Vicces, hogy az egykoron a melodikus metalcore hullámmal felszínre vetődött csapatok most milyen elánnal próbálják minden erejüket latba vetni, hogy levakarják magukról ezt a mára már kínossá vált jelzőt. Szinte az összes ilyetén együttes sziklaszilárdan tagadja, hogy ők valaha is metalcore-t játszottak volna.
Igen gyakran előkerülő téma akár személyes beszélgetésekben, akár netes fórumokon, mennyire őszinte egy adott zenekar friss albuma. Vajon tényleg természetesen jön az belőlük, amit éppen hallani az aktuális dalokban, netán esztelen irányváltásról, görcsös horizonttágításról, vagy épp ellenkezőleg, a régi rajongók tudatos visszaédesgetéséről van szó...
Évek óta vártam ezt a lemezt, hiszen a fekete mágusok visszatérését jelentő Collideoscope nagyon régen, 2003-ban jelent meg, és hiába játszottak azóta négyszer is Magyarországon, jó lett volna már tőlük új dalokat hallani. Ennek ellenére a The Chair In The Doorway nem volt szerelem első hallásra, kellett hozzá egy kis idő, míg azonos hullámhosszra ...
Bár a kilencvenes évek első felében az amerikai MTV a Nirvanát fejőstehénként használva azon ügyködött, hogy minél mélyebbre rántsa a rock műfaját a popos, mainstreames fertőbe, a hagyományos metalt pedig örökre száműzze, e tervét végül nem sikerült megvalósítania.
Szinte hihetetlen, de tényleg rendes kiadónál jelent meg az új Thy Catafalque, méghozzá impozáns digipack csomagolásban, kultikusan elrontott belső résszel (azaz vegyél magadhoz egy tükröt, ha a szokásos információkra kíváncsi vagy), ráadásul a dalszövegeket, Kátai Tamás fotóit külön kis keménypapíros füzetkében lehet olvasni/nézegetni, kell ennél ...
Teljesen elképesztő módon idén valahogy a progos zenék találtak be jobban nálam, ami talán mégsem annyira meglepő, hiszen mostanság a (DT) standardokból kilépve (illetve azt meg sem találva) más utakat keresgélnek az ilyesféle csapatok. A svéd Korea is valami ilyen vonalról érkezett, noha a progosságot csupán szőrmentén lehet rájuk húzni. Lassacská...
Remek ötletnek tartom a Rockinform kezdeményezését, hogy mellékletként klasszikus-kultikus magyar albumokat raknak az újságba, főleg, hogy ezek egy kis ráncfelvarráson is átesnek és amúgy sem nagyon hozzáférhetőek már eredeti kiadásban. Olyat is láttunk már, hogy ismeretlen bandák bemutatkozó felvételei kerülnek a CD-mellékletre. Ismert, népszerű z...
A rockzenészek tudvalevőleg fajtájuknál fogva imádnak újjáalakulni / visszatérni / kibékülni, de még ennek fényében is csak nagyon kevesen reszkíroznának meg olyan rizikós lépést, mint az Alice In Chains. Layne Staley 2002-ben bekövetkezett tragikus halála után biztosnak tűnt, hogy a világszerte milliók által várt folytatás örökre elmarad, a heroin...
Ritkán ugyan, de azért olykor-olykor megesik, hogy az ember ott bukkan gyöngyszemre, ahol nem is gondolná. Ilyen hely például az újságírói promópakk alja, ahová a keményszívű kritikus az általa meghatározott gondos és megfontolt szempontok szerinti szelekció során (zenekarnév, csomagolás, pár másodperces belehallgatás, migrén) száműzi az arra ítélt...
Az utóbbi 1-2 évben elég alaposan beleástam magam a(z egykori) hajmetal zenekarok természetrajzába és kissé meglepődve kellett rájönnöm arra, hogy akármilyen mostoha szelek is fújtak a 90-es években, valójában igen kevés olyan csapat volt, aki ténylegesen leállt a grunge érában.
A zenekarnév, bár ötletes, nem sokat mond; a logó középszerű, a borító jellegtelen, de a résztvevők névsora impozáns: Wade Black süvöltőmester ugye nem különösebben szorul bemutatásra, de a King Diamond csapatában megismert Pete Blakk gitáros és Hal Patino basszer sem bárgyúskodásukról híresek.
Valahol hihetetlen, hogy az Endgame már a tizenkettedik Megadeth album a sorban, pedig igaz. Akármilyen híresen önsorsrontó figura is Dave Mustaine, azt nem lehet róla állítani, hogy ne vinné keresztül mindenen tűzzel-vassal az akaratát: a legmélyebb gödrökből is sikerült kivezetnie a járművet, még akkor is, amikor úgy tűnt, tényleg nincs visszaút....
Bődületesen nyilvánvaló, arcpirító egy-az-egyben Judas Priest lopással (A Touch Of Evil) indul a mindössze másfél év szünet után megérkezett Cartesian Dreams címadó dala, de mire az ember elmorzsolna a fogai között egy ízes anyázást, James Christian előrukkol egy olyan ízes verze-, majd refréndallammal, hogy végül túlteszed magad a sokkon. Ami jó, ...
