A Trauma név Lengyelország egyik legrégebbi death csapatát jelöli, amely még a '80-as évek vége táján alakult Thanatosként, ám 1992-ben névváltoztatásra szorultak (Thanatos néven már akkoriban is működött nem egy banda, köztük a kiváló holland death brigád), s az 1996-os bemutatkozó lemezüket már Traumaként jelentették meg. Azóta szépen, de nem lóhalálában készítgették dalgyűjteményeiket, s az idén napvilágot látott Archetype Of Chaos már a hatodik a sorban.
Csaknem három év telt el az utolsó Replika album, a Nem hiszek megjelenése óta, mely egy igazán tüskés, végtelenül súlyos és dühös lemez volt. A 2004-es Durva élet könnyed dallamossága után meglehetősen éles váltást is jelentett. Annak ellenére, hogy az utolsó anyaguk igazán jó kis lemez volt, én a dallamosabb Replikát szeretem igazán, így az ismét...
Vajon milyen zenét játszhat egy olyan csapat, ami Droids Attacknek nevezi el magát, és az első két lemezén olyan dalok találhatók, mint például a Your Dad Is Gay, Steven Seagal, vagy épp The John Oates Mustache Ride? Az ember óhatatlanul is unatkozó külvárosi amerikai hülyegyerekek idióta pop-punkjára gondolna, pedig attól aztán elég messze esik a ...
Jon Schaffer visszatért, ám sajnos ezúttal nem egy újabb Iced Earth lemezről kell beszámolnom, hanem valami olyasmiről, amelyet a mester valószínűleg világmegmentő metalnak hívna. Én – vele ellentétben – ezt a szólóprojektjét egyszerűen unalmasnak nevezem, ami labdába se rúghat az Iced Earth mellett.
Könnyen lehet, hogy blaszfémiát fogok elkövetni, de akkor is elismerem, hogy a magam részéről baromira tudok örülni annak, hogy a '90-es évek elején ismerkedtem meg a keményzenével. Tizenpár évesen (de igazából azóta sem) ugyanis kurvára nem voltam kíváncsi semmiféle hajlakk-metalra, sárkányokkal hadakozó lovagokra, vagy a becsületért tűzön-vízen á...
Itt az újabb nagy összeborulás eredménye... A Mike DiMeóval készített hármas Masterplan lemez korántsem volt reménytelen vállalkozás, de előre lehetett tudni, hogy földbe állnak majd vele, szóval nem csoda, hogy Roland Grapow visszaédesgette a frontra Jorn Landét, a nagy sikert hozó első albumok pacsirtáját.
Jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt még hatalmas eseménynek számított, ha ismert zenészek erőiket egyesítve összeálltak egy-egy szupergroupban, de manapság már messze nem olyan izgalmas az ilyesmi. Egyrészt jóval gyakoribbak a hasonló vállalkozások, mint régen, a '90-es évek második fele óta jobb-rosszabb projektek egész hadserege zúdult a világra, másfe...
Ennyire bődületesen buta zenekarnévhez minimum tizedmásodpercek alatt pofánbaszós zene illenék, főleg, ha AZ a Vinnie Paul ül a dobok mögött, aki a groove-os metaldobolást a kilencvenes években átformálta a Panterával. A zenekar 2007-es bemutatkozó lemeze nem hagyott bennem mély nyomot, megjelenéskor párszor átpörgettem, de bármennyire is akartam k...
Elég régóta kész van ez a lemez, és valljuk be, itt is volt az ideje annak, hogy végre megjelenjen, hiszen a budapesti Dreyelands bemutatkozását jelentő Can't Hide Away EP 2007 második felében jött ki. A látszólagos tétlenkedés persze nem volt ok nélküli, hiszen a Rooms Of Revelation már tavaly elkészült, a progresszív metal csapat egyszerűen egész...
Kétlem, hogy jelenlegi olvasóink közül tömegesen emlékeznének arra az időszakra, amikor itthon pezsegni látszott a progresszív metal élet. Igen, ez kb. a kilencvenes évek legvége, kétezres évek elejére datálható, amikor az ország különböző városaiban abszolút különböző felfogású, igényes és vállalható zenekarok működtek.
Talán most már eggyel kevesebb pontot adnék rá, mint akkor, csaknem hat évnyi várakozás utáni nagy lelkesedésemben, de ma is erős lemeznek tartom Ozzy Osbourne utolsó nekirugaszkodását, a Black Raint. Abba persze bele kell törődni, hogy az ilyen legendák esetében minden egyes új album megosztja a tábort. Márpedig létezik-e a metalban nagyobb legend...
Bevallom, kissé eltájoltam magam a régóta formálódó új Vince Neil album ügyében, és csupán néhány héttel a megjelenés előtt tudatosult bennem, hogy a Tattoos & Tequila nem a Mötley Crüe frontember harmadik teljes értékű szólólemeze, hanem inkább csak amolyan soron kívüli bónusz a rajongóknak. Mindössze két új saját dalt és tíz feldolgozást lega...
A zavaros, toldozott-foldozott első kivételével rendszeresen hallgatom a régebbi Soulfly lemezeket, az utolsó kettőnek különösen nagy híve vagyok, de az Omen még ezek fényében is meglepetést jelentett. Ugyan ki gondolta volna Max Cavaleráról, hogy ennyi év után még képes újat mutatni, ráadásul pont egy ilyen hagyományosabb megközelítésű anyag keret...
Derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy Holdampf Gabi otthagyta a Wall of Sleepet, az meg végképp, hogy ennek indoka az volt, úgy érezte, a csapatban már nincs meg az a tűz, ami a további közös zenéléshez elengedhetetlen. Tekintve, hogy Füleki Sanyi vagy Kemencei Balu elkötelezettsége részemről messzemenőkig megkérdőjelezhetetlen, továbbra is...
Egy vészjósló intróval nyitja nyolcadik lemezét a német thrasher Dew-Scented, hogy aztán az Arise From Decay képében egy kapkodós, kissé darabos tétellel mutassák meg, a Dew-Scented háza táján minden a régi.
A kaliforniai Y&T a '70-es évek derekán alakult – az első lemezük 1976-ban jelent meg még Yesterday & Today néven –, hogy aztán az egész következő évtizedet több-kevesebb sikerrel küzdjék végig. Jónéhány klasszikus hard rock lemezt sikerült letenniük az asztalra, az 1981-es Eartshaker (rajta a zenekar talán legfontosabb dalával, a Rescue Me...
2004 óta létező olasz zenekar, első teljes lemezanyaggal. Ami... Ami olyan, mint az átlagos olasz zenekaroké, bár tény, hogy a The Architectnél mérföldekkel jobbak, a zene is fajsúlyosabb, dallamos death/deathcore, feltehetően svédországi levegőt szerettek volna szívni a srácok, csak picit délebbre születtek.
Az atlantai Sevendust is azon csapatok népes táborát gyarapítja, akik bő egy évtizeddel ezelőtt, a nu metal robbanás farvizén törtek be az amerikai köztudatba, majd sikerült is megkapaszkodniuk ott, még ha igazi szupersztárok nem is lettek. A Cold Day Memory már a nyolcadik albumuk, és azért bír kiemelt jelentőséggel a zenekar életében, mert a 2003...
Eddig is tudtuk, hogy Daniel Gildenlöw magasról tesz mindenki elvárásaira, de az új Pain of Salvation album még ennek fényében is alaposan meglepett. A legutolsó rendes sorlemez, a 2007-es Scarsick hagyományosabb megközelítéssel készült, mint az azelőtti, teljesen elborult és elvadult Be, a Road Salt One-on – melynek a tervek szerint októberben érk...
Az élet sokszor igazságtalan az úttörő csapatokkal. Az olyan neveket, mint a Kyuss, Fu Manchu, vagy épp a Queens Of The Stone Age ki tudja, hány ezren harsogják nap, mint nap szerte a világban, és ennek a tömegnek minden bizonnyal egészen kis töredéke tudja csak, hogy mi fán terem a Fatso Jetson. Pedig hát...
Nem túl szerencsés, ha egy viszonylag fiatal zenekar mindhárom albumán más énekes szerepel, a svéd Crashdiet azonban így járt. Első frontemberük, a 2005-ös Rest In Sleaze-en bemutatkozott Dave Lepard öngyilkos lett, utódja, a 2007-es The Unattractive Revolutiont feléneklő H. Olliver Twisted pedig másik bandája, az idén tavasszal debütált Reckless L...
Erről a tizenkilenc éve létező csapatról most hallottam először, ami ebben a masszív lemezdömpingben nem is csoda, épp ezért csak találgathatok, hogy az egyébként igen informatív promólap által említett stílusváltás előtt milyen irányzatban is utazhattak a srácok.
Nem nevezném magam As I Lay Dying rajongónak, annak idején valahogy kimaradtak nálam a szórásból a többi elsővonalas metalcore banda mellől, és ugyan a legutóbbi An Ocean Between Us album nagyon is tetszett, ahhoz már sajnos későn érkezett, hogy elismerő bólogatásnál komolyabb lelkesedést váltson ki belőlem. A zenekar ugyanakkor a nagy m betűs hull...
Olasz prog-death zenekar, ami már eleve nem sok jót sejtet, bár pályatársuk, a Novembre (akiket ugyan az Opeth olasz epigonjaként is jellemezhetném) egészen korrekt a műfajban. A fantáziátlan nevű The Archetype (mintha már létezne zenekar ilyen néven, tartok tőle, nem is egy) is főleg a Katatonia, Opeth zenéit szívta magába, és szeretné kiengedni m...
A Masachist egy olyan új, ismert csapatok tagjaiból verbuválódott alakulat, amelyet talán az irritálóan ostoba szupergrupp címkével lehetne illetni, bár itt azért nagy sztárokról nem beszélhetünk. Maradjunk inkább annyiban, hogy a lengyel death színtér veterán harcosai (Vader, Anal Stench, Decapitated)
Örök közhellyé kopott mára, hogy a Deftones a nu metal nagy túlélőinek egyike. Jah, már amennyire száz százalékosan bele lehetett gyömöszölni őket a mélyrehangolt riffeket toló, derékból hajlongó, alsónadrágot ugrálás közben kivillantó zenekarok közé.
Mivel úgy néz ki, hogy a Moby Dick elég tartósan parkolópályára került a Hungarica dolgai miatt, várható volt, hogy Smici előbb-utóbb előrukkol valamivel. A Bloody Roots formációnak volt már néhány bemutatkozó koncertje is, az első igazi életjel azonban bemutatkozó lemezük, az Isten kezében.
Facebook
Twitter