem valószínű, hogy segített volna ezen.
Bár mára csordultig duzzadt a death metal egykoron szűk színtere, és a gyomnövények gyorsaságával nőnek ki a földből az újabb és újabb csapatok, azért egy-egy legendás név felbukkanása még mindig képes megdobogtatni az enervált rajongói szívet. Ezek a zombie-filmeket idéző visszatérések aztán hol ütősre és brutálisra, hol pedig erőltetettre sikered...
Ha van némi fogalmad az underground metalról, vélhetően nem kell külön elmagyarázni, kit tisztelhetsz az idén 48 éves Scott „Wino" Weinrich személyében, és legalább névről ismered ezt a Marylandből elszármazott gitáros/énekes/dalszerzőt.
Sokan sokféleképpen vélekednek az Amorphis-ban 2005-ben végbement énekesváltásról. Nem egyszer találkozni olyan véleménnyel, mely szerint az alapvetően kezelhetetlen, alkoholista, ám kétségkívül jellegzetes orgánumú Pasi Koskinen helyére egy kissé középszerű hang érkezett, az viszont vitathatatlan, hogy élőben ezerszer erősebb most a gárda, mint az...
Figyelem! Felhívjuk Kedves Olvasóink figyelmét, hogy a következő kritikában az alábbi kifejezések nem szerepelnek: metal, kétlábgép, neoszimfonikus, hörgés, matek, headbangelés, üvegfúvó. Megértésüket köszönjük!
Szokás szerint ismét kicsit megcsúsztam egy „fontos, aktuális", már megjelenése előtt sokat emlegetett lemez ismertetőjének megírásával. A Dio-s Black Sabbath, illetve mai nevén a Heaven And Hell esetében viszont e hátrány előnyömre is vált, hiszen időközben megismerkedhettem az anyagot fogadó általános vélekedéssel, amely – meglepő-e avagy sem – s...
Devin Townsend korunk egyik legsokoldalúbb művésze, amely a zenész eddigi munkásságának ismeretében kétségbevonhatatlan tény. A kanadai multihangszeres-énekes, aki még Steve Vai mellett is dalolászott, a '90-es évek elejétől fogva megállás nélkül ontotta magából a különböző neveken megjelentetett hangzóanyagokat: Devin Townsend, The Devin Townsend ...
Akármennyire is a Rush, a Marillion és a Pink Floyd a nagy példaképek a belga illetőségű Neo-Prophet tagjai számára, tehát értelemszerűen klasszikus prog rockról beszélhetünk, a nyitó dalban (The Truth) mégis inkább egy hatalmas Magellan-kori Savatage téma köszön vissza, persze ez egyfelől köszönhető annak is, hogy a Sava sem vonhatta ki magát az e...
Az Eighteen Visions 2006-os cím nélküli lemeze az utóbbi évek méltatlanul elsikkadt mestermunkái közé tartozik, így aztán nem csoda, hogy az Orange Countyból elszármazott banda demoralizálódott és feloszlott, miután semmilyen kézzelfogható eredményt nem tudtak vele elérni. A hardcore vonalról érkezett csapat egészen sajátosan vegyítette az új évtiz...
Óriási közhely, mennyire összeillik a rockzene a keleties dallamokkal, de mit csináljunk, ha egyszer igaz – ezt már nagyjából a Gates Of Babylon óta lehet tudni, sőt már a Led Zep sem idegenkedett az efféle muzikális egzotikumtól. Később pedig nem is nagyon akadt olyan alműfaj a kemény zenék terén, ahol ne tűnt volna fel a mesés kelet egy-egy dalla...
A Blind Myself sosem a középutas csapatok táborát gyarapította, és ha lehet ilyet mondani, a magyar nyelvre váltásnak köszönhetően csak még bizarrabb lett a zenéjük. A banda motorja, Tóth Gergő frontember elég jól ráérzett, hogy egy ennyire non-kommersz, elvetemült húzásokkal teli zenét csak kiherélni lehetett volna hétköznapi dalszövegekkel, így a...
Bruce Turgon és Philip Bardowell – melodikus rockban utazóknak aligha kell többet mondanom, hogy tudják, miért is kell meghallgatniuk a Places Of Power lemezét. A basszusgitáros-gitáros-billentyűs-dobos-énekes Turgon a '70-es évek óta aktív különböző formációkban, de azután vált igazán keresett muzsikussá, hogy bekerült a Foreigner énekes Lou Gramm...