Az a szerencse ért, hogy kezdettől fogva figyelemmel kísérhetem az October zenekar munkásságát, így nyugodt szívvel állítom, a srácok egyikei azon keveseknek, akik minden alkalommal törekszenek a maximumra, nem csak a belbecset, de a külcsínt is beleértve.
A brit UFO valamelyest az elfeledett csapatok közé tartozik. Nyilván akit érdekelnek a metal gyökerei, találkozott már a névvel, ha máshol nem, hát a rajongó zenészek interjúiban, akik mind-mind az olyan klasszikus albumokról tanultak gitározni, mint a Phenomenon, az Obsession vagy minden idők egyik legjobb koncertanyaga, az 1979-es Strangers In Th...
Bár a Narnia egy ideje már belépett az ún. soklemezes bandák táborába, még mindig tud meglepetéssel szolgálni. Legutóbbi lemezükön a finom progosodás volt újdonság, most pedig súlyosabbak mint valaha. Nem mintha eddig is jellemző lett volna rájuk a zenei „buziskodás", de azért a klasszikus Rainbow-Malmsteen vonalról nem rögtön a zúzás jut az ember ...
No lám, két év elteltével újra összehozott a sors azzal a zenekarral, amellyel minden elkezdődött. Na jó, ez így eléggé hatásvadász kijelentés, pusztán annyiról van szó, hogy az akkori JFAC debütalbummal publikáltam először a Shock! berkeiben, és ha emlékezetem nem csal, ez az eufórikus hangulat, ami az alapvető kritikusi attitűdöt rózsaszín felhőb...
A szinte csontra két évvel ezelőtti pesti Gotthard koncert ugyan zseniálisra sikeredett, de többször újrahallgatva a Domino Effect lemezt, meg kellett állapítanom, hogy bizony nem az a svájciak legjobb munkája (hiába is adtam rá 9-est). Néhány remek tétel akadt persze rajta (Master Of Illusion, Gone Too Far, címadó vagy a különleges hangulatú Come ...
Elég sokat kellett várni az új Death By Stereóra, hiszen utolsó lemezük, a Death For Life több mint négy évvel ezelőtt jelent meg. Arra a lemezre akkor azonmód nyomattam is a maximális pontszámot, amit azóta sem sajnálok, visszatekintve is az egyik legkerekebb album volt abban az egyébként is baromi erős évben, teli változatos, jobbnál jobb dalokka...
A The Used nevű zenekarba mondhatni egy klip miatt botlottam bele, majd magam számára is meglepő módon szimpatikus lett ez a The-vel kezdődő, fura frizurákat viselő csapat, így gyorsan meg kellett ismerkedni az eddigi életművükkel – nincs vészesen sok albumuk, nem vének. Aztán hirtelen meg is jelent az új lemez (már ahhoz képest hirtelen, amióta ha...
A Five Finger Death Punch – azaz 5FDP – az utóbbi évek egyik legreményteljesebb amerikai metal csapata, The Way Of The Fist című két évvel ezelőtti debütalbumukból már több mint 350 ezer példányt adtak el a tengerentúlon, ami a mai viszonyok közepette körülbelül egy 10-15 évvel ezelőtti platinalemezzel egyenértékű. Európában még csak mostanság kezd...
A „britek legféltettebb titka" esetében kánon-szerűen szokás ismételgetni, miszerint mekkora igazságtalanság, hogy soha nem sikerült úgy istenigazából befutniuk, míg náluknál jelentősen fantáziátlanabb, és sokszor épp belőlük élő zenekaroknak meg de.
Nyilvánvaló, hogy a klasszikus thrash csapatok újjáéledésének korszakát éljük. Ha visszatekintünk az előző három-négy évre, látható, hogy néhány kivételtől eltekintve (Coroner, Dark Angel pl.) az összes valamirevaló thrash brigád újjáalakult már.
Az új Europe szinte mindent felülírt idén, főleg miután láttam az előzetes klipet, mely a címadó és egyben nyitó dalról (utóbbi státusszal persze nem voltam még tisztában) készült. Ennek megtekintése után nyugodtan dőltem hátra, tudva, hogy komoly baj már nem lehet a lemezzel, hiszen a Last Look At Eden nóta retrósabbnak tűnt, mint a két előző újko...
Az igazat megvallva még álmomban se gondoltam volna, hogy az idei év egyik legpusztítóbb albumát épp a marylandi Dying Fetus fogja szállítani, pedig voltak jelei a közelgő viharnak a Myspace-en elhintett előzetesek képében. S bár az idestova tizennyolc éve működő zenekar a technikás/ultrabrutál death metal legnagyobb húzónevei közé tartozik, e megt...
Soha nem értettem a michigani The Black Dahlia Murder körüli zajos hozsannázás miértjét. Adva van egy idestova kilenc éve működő deathcore brigád, akik gyakorlatilag indulásuk óta játsszák ugyanazokat az unalomig ismételt death/metalcore sablonokat, amelyek az évezredfordulón még újdonságnak számíthattak.
A jó ég tudja, mi történik a lengyeleknél (egészségesebb színtér, egészségesebb élet és mentalitás úgy általában), de a progos (és nem a Dream Theater-féle neoprogmetalra gondoljunk) zenekarok körében olyan szintű minőségi ugrás történt, aminek a magyarázatát majd cirka 10 év múlva lehet keresgélni.
Facebook
Twitter