Kissé hihetetlen belegondolni, hogy a legutóbbi Dark Funeral album óta már négy teljes év szállt el. Jóllehet, nem égettem a hátam közepébe pentagramot DF logóval kidekorálva, azért a 2005-ös Attera Totus Sanctust mindenképp érdemes a korrektebb black metal alkotások között emlegetni, ami még kiugró pillanatoknak se volt híján.
Megfordult valaha a fejedben, hogy szeretnéd hallani, amint Rob Halford éppen karácsonyi dalokat érdekel? Eszedbe jutott már, milyen lenne, ha a fa alatt a Judas Priest frontemberének páratlan hangja szólna a kötelező Mennyből az angyal és társai helyett? Nem? Nekem sem... Sőt, nem hinném, hogy ember élne a földön, aki erre áhítozott volna, Halford...
Bevallom, nekem is csak a tavalyi Szigeten esett le, hogy a kanadai 3 Inches Of Blood nem valami félig-meddig vicces kedvű alakulat, hanem halálkomolyan gondolnak mindent... Az persze addig is nyilvánvaló volt, hogy a figuráknak a vérében van a tradicionális heavy metal, de összességében valahogy nem tudtam velük mit kezdeni.
Ha már megemlékeztünk ehelyütt a Schuster Lóri által továbbvitt anyabanda új munkájáról, az objektivitás és a pártatlanság jegyében illik szót ejteni a másik félről is. Persze ahhoz, hogy kedvem is legyen írni egy lemezről, nem árt ha a zeneanyag kellően erősre sikeredik.
Jeff Scott Soto azon előadók közé tartozik, akiknek még azt is elnézzük, ha egyértelműen pénzért vagy kiadói ukázra vállalnak el egy projektet. Egyrészt bármibe kezdjen is a jó Jeff, 110 százalékosan beleadja szívét-lelkét, másfelől pedig tudja ő nagyon jól, hogy akármennyire is megvalósítja önmagát, legtöbben akkor szeretjük igazán, amikor régi én...
Az új Brainstorm szó szerint a semmiből bukkant fel, előzetes hírverés nuku, promóciós kislemez nyista (mondjuk a csapat új kiadója nem is erről híres), egyszercsak ott volt a lemez. Persze rögtön rosszallóan vontam fel a szemöldököm, hiszen tudvalevőleg nem vagyok barátja a lemezfosásnak, ráadásul az előző BS anyag nem is különösebben nyert meg ma...
Örömteli, hogy a Magyarországon is magasabb sebességfokozatba kapcsolt újrakiadási láz nem kerüli el a keményebb műfajok klasszikusait sem, már csak azért is, mert bizonyos lemezeket évek óta nem lehet beszerezni normális minőségben.
Mikor egy olyan, kevésbé ismert zenekarral hoz össze a sors, amelyik az átlagnál elgondolkodtatóbb zenét játszik, gyakran elmélázom azon, hogy vajon honnan eredhet az roppant kitartás, amely a viszontagságokon keresztül is életben tartja az alkotói lángot.
Éppen tíz éve jelent meg az At Vance bemutatkozó lemeze és az Olaf Lenk gitárzsarnok által vezetett, többnyire német illetőségű brigád immáron nyolcadik anyagát szállítja le menetrendszerűen. És bár egy tipikus europower bandáról van szó, köszönhetően a malmsteeni neoklasszicizmus általános túltengésének a zenében, a mai napig szívesen hallgatom Ol...
Josh Homme. John Paul Jones. Dave Grohl. Három férfi, akikről – illetve egy kalap alá véve őket: a Them Crooked Vulturesről - a rockszakma cirka másfél hónapja, az első single megjelenése óta egyfolytában beszél. Led Zeppelin, Kyuss, Queens Of The Stone Age, Nirvana, Foo Fighters.
Sok helyen afféle feltámadásként fogadták az új W.A.S.P. lemezt, pedig Blackie Lawless ebben az évtizedben gyakorlatilag csak jó albumokat készített. A kivétel talán a túl dagályosra sikeredett dupla The Neon God opusz volt, de még azzal sem lett volna semmi baj, ha csak egy anyagot ad ki kettő helyett...
Szánalmas, vihartépte madárijesztő áll egy kiégett, száradtan sötétlő napraforgómező közepében. Az égen komor viharfellegek, pusztulást károgó varjak, vihar előtti csend. A napraforgótáblában ki tudja, ki-mi által kitaposott út vezet egy kifakult ponyvájú, különös cirkuszi sátorhoz, melynek tetejében torz rémalak trónol, a sátorlap piros-fehér-zöld...
Három évvel az igen erős, bár a statikusság jeleit felmutató Impressions In Blood album után megérkezett a Vader életmű soron következő képviselője, melyen immáron nyolcadik alkalommal mutatja meg Piotr Wiwczarek és aktuális csapata, miként is értelmezik Európa kevésbé előtérbe helyezett részében a brutális death metalt.
A kezdetben Strato-kópiának kikiáltott, szintén finn illetőségű Thunderstone már első lemezén túlszárnyalta mesterét: bár a muzsika valóban plágiumgyanús volt, a fiatalos lendület bizony felülmúlta az akkoriban a fejszéjét túl nagy fába vágó (2003 – épp az Elements második részével szerencsétlenkedtek Tolkkiék) és talán már (első ízben) oszlásnak i...