Előzetesen valószínűleg maga Leif Edling sem gondolta volna, micsoda új reneszánszt hoz majd a Candlemassnek a Solitude Aeturnus énekes Robert Lowe csatlakozása, pedig így történt. A két évvel ezelőtti King Of The Grey Islands lemezt ma már szinte közmegegyezésesen úgy emlegeti a szakma és a tábor, mint az örök csúcsalkotás Epicus Doomicus Metallic...
Nyilván mindannyiunkkal megesett már, hogy ugyan egy csapat felkeltette az érdeklődésünket, mert mondjuk alapbandaként tartják őket számon a tudorok, vagy csak szimplán sok jót csicseregtek a madarak az adott brigádról, ám a szokásos napi teendők, valamint az arcunkba ömlő, embertelen mennyiségű zenei anyag miatt csak évek múltán jutottunk el oda, ...
Rossz szokás az előítélet, én a belga Days Of Betrayal esetében mégis éltem ezzel a csúfsággal. Eleve ferde szemmel nézek mindenféle belga metal csapatra, de a lemez egy-két dalába való belefülelés után se vártam sok jót a brigádtól.
Kezdjük egy kis rejtvénnyel: mi a közös az alábbi zenészben és zenekarokban, természetesen a zenei műfaj mellett: Eddie Van Halen, Golden Earring, The Gathering, Within Temptation, Epica, Asphyx, Gorefest. Nos, a válasz igen egyszerű, valószínűleg a legtöbb olvasó azonnal rá is vágta, hogy ezek az ikonok bizony mind egyazon nemzetiségűek, azaz holl...
Csak a harmadik lemezzel szerettem meg a Papa Roachot, de akkor nagyon. A túlburjánzó tinédzser frusztráció miatt azelőtt nem igazán tudtam komolyan venni az ezredforduló egyik emblematikus nu metal csapatát – bár kétségtelenül akadtak jól elkapott dalaik –, a Getting Away With Murderrel azonban valami olyat tettek le az asztalra, ami akkor és ott ...
A kaliforniai Great White parádés visszatérést produkált a 2007-es Back To The Rhythm lemezzel, és elég gyorsan kirukkoltak a folytatással. Időközben a basszusgitáros Sean McNabb helyére ugyan új ember érkezett Scott Snyder személyében, de a bluesos hard rock zene mesterei ettől természetesen jottányit sem változtak.
Akármivel is rukkol elő a Queensryche, egyszerűen nem nyerhetnek. A legendás seattle-i csapat pályája első évtizedében olyan szinten tökéletes alapműveket készített, hogy azokhoz mérten igazából minden későbbi nekirugaszkodás csak harmad- vagy negyedrendű lehet, de egy csomóan ezen túlmenően is rosszindulattal állnak hozzájuk.
Nem kevés Slayer feelinggel átitatott, az ember száját önkéntelen vigyorra húzó reszelős témával indul az új Bridge To Solace a Degeneration nótával, amiből aztán egy olyan hangulatos, egyszerre roppant fogós és intenzív zúzdát kerekítenek Jakab Zoliék, hogy csak na. Habár a csapat előző anyagaira sem lehetett panasz, már ez a kezdés is előrevetíti...
A belga Battalion Winter Campaign című bemutatkozó lemezéről szintén nekem volt szerencsém írni, így régi kedves ismerősömként köszönthettem a belga srácokat, akik Welcome to the Warzone című tavalyi lemezükkel másodszor támadnak.
A Hammerfallt rengetegen a kezdetek óta imádják cseszegetni, pedig ezer olyan csapat létezik, akik náluk sokkal jobban rászolgáltak erre. Tény, hogy jó időben bukkantak fel jó helyen a megfelelő zenével, de a lendület a Glory To The Brave óta eltelt lassan 12 évben sem lankadt, ráadásul a zenekar maradt, ami volt.
Őszinte leszek: soha nem értettem, hogy a hazai rock/metal színtér miért épp a germán és brit heavy metal sokadrangú honi kópiáinak kedvezett inkább, mintsem az extrémebb, ám jóval egyedibb látásmódot képviselő csapatoknak.
Valahol talán az ember kudarcának tudható be, hogy bármibe is fogjon, a végén mindig ugyanabba a csapdába esik. Ami először újdonságot nyújt és izgalmas, az idővel megszokottá, s ezáltal egyre szűkülő ketreccé zsugorodik körülöttünk, míg végül a kezdeti lelkesedést, amellyel belevetjük magunkat az újba, felváltja a kétségbeesett menekülési próbálko...
Facebook
Twitter