Ember nincs, aki képes lépést tartani az idei év végén megjelenő albumokkal (ráadásul irgalmatlan mennyiségben jönnek ki a jobbnál-jobb zenék), így a Katatonia új anyagára sem volt még annyi időm, mint illenék, így simán elképzelhető, hogy x hónap múlva át fog alakulni a véleményem, de egyelőre az alábbiakat tudom elmesélni.
Három év elteltével új albummal jelentkezik a zsigeri technikás death metal egyik patinás alapcsapata, az amerikai Suffocation, s hatodik soralbumukhoz egy igen figyelemreméltó esemény is kapcsolódik, hiszen a New York-iak idén lettek húszévesek, ami egy régisulis death metal csapat esetében komoly fegyvertény, nem jelentéktelen kitartásról téve ta...
Ahogy megfigyeltem, elsősorban életkor kérdése, ki melyik Tankcsapda lemezt tartja kiemelkedőnek, és melyikkel ápol kevésbé bizalmas viszonyt. Lukácsék persze az összes albumukkal rengeteg új rajongót szereztek, így aztán nincs is ezen mit csodálkozni, nyilván mindenkinél az számít mérföldkőnek, ahol ő bekapcsolódott.
2007-es lemezével komoly váltást vitt végbe a Tony Kakko vezette Sonata Arctica. Míg korábban jobbára azonnal ható, közérthető speed himnuszokkal operáltak, addig az Unia egy epikusabb, összetettebb, nehezebben befogadható, pont ezért izgalmasabb lemez volt.
Kimondottan szerettem az utolsó Slayer lemezt, a Dave Lombardo visszatérését ünneplő Christ Illusiont, de a mai napig úgy gondolom, hogy nem erőltették meg rajta magukat túlságosan. A dalokat tekintve tök jó kis anyag volt a 2006-os, de túlságosan is biztosra akartak menni vele, pedig Kerry Kingéknek nagyon is jól állt a modernizálás.
Az Angelus zenekar 2001-ben alakult, 2007-ig pedig a jelenlegi dobos, Kolos csatlakozásáig kizárólag lányok alkották. Két demó után, tavaly rögzítették első lemezüket Halhatatlanítás címmel, mely finoman szólva sem rejt nőies muzsikát.
Vannak zenekarok, akik olyan szinten hajítják sutba a hagyományos dalszerkezetet, hogy lemezeikhez nem érdemes a szokásos módon közelíteni. Mármint, hogy éppen melyik dalban találjuk a legfogósabb refrént, a legütősebb gitártémát, vagy a legjobban megírt szólót. Náluk mindez csak másodlagos, a lényeg az, hogy érzéseket közvetítsenek, képeket fessen...
A legendáknak alanyi jogon kijár a tisztelet, nincs is ezzel semmi gond, az pedig aligha képezheti vita tárgyát, hogy a Karthago magyarországi viszonylatban legendás név. A több mint egy évtizeddel ezelőtti újjáalakulás nyilván az ő mítoszukat is megkoptatta egy kissé, a 2004-es utolsó lemez sem szólt valami nagyot, de alapvetően miért ne csinálnán...
Ez van. Eltelt két év, megérkezett az újabb Nile lemez és persze, hogy ez is mestermű! Pedig annyira akartam utálni és kegyelmet nem ismerve a földbe döngölni ezt az albumot egy velejéig negatív kritika képében, legalább egyszer az életben, de nem, Karl Sanders az, aki nem ismer kegyelmet.
A Társaság tudja, mit csinál. Már figyel téged egy ideje, jól tudja, mit szeretnél hallani: a hatvanas-hetvenes években gyökerező ős-rockot, blues-zal jócskán nyakon öntve. Feelinges gitártémákat, húzós riffekkel és megjegyezhető szólókkal, az egész tetejébe pedig remek dallamokkal operáló kitűnő énekest. Az se baj, ha mindezen túl még a szövegek i...
Habár Lars Ulrichnak, illetve két húgyagyú MTV-s rajzfilmfigurának köszönhetően Kip Wingert évekig legfeljebb körberöhögni volt ildomos, a fickó ettől még simán ott van a legnagyobb hard rock dalszerzők között, így aztán az underground legmélyére szorult melodikus műfaj hívei nem kis várakozással tekintettek a Karma elé.
Jobban belegondolva fogalmam sincs, miért hallgatom meg mindig az újabb és újabb Bon Jovi lemezeket, amikor pontosan tudom, hogy nem várhatok tőlük semmit. A legutóbbi Lost Highway album lazulása után Jon Bon Jovi és Richie Sambora ezúttal is beígérték a rockosodást, a klasszikus sound mai verzióját, de aki ennek hallatán fellelkesült, azt szeretné...
Emlékszel még Ricky Warwickra? Ha a harmincas éveidet taposod, és a '90-es évek első felében nézted az MTV-t, alighanem igen: ő volt a brit The Almighty vörös sörényű énekes/gitárosa, akit a szigetország zenei sajtója istennek kiáltott ki, de hazáján kívül soha nem tudott befutni, pedig mindent megtett ennek érdekében.
Facebook
Twitter